Erdőben

Hangosan ropogott a tűz. Monoton hangját csak a távoli főúton elhaladó autók zaja törte meg és a tüzet körbe ülő fiatalok beszélgetése.
Chris vállát egy selymes váll érintette meg, jobb kezébe egy hideg kéz siklott, melynek érintése békés, otthonos érzéssel töltötte el a fiút.
– Fázol Kicsim? – kérdezte a nagy szemű, mosolygós lányt. Andy a fiú vállára fektette fejét, szemét behunyva válaszolt:
– Picit, de itt a tűznél kellemes.

Lassan szállt le az este. Az erdei tisztás kora őszi színeit fokozatosan takarta el az esti szürkeség.
Ahogy sötétedett, a kis baráti társaság úgy közeledett a tűzhöz. Alig egy órája még az egész tisztást futball pályának használva rohangáltak egy üres üdítősflakon után. Folyamatos nevetésüket most csendes beszélgetés váltotta fel, amit csak Pete zavart meg időnként éneklésével. Ilyenkor ismert slágerek szövegét átköltve vonyított bele az erdő csendjébe.
– Tényleg hidak vannak az erdőben? – kérdezte Andy a fiút.
– Igen, kilenc fahíd van bent felállítva. Megnéznéd?
– Attól függ. Csak ha nem ijesztő.
– Dehogy ijesztő, ne félj semmitől – ölelte át párját Chris és egy apró puszit nyomott a lány homlokára.
– Pete Figyelj. Megnézzük a hidakat, Ti nem jöttök?
– Óóó, szia, helló, ez bizsu, bizsu, bizsuuuuu, hogy mi? – hökkent meg az éneklő fiú, – az erdőbe? Nem, oda menjetek csak ketten – vigyorodott el, majd egy apró kacsintás kíséretében folytatta az éneklést.
A lány és a fiú lassan felállt a padról, kézenfogva közelítették meg az erdő szélét. Andy lépésről – lépésre jobban szorította a fiú kezét. Mindketten sejtették, nem a legjobb ötlet az erdei séta.
A fák között feketeség fogadta a párt. Sem a hold sugara nem jutott át a fák lombján, sem a lobogó tűz fénye.
– Várj, világítok a telefonnal – húzta elő készülékét a fiú.
A készülék halvány fényénél lassan botorkáltak egyre beljebb.
– Jaj, hallottad? – sikkant fel a lány. Szíve egyre gyorsabban vert, arca pillanatok alatt kipirult. – Van ott valami. Én félek, menjünk vissza kérlek.
– Mi lenne ott? – értetlenkedett a fiú. – Nincs semmi, gyere már.
Andy már rettegve markolta a fiú kezét, torkát a sírás fojtogatta.

Az erdő ezen része csendes volt. A sok turista miatt minden erdei állat messzire költözött innen. A lombok felett vidáman világított az augusztusi telihold, a lombok alatt a sötéttel a friss avar illata keveredett.
Andy rettegett. Egy ismeretlen erdőben sétált este, ahol az orráig sem látott. Szerette volna megnézni a hidakat, de ezt most már bánta. Mást sem szeretne, csak otthon lenni a szobájában, az ágyában, a biztonságban. Ezen járt az esze, amikor valami mintha megérintette volna a vállát. Félelmében felsikított és megrándult. Chris erre nem számított, világításra használt telefonját leejtette és azzal a lendülettel el is taposta. A telefon reccsenésének hangja messze szállt az erdő csendjében.
* * *
– Indulni kellene haza – sürgette a többieket Pete, miközben az erdő felé sandított. Andy és Chris elmentek sétálni, talán órák teltek el, de még nem jöttek vissza. Lassan zsebébe nyúlt, előhúzta telefonját és megnyomta a négyes gyorshívó gombot. A kijelzőn Chris neve villant fel.
– A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható, hívását kérjük ismételje meg később – szólt a telefonból a jól ismert géphang.
– A fenébe – motyogta maga elé a fiú. Telefonját a zsebébe csúsztatta, miközben egy sikítást hallott az erdő felöl. Homlokán jeges verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni…