13. fejezet
– Legyen szíves kimenni – szólt Seres professzor Károly bácsinak – a vizit után visszajöhet.
– Már megyek is – mondta, és elengedte Barna kezét.
Amikor kilépett az intenzív megfigyelő szobából, abban a pillanatban nyílt a folyosóra vezető ajtó, és Éva nővér lépett be rajta..
– Kiküldtek – panaszkodott Károly bácsi.
– Igen, a vizit alatt nem lehet bent senki – magyarázta a nővér – de pont jókor, mert meghoztam a kávét, és két rántott húsos szendvicset. Nem tudtam mennyire éhes, de gondoltam, hogy egy kevés lenne.
– Köszönöm szépen – hálálkodott – de a bent látottaktól nem jött meg az étvágyam. Azért majd megbirkózóm vele. Maguk, hogy bírják ezt minden nap?
– Mi másképp vagyunk programozva – szellemeskedett Éva nővér – Én személy szerint azért lettem nővér, mert már gyerekkorom óta erre készültem. Minden játékom arról szólt, hogy megmentem valaki életét. Anyukám sokszor rám szólt, ha nem ért rá, hogy most az Ő életét ne mentsem meg. Ezért jelentkeztem az egészségügyire. Be kell vallanom, amikor először jártam az intenzíven engem is megrázott, öt perc után ki kellett jönnöm. De hamar megszoktam.
Károly bácsi kedvesen nézte a nővért, közben csak nyámmogott a rántott húsos zsemlén. Az íze nem jutott el a tudatáig, de muszáj volt ennie, mert nem fogja bírni a nap további részét, pedig elhatározta, estig nem megy haza. Addig talán felébred Barna.
Tejeskávét hozott a nővér, nem tudta, hogy a feketét szereti. Nem tette szóvá Károly bácsi így is hálás volt az ellátásért. Alig fejezte be a reggelit nyílt az intenzív ajtaja, három orvos és két nővér – lehet, hogy az egyik a főnővér – gondolta – lépett ki az intenzív szobából.
– Károly bácsi – lépett hozzá, megfeledkezve a többiekről, Seres professzor – még mindig itt van.
– Azt mondta doktor úr – mentegetőzött – hogy amikor felébred, jó, ha van mellette valaki.
– Ez így is van – mondta Seres bánatosan elgondolkozva – de sajnos valószínű, hogy egy darabig nem is fog felébredni.
– Miért? Csak nem esett kómába? – kérdezte idegesen Károly bácsi.
– Egyelőre úgy döntöttünk a kollégákkal, hogy mély altatásban tartjuk, így kevésbé szenved, és a gyógyulása is nyugodtabb.
– Meddig marad így?
– Ezt még nem döntöttük el, de az biztos, a következő néhány nap kritikus lesz a számára.
– Azért vele lehetek?
– Igen, de azt kérem, gondoljon magára is. Pihennie kell, már két napja talpon van. Ha igazán segíteni akar, akkor megfogadja a tanácsomat. Haza megy és alszik egyet.
– Professzor úr – kezdte az alkudozást – estig szeretnék vele maradni, utána ígérem, haza megyek aludni. De holnap reggel ismét itt leszek, ha megengedi.
– Szívesen látjuk, eddig sem okozott semmilyen problémát, és sajnos hozzátartozót, még nem sikerült felkutatni.
– Köszönöm, professzor úr.
Dr. Seres a többiek után sietett, mert azok már a következő kórteremben jártak.
Közben visszajött Éva nővér is, és mint kollégának oda szólt Károly bácsinak.
– Mehetünk?
– Munkára fel – viccelődött Károly bácsi.
– Meddig marad még vele?
– Megegyeztünk a professzorral, hogy estig maradhatok, de utána haza kell mennem, aludni egyet – rám is fér, de ezt már nem mondta ki hangosan.
– Magára is fér a pihenés, – mondta Éva nővér, mintha kihallatszott volna, amit az öreg gondolt – én, ha huszonnégy órás szolgálat után haza megyek, csak beesek az ágyba, és legalább tíz óra hosszáig fel sem ébredek.
– Sajnos Én nem vagyok ilyen jó alvó. Lehet, hogy ez már a korral jár.
– Ez nem így van – nyugtatta Éva nővér – ismerek olyan hasonló korú időseket, akik nagyon jól alszanak. Egy a lényeg az agyat kel tudni kikapcsolni, csak az alvásra kell koncentrálni.
– Lehet, hogy így van, de ez most nekem nem biztos, hogy sikerül.
– Pedig az alvás nagyon fontos, és ha nem piheni ki magát, hogy bírja a következő napot?
– Mindent megteszek, hogy amit vállaltam – magam előtt – tette hozzá gondolatban – azt végre tudjam hajtani.
– Én holnap reggelig vagyok – mondta Éva nővér – lehet, hogy már nem találkozunk.
– Szerintem estig még egy párszor bejön, akkor találkozunk. Én csak sötétedés után megyek haza.
Megint ott ált Barna mellett. Semmi sem változott. Mellkasa emelkedett, majd süllyedt. Azon kapta magát, hogy nem tudja levenni róla a szemét. Gondolta, ha nem nézi, nem ellenőrzi, az ismétlődő ki és belégzést, akkor abba marad. Tudta, hogy mindezt csak a gép csinálja, mégis félt, hogy megszakad a folyamat. Fogta a kezét. Ha lehetne, ezen a kézen keresztül, még a saját élete kárára is pumpálna erőt, energiát az előtte fekvő testbe.
– Fiam – mondta csak suttogva – miben tudnék segíteni, hogy jobban legyél.
Tekintete ismét a gépekből lévő oszlopra siklott, mintha tudná, mit kell ellenőrizni. Pár másodperc után már ismét Barnát nézte.
– Ne haragudj – suttogta – öreg vagyok már, nem tudtam gyorsabban oda érni. Akkor talán előbb megszakíthattam volna a verést. Nem tudom miért haragudtak meg rád, annyira. Ezt senki nem érdemli meg. Fiatal vagy még, erős a szíved, küzdj az életedért, rám mindenben számíthatsz. Meg ígérem neked, lehet, hogy nem hallod, – gondolta – mindent megteszek a gyógyulásod érdekében.
Ismét nyílt az ajtó, Éva nővér lépett be rajta. Szokásos ellenőrző körútját Barnánál fejezte be.
– Minden rendbe jön – mondta Károly bácsinak, és megfogta a vállát – csak sajnos hosszú idő mire minden visszaáll a megszokott rendbe.
– Nagyon sajnálom ezt a gyereket.
– Tudom.
– Mindent megtennék, ha tudnám, hogy mi az a minden.
– Tudom – nyugtatta a nővér.
Gondolataiba mélyedve figyelte Barnát. Beszélni, nem mert hozzá nehogy zavarja a többi beteget.
Éva nővér a nap folyamán, még többször megtette a körutat a kórteremben. Nem szólt Károly bácsihoz, csak rá mosolygott, mert nem akarta megzavarni a gondolataiban. A napi vizitek alatt mindig kiküldték, már kezdett hozzászokni a rendszerességhez.
A terem végében lévő ablakon látta, hogy már egészen besötétedett. Hamar elment a nap, és javulást nem tapasztalt.
14. fejezet
Még nem kelt fel a nap, mikor már ismét belépett a kórház kapuján.
Este mikor haza ment már sötét volt, gyorsan ágyba erőltette magát, mert tudta, hogy holnap sem lesz könnyű napja. Az előző napi események úgy kavarogtak a fejében, hogy sokáig nem tudott elaludni. Végül győzött a mérhetetlen fáradtság, de rémálmokkal teli nyugtalan éjszakája volt. Reggel, mikor felébredt úgy érezte fáradtabb, mint mikor lefeküdt. Hosszan áztatta magát a zuhany alatt. Érezte, ahogy izmai ellazulnak a meleg víztől. Ez kicsit felfrissítette, így már nem esett nehezére elindulni, és cipelni tovább az önként vállalt keresztet.
Határozott léptekkel ment az intenzív osztály felé. Az előtér ajtaján kopogott, pedig gyanította, hogy ilyen korán még nincs bent senki. Választ nem várt ezért rögtön ki is nyitotta, és belépett. A már tegnap „megszokott” szekrényt kinyitotta, és beakasztotta a kabátját. Ma a kabát mellé került egy reklámszatyor is. Benne kávé, termoszban, és egy pár szendvics, mert nyugdíjából hosszútávon nem bírta volna finanszírozni a büféből hozott ételt, és italt. Amúgy sem ízlett a tegnapi kávé. A szembe lévő oldalról kiválasztott egy köpenyt, egy sapkát, és egy pár cipővédőt. Elkezdett felöltözni, emlékezve Éva nővér szavaira, – A köpenyt úgy, mint egy kényszerzubbonyt. – felvette, és hátul összekötötte. Maszkot is látott a szekrényben, de tegnap nem mondták, hogy azt is kellene használni, így most sem vett fel. Belépett az intenzívre, de lába megremegett, térdei majdnem összecsuklottak. A szeme elé táruló képre lába és térde előbb reagált, mint ahogy tudatosult benne, nincs ott ágy, nincs ott beteg, ahol pedig annak lenni kellene. Megkapaszkodva az ajtófélfában, körbejártatta szemét a helyiségen. Gondolta valami miatt, másik műszerekből álló oszlopra kellett kötni. Sehol nem látta a már ismerős testet. Rögtön megfordult keresztülszaladt az előtéren, és úgy ahogy fel volt öltözve, ki a folyosóra, egész a nővérpultig. Már közeledés közben is kiabált.
– Nővér.
– Nővér.
A pultnál nem talált senkit. Hirtelen megfordult a kórtermek folyosója felé. Az egyik ajtaja nyitva volt, arra folytatta rémült futását, és ismét kiáltott.
– Nővér.
Ekkor a nyitott ajtóban megjelent egy nővér. Közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, és közelebb a százhoz, mint a hatvanhoz, – már, mint kilóban – gondolta át helyzetét Károly bácsi, és azonnal visszafogta a hangerejét.
– Ki kiabál itt, – tette csípőre kezét a nővér.
Károly bácsi eddig sem volt túl magas, de most biztos összement egy pár centit.
– Elnézést a zavarásért – kapkodta a levegőt a futás után Károly bácsi – meghalt?
– Miről beszél? Ki halt meg? – kérdezte a nővér barátságtalanul.
– Barna – mondta Károly bácsi, csodálkozva, mintha mindenkinek tudni kellene, ki az a Barna.
– Itt nem halt meg senki – emelte fel a hangját a nővér – különben is ki maga, és miért van így beöltözve? Az osztályon sokan vannak, korán van, és szeretnének még pihenni. Maga meg itt úgy kiabál, hogy még a szomszéd épületben is felébrednek.
– Elnézést kérek – ment egyre jobban össze Károly bácsi – engem Takács Károlynak hívnak, és Farkas Barnát keresem, aki tegnap még az intenzív osztály hármas ágyán feküdt.
Sietve még hozzátette, nehogy elzavarja, a pillanatnyilag számára még elég ellenszenves nővér.
– Seres professzor úr megengedte, hogy akkor látogathatom, amikor akarom.
– Na, látja – vette le csípőjéről a kezét és nyújtotta Károly bácsi felé – Én Piroska nővér vagyok. Ha reggel megkeres a nővérpultnál, és bemutatkozik, akkor nem is kellett volna ebbe a jelmezbe beöltöznie, mert elmondtam volna, a jó hírt.
– Erre nem gondoltam – nézett bizakodóan, az egyre szimpatikusabb nővérre – nem is mondta senki, hogy ez az eljárás.
– Károly bácsi, ugye szólíthatom így – kérdezte a nővér most már egész lágy hangon.
– Persze, mindenki így szólít.
– De mondja, már hol van Barna?
– Az éjszakai vizitnél – kezdte mesélni Piroska nővér – Seres professzor, és az osztályvezető főorvos, megállapították, hogy a spontán légzése megfelelő ahhoz, hogy a légzéstámogatást megszüntessük. Így már elég, ha egy EKG monitor figyeli. Ezért átszállították a megfigyelő helyiségbe.
– Hol találom – türelmetlenkedett Károly bácsi, kissé megnyugodva.
– Előbb vegye le ezt a maskarát – viccelődött vele a nővér – utána megmutatom.
Egy perc sem telt bele, ismét a nővérpultnál állt, karjára terítve kabátja, kezében a reklám táska.
– Gyors volt – állapította meg a nővér – akkor mehetünk.
Az intenzív osztály ajtajától a másodikon engedte előre Károly bácsit.
– Itt van, – mutatott az ágyra Piroska nővér – ez egy egyágyas szoba, itt zavartalanul lábadozhat. És Ön is bármikor jöhet.
– Hogy van, mikor ébred fel? – kérdezte kissé idegesen az örömtől, hogy ismét mellette lehet.
– Ebben Én nem vagyok illetékes – kezdte a nővér, nyugtatólag – hamarosan jön a reggeli vizit, akkor beszélhet az orvosokkal. Ők biztosan választ adnak minden kérdésére.
– Akkor most itt maradhatok.
– Igen, de bármikor megtalál a nővérpultnál, vagy a környéken. Csak annyit kérek – mondta a nővér, kissé összehúzva szemöldökét – máskor nem csináljon ilyen hangzavart, attól mindig morcos leszek.
– Még egyszer elnézést kérek, de nagyon megijedtem.
– Előbb kérdezzen, utána ráér megijedni – dorgálta a nővér – ebben a korban, már nem tesz jót az ijedtség. Van nekünk így is elég dolgunk. Megyek is, mert hamarosan kezdődik a vizit, és addig még el kell intéznem egy két dolgot – mondta és indult az ajtó felé.
– Még egyszer mindent köszönök, és ígérem, nem csinálok többet ilyet.
A nővér a nyitott ajtóból még visszanézett, és rá mosolygott, az öregre.
Oda lépett az ágyhoz, és körülnézett. Azt nem lehetett állítani, hogy a szoba túl lett volna bútorozva. Az ágyon és a hozzátartozó éjjeliszekrényen kívül, az ajtó mellett egy állófogas, és az ágy mellett egy szék, amire le is ült. Hálásan gondolt a nővérre, mert biztos volt benne, hogy Ő készítette oda a széket. Megfogta Barna szabad kezét, amelyikhez semmilyen cső nem vezetett. Elszomorodott, mert azt hitte látható javulást fog tapasztalni. De semmi változás, leszámítva a vastag csövet, ami már nem volt a szájához vezetve. Ránézett mellkasára, ami már normális mértékben mozgott fel és le. Az EKG folyamatosan pityegett.
– Fiam, örülök, – kezdett beszélni Barnához – hogy már nem vagy az intenzíven. Nagyon megijedtem, amikor nem találtalak ott. Látom megfogadtad a tanácsomat, hogy nagyon erősen küzdj, hogy meggyógyulj. Rajtam nem fog múlni, én mindent megteszek, csak jelezz. Ha tudsz – tette hozzá, már csak gondolatban.
Eddig jutott mikor nyílt az ajtó, és fehér köpenyesek jöttek be a szobába, élen Seres professzorral.
– Már megyek is kifelé – ugrott fel Károly bácsi.
– Jó napot kívánok – üdvözölte a professzor – de nem kell úgy rohanni, megvárjuk, míg kiér.
– Jó napot kívánok professzor úr – üdvözölte Károly bácsi, már kissé bennfentesnek érezve magát – a vizit után beszélhetünk egy kicsit.
– Igen, ahogy itt végeztünk.
Ki ment a folyosóra, látta, hogy a nővér nincs a helyén. Elsétált a kórtermek felé, hátha találkozik vele, de túl messzire nem akart menni, nehogy elmulassza a vizit végét. A nyitott ajtókon bepillantott. Hat ágyas szobák voltak. Arra gondolt Barna szobája mennyivel kényelmesebb. Elesett emberek minden kórteremben. Volt, aki csak feküdt, és a mennyezetet nézte, volt, aki magasra emelte a párnát, arra fektetve fejét, és olvasott, valamilyen folyóiratot. Az egyik szobában nők voltak, gyorsan elkapta tekintetét, nehogy azt higgyék, hogy meglesi őket. Visszafordult, úgy érezte, hamarosan vége a vizitnek. Határozott léptekkel haladt Barna szobája felé, és mikor majdnem oda ért nyílt az ajtó. Egymás után jöttek ki rajta az orvosok. Legelöl ismét Seres Professzort látta. Nem akarta rögtön lerohanni, ezért elindult a betegek számára kialakított társalgó felé, ahol több asztal volt négy-négy székkel várva a látogatóikkal beszélgető betegeket.
– Károly bácsi – szólt utána Seres Professzor.
– Jövök már – igyekezett Károly bácsi, remélve, hogy végre hall valami jó hírt.
– Hogy van Barna – kérdezte türelmetlenül.
– Nem fogok kertelni – kezdte mondandóját a professzor – a látszat ellenére, nincs túl jó állapotban. Ahogy áthoztuk ide a megfigyelőbe EEG vizsgálatot végeztünk rajta, és megállapítottuk, hogy az agytevékenysége erősen mérséklődött.
– Ez mit jelent? Kómába esett? – kérdezte idegesen Károly bácsi.
– Ez még nem azt jelenti, de közel áll hozzá. A műtét után már említettem, hogy ennek az esélye is meg van.
– Mit tudunk most tenni – kérdezte Károly bácsi, olyan hangsúllyal, mint aki várja az utasításokat a kollégájától, elfelejtve, hogy Ő nem orvos.
– Mi mindent megteszünk, hogy minél előbb magához térjen, de szükségünk van segítségére is. Elmondom, miben segíthet – mondta Dr. Seres, mert tudta úgysem tudja távol tartani az öreget.
– Hallgatom doktor úr, számíthat rám – fogadkozott Károly bácsi.
– Ilyen esetekben, habár tudományos magyarázat nincs rá, de segíteni szokott, ha sokat beszélgetnek a beteggel. Az bizonyított, hogy felfogják, amit hallanak, és ezzel tornáztatva van az agy, hogy ne álljon le teljesen.
– Miről beszélgessek vele? – kérdezte Károly bácsi elgondolkodva – nem is tudok róla semmit.
– Meséljen neki valamit – ennyi idősen biztos lesz mit elmondani.
– Megpróbálom, de annak idején, még a saját fiamnak sem meséltem, mert a munka mindig távol tartott abban az időben. Majd csak kitalálok valamit.
– Előre is köszönöm, Károly bácsi. Azért annyit kérek, hogy figyeljen a saját egészségére is. Négy-öt óránál többet ne töltsön vele, maradjon magánélete is.
– Most jut eszembe, a szüleit, rokonait nem találták meg?
– Eddig még nem. A rendőrség szerint árvaházban nőt fel.
– De ettől még távoli rokona lehet. – gondolkodott hangosan Károly bácsi.
– Erről semmit nem tudok, de mennem kell folytatni a reggeli vizitet. Viszont látásra – nyújtott kezet Seres Doktor.
– Viszont látásra – búcsúzott Károly bácsi.
A hallottak nem tették boldoggá, de érezte, ez a játszma még nincs lejátszva. Makacsul elhatározta, a végkifejlet alakításában tevékeny rész akart vállalni. Visszasietett a kórterembe. Leült az egyetlen székre az ágy mellé, és megfogta Barna kezét.
– Fiam – kezdte megint így a mondatot – sok dolgunk lesz ezzel az agytevékenységgel. A te dolgod, hogy figyeld, amit mesélek, és szeretném, ha minél előbb beleszólnál. Fogalmam sincs, miről fogok beszélni, de tornáztatni fogjuk az agyadat. Ezt a feladatot kaptuk, és végre fogjuk hajtani.
Napközben még két vizitet várt végig Károly bácsi. Ezeken már nem látta Seres professzort. Délután három órakor úgy gondolta, eléggé elfáradt, ideje hazamenni.
– Fiam, most már haza megyek – mondta Barnának, bízva benne, hogy megérti, habár semmi jelét nem adta. – Holnap találkozunk, viselkedj rendesen – tette hozzá még.
1 hozzászólás
Ahogy látom, ez nem lesz könnyű menet Barnának.
Tetszik, hogy olyan kitartónak, lelkiismeretesnek formáltad meg Károly bácsit. Egészen megható az öreg magatartása.
Csak még egy megjegyzés, az Én, nem kellene, hogy nagybetű legyen. Ez is ismétlődő jelenség.
Üdv. Ida