28. fejezet
Hamarosan haza mehetek, – gondolkozott Barna, – de hol van a haza?
Rengeteg kérdés merült fel benne, amikor kiderült, hogy gyógyultnak nyilvánították. Rá van bízva, hogy mikor megy, de Seres professzor még egy hét kórházban tartózkodást javasolt.
Szimpatikus Károly bácsi, de ilyen idős emberrel összeköltözni? Melinda, az már más lenne, de még nem is járnak. Egyáltalán, fognak-e.
– Mindjárt jövök – dugta be fejét Melinda az ajtón – csak Seres professzor szeretne valamit mondani.
Szóhoz sem jutott, máris csukódott az ajtó.
Meg sem hallgat – gondolkozott el Barna. Akkor mire számíthatok ez után? Lehet, hogy csak unatkozik, ezért jár a kórházba? Egy ilyen szép és csinos lánynak biztos lenne ennél jobb elfoglaltsága is. Lehet, hogy van valami esélyem? Az maga lenne a csoda. – mélyítette tovább gondolatatit. Alig ismerem mégis megőrít. Lehet, hogy ez a szerelem? – gondolkodott tovább. Ha nem az lenne, nem rándulna görcsbe a gyomrom, ha meglátom, nem verne ki a víz, ha megfogja a kezem.
Tovább nem fűzhette gondolatait, mert nyílt az ajtó, és megint görcsben volt a gyomra. Melinda lépett be.
– Szia – köszönt láthatóan fergeteges örömmel – meggyógyultál, tudtatd?
– Igen. – nézett Melindára csodálkozva – Seres professzor egy órával ezelőtt közölte velem.
– És? – húzta fel szemöldökét Melinda – nem is örülsz?
– De igen – nézett fel, elgondolkozva – de nem tudom hogyan tovább, – szeme távolba meredt, kis idő után folytatta – hova menjek most? Nincs lakásom, gondolom nincs munkahelyem, e-miatt nincs jövedelmem. Ez nem jelenti azt, hogy éhen halok, de akkor hozzá kell nyúlnom a tartalékaimhoz.
– Ezzel most ne foglalkozz – fogta meg kezét Melinda – csak az a lényeg, hogy innen kikerülj.
– Én is így érzem, de akkor is foglalkoztat, hogyan tovább.
– Engem is foglalkoztat, de most engedd el magad, és ne gondolkozz a jövőn.
– Könnyű ezt mondani, de hogy lehet csak úgy élni bele a világba?
– Mindjárt megtudod – mondta Melinda huncut mosollyal.
Folytatni már nem tudta, nyílt az ajtó. Piroska nővér lépett be rajta, a szokottnál is morcosabban. Körül sem nézett, nem köszönt senkinek, csak bedugta a hőmérőt Barna szájába, majd felemelte a lázlapot. Tanulmányozta a legutóbb bejegyzett dolgokat, majd egy könnycseppet kitörölt a ball szeméből. Remélte, nem vette észre senki.
– Hallom, – szólalt meg, kicsit rekedtes elhaló hangon – hamarosan el hagy bennünket?
Fel sem nézve a kartonból folytatta.
– Pedig már egész’ megszoktam.
Megint a szeméhez nyúlt mintha viszketne.
– De hát ez a rendje – emelte fel tekintetét a kórlapról – a rossz betegek is elmennek, ha meggyógyultak, de ha a jók az fáj, pedig alapjában véve örülök neki.
Választ nem várva, megfordult, babrált az ajtóval, majd hátrafordulva Melindára kacsintott, és csak úgy mellékesen közölte.
– Milyen régóta keresem ennek az ajtónak a kulcsát, végre meg találtam.
Melinda vette az üzenetet, és a székről átült Barna ágyára, két karjával körbefogva.
– Megigazíthatom a párnádat?
– Köszönöm – nyögte ki Barna, közben levegő után kapkodott Melinda két melle között. Érezte, hogy a póló alatt nincs melltartó. Takarója emelkedni kezd a lábai között. Felhúzta két térdét, palástolva „gyengeségét”. Remegő kézzel megfogta Melinda vállait. Meg próbálta kicsit távolabb tolni.
– Légy egy kicsit türelmes, még nem végeztem – mondta Melinda. Közben érezte Barna forró leheletét mellei között.
– Szeretlek – súgta Barna a mellek közé, átfogva Melinda derekát, és még közelebb húzta magához.
Ilyen átérzéssel még soha nem mondta ki ezt a szót, de ezt Melinda nem tudhatta. Visszagondolva, ilyen rövid ismeretség után még nem is mondta senkinek. Tudat alattija mozgatta a száját.
– Én is szeretlek – próbált kibontakozni az egyre szorosabb ölelésből.
Kicsit lazult Barna szorítása, de csak annyira, hogy fejük egy magasságba került. Az orruk majdnem összeért, mélyen beleláttak egymás szemébe. Melinda szeme halványkék, majdnem szürke, Barnáé pedig valószínűtlenül világos barna. Melinda azon gondolkodott, hogy ilyen szemet még nem látott. Annyira különleges, hogy teljesen elgyengülve kezdett szavalni.
Mindkét talpad viszket,
Táncolsz, míg bírod,
Ha ezt érzed, tapsolj,
Megtaláltad, mit kerestél,
A szíved egy dobbanást kihagy,
Rögtön tudod ki vagy,
Barna szeme rád mered,
Kezét elengedni nem mered.
