Enni vagy nem enni
Taksaka, a kígyók királya egyszer nagyon megharagudott valamiért, és jól megmarta Dhanvantarit, az istenek orvosát. Taksaka körülbelül a legmérgesebb kígyó a 14 bolygórendszerben, ezért Dhanvantari azt hitte, hogy most rögtön meg fog halni. Eldobta a lótuszvirág füzérét, lótuszvirág fülbevalóit, és az egész növénygyűjteményt, amit egy jóravaló védikus isten magán visel, és összehívatta a fiait.
Nem tudni, hányan voltak, de egy kiadós monszunhoz való felhőmennyiséget elfoglaltak. Dhanvantari tűnődve nézte őket. Ez mind az enyém lenne? Azért ott balról a 37-ik biztosan nem. Ekkora kihágást soha nem engedtem meg magamnak. Szegénynek szamárfeje van, odalent meg olyan, mint az ökör. De mindegy, majd megoldja valahogy, azt mondják, hogy Thaiföldön nagyon jó sebészek vannak. Véreim, kezdte Dhanvantari, de aztán meggondolta magát, én egy csepp vér-apportot se vittem be a vállalkozásba, ez a mindenkori anyák dolga. Gyermekeim! – ez már jobb lesz, bár jobbról az 52-ik is elég idegenszerű, a fején az antennákkal. Gyermekeim, Taksaka, az a szemét csirkefogó megmart engem. Ezért most meg kell halnom. Halljátok meg az utolsó kívánságomat. Várjátok meg, amíg teljesen meghalok; kóma esetén a végrendeletem nem érvényes. Akkor rakjátok be a testemet egy üstbe, főzzétek meg, egyétek meg. Ezen a módon megöröklitek az én csodálatos, isteni képességeimet, és mindannyian orvosok lesztek. Esküdjetek meg Paraszolvencia Dévi nevére, hogy teljesítitek az utolsó akaratomat.
Még mit nem, mondta a kis szamárfejű, papa, te most akkora adag méreg-injekciót kaptál, hogy mindannyian lemegyünk kígyóba, ha megesszük a pecsenyédet. – Mit beszélsz, kérdezte Dhanvantari dühösen, sőt mérgesen, mindenki tudja, hogy a főzés semlegesíti a kígyómérget. – Sajnálom, mondta a szamárfejű, én vegetáriánus vagyok, nem eszem papahúst. – De a többiek egyetértettek, Dhanvantari lefeküdt egy ideiglenesen szabad felhőre, és több szempontból meghalt.
A fiúk előrángatták a nagy üstöt, amelyben bagolyszemből, borzmájból és hasonló finomságokból szoktak orvosságokat főzni, berakták Dhanvantarit, és meggyújtották a tüzet. Taksakának azonban nem tetszett a kilátás, hogy ezentúl több száz kis doktorka menti meg a kígyómarta szerencsétleneket, az egyetlen Dhanvantari helyett. Gyorsan tiszteletreméltó bráhmanává változott, és megjelent a tetthelyen. Azonnal hagyjátok abba! – kiáltott a népes gyerekseregre. Nem tudjátok, hogy a papát megenni nagyon nagy bűn, azonkívül komoly illetlenség? – A fiúk pampogtak valamit az apai végakaratról, de Taksakát ez egyáltalán nem érdekelte. Kannibáloknak nincs helyük a mennyországban, közölte a tőle telhető legércesebb hangon.
Mindjárt sejtettem, jegyezte meg a szamárfejű. Lehurrogták, de mivel féltek, hogy a bráhmana megátkozza őket, lecipelték az üstöt a Gangeszhez, és szépen vízre bocsátották. Hozzá is vágtak volna egy üveg pezsgőt, de az még nem volt feltalálva.
Nona, a csamár asszony valamivel lejjebb éppen mosott a szent folyóban. Nicsak, ki beszél, mondta, akarom mondani, egy üst közeledik. Mi lehet ebben az üstben? – Ügyesen kihalászta a nagyméretű főzőalkalmatosságot, és beleszagolt. Pecsenyének szaglik, állapította meg Nona. És mivel olyan alacsony kasztba tartozom, hogy még a Rigvéda is legföljebb csak százszor nevezi meg, én már nem eshetek mélyebbre. Be fogom lakmározni ezt a husimusit. – Egyszerre nem volt olyan sürgős a mosás. Nekiült a nagy bográcsnak, megette Dhanvantarit, leszopogatta az összes csontját. Azonnal érezte, hogy valami rendkívüli dolog történt: megszerezte az orvostudomány összes elméleti és gyakorlati ismeretét. Mint aki summa cum laude végzett a Sote-n.
A nagy tudomány sok vidám percet szerzett Nonának, amikor egyetlen röpke mantrával meggyógyított minden betegséget, de különösen a kígyómarást. Taksaka dúlt-fúlt, nem számított erre a konkurenciára. Éjjel-nappal azon töprengett, hogyan fejleszthetné tovább a kobraméreg összetételét.
