A zene újult frissességgel tört utat magának Sel fülébe, mikor Néda karon ragadta őt, kiszakítva emlékei rabságából, és a táncolók közé húzta. Belevetették magukat az ősz jelmezeibe öltözött forgatagba. Ugráltak, forogtak, repültek a vidám dallamok szárnyán. Összemosódtak körülöttük a színek, a tűz égő narancssárgája, a ruhák mélybarnája, lombzöldje, és avarszíne, a faunok rőt szakálla, a fák árnyékba borult sötét törzsei. Talán az idő is megszűnt létezni azokban a percekben, csak hogy bebizonyosuljon: minden rossz ellenére létezik még felhőtlen boldogság a földön. Elvétve, de létezik.
Néha kifulladva megálltak a sok mozgás után és belekortyoltak az ízletes borokba, hogy aztán Néda egy újabb kiáltására ismét visszapördüljenek a táncosok közé.
Egyszer épp egy faun mellett pihentek meg, akitől a lánynak néhány furfangos szóval sikerült kölcsönkérnie a furulyáját. Mindenképpen szerette volna, ha királyfija játszik rajta, mert, ahogy ő mondta: belenézett a férfi lelkébe, és színtiszta muzsikát látott ott. Végül szavai elérték a kívánt hatást, és Sel megszólaltatott egy csodálatos, régi dallamot a hangszeren, amit utána kénytelen volt a faunnak is megtanítani, s sok, nevetéssel végződő próbálkozás után ez sikerült is neki.
Ezután még sokáig táncoltak Nédával.
Azonban ahogy teltek az órák, Sel jókedvébe egyre több keserűség vegyült. Próbált továbbra is mosolyogni, de a lányt nem csaphatta be. Tovább forogtak, ám mozdulataik vesztettek a szívből jövő lendületből, álomszerűvé lassultak, s vidámságuk is már álarc volt csupán.
Sel önmagát okolta mindezért. Már fogadalma első percében tudta milyen nehéz lesz betartani az egyezményt. Szerelmes volt a lányba, minden tiltás ellenére. De nem kérdezhette meg soha, mi bántja, nem firtathatta a titkát, mert ígéretet tett neki. És most különös előérzetek szállták meg a szívét, szomorúság zárta vaskarmait lelke köré, ahogy Néda szemébe nézett.
A lány tudta, mi játszódik le barátjában. Lassított a léptein, és átölelte őt. Így ringatóztak szelíden tovább, a külvilágot hirtelen egész távolinak érzékelve. És ahogy arcuk felderengett a lángok fényében, mindkét szempárban megcsillant egy-egy könnycsepp.
Néda tudta, hogy nem halogathatja tovább, amit meg kell tennie. „Ahogy az új nap hajnala feldereng, és az új ősz beköszönt…” – visszhangoztak fülében egy recsegős hang kegyetlen szavai. Közelgett az idő.
Hirtelen kiengedte öleléséből Selt.
Mosolyogva nézte az arcát, hogy jól az eszébe véshesse minden apró részletét, ám közben könnyek gördültek le szemeiből.
– Királyfi… – szólalt meg aztán halkan. – Mennem kell, ne keress, ne várj többé.
Sel fájdalmas arccal nézett le rá. Sejtette, hogy egyszer eljön majd ez a perc, de most, hogy át kellett élnie, ezerszer rosszabb volt, mint ahogy elképzelte.
– Emlékezz rá, mit ígértél, kérlek… – folytatta Néda. – A saját érdekedben. És… ne felejts el, soha… – azzal Sel vállára tette könnyű karjait, és szelíden megcsókolta őt.
A következő percben pedig már nem volt sehol. Futó, mezítlábas léptek zaja a füvön, egy barna ruha libbenése, mindez már későn jutott el a férfi tudatáig. Csak állt ott megkövülten, érzései fogságában, és mire megfordult Nédát már elnyelte a rengeteg.
A furulyáján még mindig az újonnan megtanult dallamot játszó faun, néhány perccel később csak egy szárnyát lógató fehér galambot látott ott, ahol az előbb még a két fiatal táncolt. A galamb nehézkesen mozgott, de végül sikerült felszállnia, s nemsokára elnyelte őt is a közeledő új nap színeivel tarkított égbolt.
*
Majdnem egy év telt el, mire a fehér ruhás férfi ismét a dombtetőre lépett, már nyár vége felé járt az idő. Most nem tűnt olyan fiatalnak, mint előző alkalommal. Sötét árnyékok ültek a szeme alatt, aranyhaja fésületlenül lógott arcába. A hold fénye egy végletekig elszánt arcot világított meg. Igen, elszántat. A férfi azért jött, hogy megszegjen egy régi fogadalmat, amelynek minden szava lángoló betűkkel a szívébe volt vésve.
Körülnézett az ismerős dombtetőn. Lent az erdő fái hullámoztak az egyre erősödő szélben, messze a háta mögött a tenger zúgolódott. Vihar volt készülőben, bőrig áztató, hosszan tartó nyári égzengés. És a férfi pont erre vágyott. Azt akarta, hogy az esőcseppek beleívódjanak a bőrébe, és minden sejtjét, minden porcikáját átmossák.
Hogy el tudja feledni a múltat, el tudja feledni az üres eljövendőt, és el tudja feledni az értelmetlen jelent.
Lassú léptekkel indult lefelé a dombról. Az erdőbe vezető út minden részlete emléktöredékekkel volt kikövezve.
Miután barátságot kötött a lánnyal, annak kérésére nem repült egyből haza. Egy hosszú hónapon át együtt kalandoztak a nimfák szigetén, felfedezve minden titkos zugot. Bár voltak helyek, amiket Néda tanácsára messzire elkerültek. Például, az egyik hegynek már a puszta látványára is remegés lett úrrá a lányon, és dermedten bámult maga elé, érhetetlen szavakat mormolva.
A sziget legtöbb része azonban gyönyörű volt és páratlan szépséget nyújtott a barangolóknak. Nagyon sokat nevettek együtt, s mikor a férfi végül útra kelt távoli otthona felé, már az első szárnycsapás is ólomnehézségűnek tűnt számára. A szigeten újra gyerek volt, önfeledt és vidám, most pedig vissza kell térnie a felnőttek rideg világába.
Sel még sokszor meglátogatta a lányt. Néha messziről hangzó, halk énekszót hallott a fülében, és ilyenkor rögtön útra kelt, mert tudta, hogy Nédának szüksége van rá. Így alkudtak meg, mikor szövetséget kötöttek.
A férfi azonban utoljára azon a bizonyos ősz-eleji napon érezte a hívogató érzést. Azóta nem hallott mást, csak a néma, idegőrlő csöndet. A fülében, a lelkében, mindenütt.
És most itt volt, hogy kiderítse, mi történt a lánnyal.
Fürgén vágott neki az erdei ösvénynek, le-lerázogatva magáról a rátörő érzéseket. Időközben eleredt az eső, és a vihar átvette az irányítást az elemek felett. A fákat ide-oda rángatta az erős szél, az esőcseppek ezernyi dárdaként hulltak alá.
Nem tudta, mennyi idő telt el, mire a réthez ért. A vihar elmosta az idő fogalmát.
A talaj medreiben megült tócsákat átlépve, a férfi a tisztás közepére vágott, és ott megállt.
Nem tudta, hogy kezdhetné a keresést, csak állt zúduló esőben, és azt a helyet bámulta, ahol utoljára látta a lányt. Ahol együtt táncoltak, ahol átölelték egymást. Ahol…
Látod, Néda, te is megszegted a szavad. Azt mondtad, barátság, semmi több… mégis megcsókoltál. Ez felhatalmaz rá, hogy én is megszegjem a megállapodásunkat. Keresni foglak, nem adom fel, amíg rád nem találok.
Hirtelen eszébe jutott valami. Talán… talán a többiek tudják, mi történt, talán ők ismerik a titkot, amit a lány neki sosem mondott el. Hisz Néda egy volt közülük, az ő népükhöz tartozott.
De hogyan leljen rájuk? Mit csinálnak a nimfák ilyen időben? Egyéb ötlet híján, Sel kiabálni kezdett, bele a zuhogó éjszakába.
– Hahó! Valaki!
Hangját elnyelte az égzengés feltörő robaja.
– Nimfák! Valaki! Kérem! Faun! Furulyás faun!
Ám nem jutott semmire. Hangja lassan megtört, és reményvesztetté vált. Végül már csak rekedten suttogott.
A hajnal a földön fekve talált rá a fehér ruhás férfira. Egész éjjel nem adta fel a kiáltozást, a fáradtságtól végül mégis összerogyott.
Ekkortájt állt el az eső is. A cseppek lassan futottak végig Sel kimerült arcán, hogy aztán végiggördüljenek átázott ingén is, amely már nem volt képes több nedvességet magába fogadni.
Új nap virradt. Madárdallal szóló, erős fényű új nap.
1 hozzászólás
Nem tudom megállni, hogy ne írjak ehhez is. Nagyon tetszik a meseszövésed, tel van feszültséggel és andalító részekkel. Majd mégegyszer elolvasom az egészet.