Nona roppantul élvezte az újonnan szerzett természetfeletti képességeit. Jól jön az ilyesmi, nincs több házimunka, gyereknevelés, agresszív férj, egy-egy mantrával mindent meg lehet oldani. Irigykedtek is a szomszédasszonyok. Egyszer majdnem rajtavesztett Nona. Éppen a fiatal rizspalántákat ültették át, és mindenkinek feltűnt, hogy Nona egymaga több munkát végez, mint a többi asszony együttvéve. Elhatározták, hogy alaposan megfigyelik. Nem figyeltek hiába. Amikor Nona azt hitte, hogy egyedül van, ledobta a ruháit, feldobta a levegőbe a rizspalántákat, bedobta a megfelelő mantrát – és a palánták hosszú, tömött sorokban masíroztak a helyükre, a tocsogósba. Fogjuk el a boszorkányt! – kiáltotta a Madhavi nevű szomszédasszony, mire Nona futni kezdett – a csamárok igazán kegyetlenek tudnak lenni, ha boszorkányt sejtenek valakiben. Futott, futott, a rizsföldekről meg az összes víz utána, egy nagy folyó lett a sok vízből, amely ma is megvan az Unao járásban, és a neve Noni.
Mi a manó, mondta Dhanvantari, amikor majdnem elsodorta az új folyó. Mit csinál ez a bolond csamár asszony? És mit keresek én itt, amikor állítólag már régen halott vagyok? Persze, most jut eszembe, én egyáltalán nem halhatok meg. Már annyi ambróziát, bocsánat, amritát ittam életemben, hogy az én esetemben szóba sem jöhet a halál, mint olyan. Sajnálom, Taksaka, de ezt a meccset elvesztetted. – Nona Csamári még mindig szaladt, és az istenek orvosa alaposan megnézte magának. Elég csinos, gondolta, őt is elveszem feleségül, de csak futólag. – Megállapodtak, hogy Dhanvantari ezentúl kizárólag az isteneket, Nona viszont a marhákat fogja gyógyítani; ami nem csekély feladat, hiszen marha mindig több van, mint isten. Taksakát is meghívták a lagziba, és volt mindenféle finomság, bagolyszem, borzmáj és kígyóméreg. Dhanvantari mégis szomorkodott egy kicsit: Csak egy okos gyerekem van, az is szamár felül, alul pedig ökör.
9 hozzászólás
Itt valami nem stimmel. Dhanvantarit megette Nona…akkor hogy figyelhetett? Itt hiányzik néhány láncszem…Hogy lehet több szempontból meghalni?:D Ezt a történetet kicsit jobban kidolgozhattad volna…
Kedves Arthemis,
gondolom, neked is feltűnt, hogy a történet szereplői nem emberek. Az indiai istenek néha elég furcsán viselkednek. Siva kihúzta egy hajszálát, és abból egy démon lett, Víraka. Párvati fogakat varázsolt a vaginájára, hogy így ölje meg a férjét. Daksa fejét levágták, és meghalt. De Siva egy kecskefejet illesztett a törzsére, és akkor tovább élt. Ganésa fejét is levágták, elefántfejet kapott helyette. Siva teherbe ejtette az összes (férfi) istent. Laksmi otthagyta a férjét, és beköltözött egy tehénlepénybe. Agasztja elnyelte az egész óceánt. Ugyancsak Agasztja megevett egy démont, aki még sokáig beszélt a hasából. Kaccsát háromszor ölték meg, ma is él. Indra megölte az apját, akinek ez nem ártott meg. Indra megerőszakolta Ahalját, büntetésül ezer vagina nyílt a testén. Csitraketu fia meghalt, majd filozófiai előadást tartott. Gókarna egy tehéntől született.
Folytatás. Dhundhukárit megölték, ő azonban tovább élt, mint birka, elefánt, bivaly vagy tűz (nem újra született, csak tovább élt). Márkandéja évszázadokon át sétált az óceán felszínén. Dévasarman a tekintetével hamuvá égetett egy sereg madarat, akik aztán elrepültek. Balaráma embrió-korában átköltözött egy másik asszony méhébe.
Ilyen és hasonló történeteket India szent könyveiben találunk. Úgy látszik, a halhatatlan istenekre más szabályok vonatkoznak, mint a halandó emberekre. Szerintem ebben a közegben egyáltalán nem feltűnő, ha egy isten meghal, aztán megházasodik.
Kedves Müszélia!
A címben feltett kérdésre az alkotásod alapján az a helyes válasz, hogy folyón úszó üstökből inkább ne együnk. 🙂
Jól kiforgattad, beforgattad ezt a mesét az orvoslásról.
Jól mulattam rajta.
Judit
Kedves Judit,
köszönöm a kommentedet. Te mindig meg tudsz vigasztalni, akkor is, ha már egészen a padlón vagyok.
Esküdjetek meg Paraszolvencia Dévi nevére – hát itt szép ívben leestem a székről a nevetéstől. És a java még csak ezután jött!! Nagyon szeretem az írásaidat, remek csípős humortodet!
nem kíméltem senkit, se isteneket, se orvosokat.
Krónikus időhiányom miatt ritkán jutok hozzá a Te hosszabb lélegzetű írásaidhoz, de, ha igen, akkor mindig megfogadom, hogy a jövőben nem foglak kihagyni.
Nagyon tetszenek a munkáid. Nagyon tudsz mesélni. Ha semmiről sem szólnának a történeteid, akkor is élmény lenne a hibátlan, igényesen megszerkesztett mondataidat olvasni. De hát, szerencsére sokat mondanak a világunkról, rólunk. A nagyon finomtól a fergetegesig terjedő humor skáláján is biztonsággal futkosnak finom kezeid.
Jól szórakoztam. Gratulálok. a
Kedves Antonius, nagyon szégyellem, de mindig azt hiszem, hogy nagyon sok a mondanivalóm – írtam már regényt is, de attól egyelőre megkíméltem a Napvilágot.