Életed ekkor lesz teljes.
Barna kikerekedett szemmel nézett Melindára. Lehet, hogy elvette az eszét a szerelem?
– Ugye ez nem ragályos – kérdezte mosolyogva Barna.
Melinda felocsúdva az elvarázsoltságból, ismét Barna szemeit fürkészve, kezdte magyarázni a verset.
– Még egész kislány voltam, mikor búcsúba vittek a szüleim. Ott egy cigányasszony mélyen a szemembe nézett, de olyan mélyen, hogy én úgy éreztem, valahova mögém néz. Ő mormolta ezt a verset, közben szorította a kezemet. Csak akkor egyszer hallottam, de azóta sem megy ki a fejemből. Most már tudom, hogy látta a jövőt, azt mondta el ebben a versben. Ahogy a verset befejezte apukám felemelt, de amikor hátra néztem, már nem láttam sehol. Egyszerűen felszívódott, de a verse itt maradt a fejemben.
– Elmondanád még egyszer? – kérdezte Bana.
– Igen, – nézett Melinda mélyen Barna szemébe – neked ahányszor csak kéred, mert azaz érzésem, hogy rólad szól.
Mindkét talpad viszket,
Táncolsz, míg bírod,
Ha ezt érzed, tapsolj,
Barna áhítattal hallgatta, és mikor ide ért a szavalásban, tapsolt egyet a háta mögött. Melinda összerezzent egy kicsit, de folytatta.
A szíved egy dobbanást kihagy,
Rögtön tudod ki vagy,
Barna szeme rád mered,
Kezét elengedni nem mered.
Életed ekkor lesz teljes.
Az utolsó szavakat, már Barna vállára hajtott fejjel mondta, és érezte, hogy a váll és nyak találkozásánál otthon van.
– Szeretlek – mondta Barna ismét.
– Szeretlek – mondta, és felemelte fejét Melinda, így ismét egymás szemébe néztek. – Szeretlek, – ismételte, és megcsókolta Barnát, olyan lágyan, olyan mély érzéssel, hogy Barna, mint akit letaglóztak a párnájára rogyott.
– Ne csináld ezt velem – nézett Melindára egye jobban csillogó szemmel – még egy ilyen és nem állok jót magamért.
Kibontakozott Melinda az egyre szorosabb ölelésből, és elindult az ajtó felé. Ráfordította a kulcsot, és kacéran visszanézett szerelmére.
– Most már nem is kell – mondta, és felkészült a folytatásra.
Bele vetette magát Barna karjaiba, és azonnal ismét megcsókolta, de már nem olyan lágyan, mint először. Teste egyre forróbb lett. Érezte Barna kezét a mellein. Csókjai egyre vadabbak lettek, és Barna viszonozta, egyre nagyobb hévvel.
– Kérnék valamit – emelte fel fejét, elszakadva kis időre Barna szájától – vigyázz rám, nekem ez az első.
Barnába késként hasított ez a mondat, ezért eltolta magától Melindát.
– Még szűz vagy? – kérdezte csodálkozva.
– Igen. – vallotta be Melinda – neked tartogattam magam.
Barna felült az ágyon, és teljesen eltávolodott tőle.
– Akkor ez így nem megy – mondta.
– Miért? – kérdezet Melinda leplezetlen izgatottsággal.
– Mert ez erre nem megfelelő alkalom.
– Azt mondtad, szeretsz – nézett Barna szemébe – pedig ha nem kívánsz, akkor nem is szeretsz – szögezte le határozottan Melinda, és sértődötten vissza ült a székre.
– Még soha nem kívántam ennyire senkit – fogta meg Melinda kezét – de nem tehetem meg.
– Miért? Én is akarom. Ez nem számít.
– De nagyon is számít. Ettől függetlenül, ez életed nagy lépése. Nem szabad, hogy így történjen meg.
– Akkor, hogy?
– Azt még nem tudom, de annak a pillanatnak ünnepnek kell lenni. Soha nem értettem azokat a lányokat, akik kocsiban, vagy egy félreeső tisztáson hagyják, hogy elvegyék a szüzességüket.
– Abban igazad van, Én is romantikusabb helyről álmodtam, de úgy elkapott a hév, hogy ilyet még soha nem éreztem. Voltak már komoly kapcsolataim, az is előfordult, hogy eljutottunk az ágyig is. – gondolkodott el az akkori szituáción – Mos, hogy felidézem, már tudom, azért nem tudtam megtenni, mert, ahogy a szemükbe néztem, eszembe jutott a vers. Azonnal tudtam, hogy nem szabad.
– Most is azért szavaltam, el, – hajolt oda Barnához, és megcsókolta – de, most megkaptam a tudatalatti engedélyt. Ezért voltam olyan csalódott, hogy visszautasítottál.
– Nem utasítottalak vissza, – húzta ismét az ágy szélére Melindát – de nálunk, mármint a népemnél – nézett a távolba Barna – mit kertelek összevissza, a cigányoknál, ez nagyon fontos esemény. A férfi kiszolgálja a nőt. Ez nálunk alapszabály. Mindent megteszünk a szerelmünkért, ha kell, még lopunk is.
– Ezt nem tudtam.
– Csak egyet nem kérhet a szerelműnk – nézett szúrósan Melinda szemébe – mert azt nem teljesítjük.
– Mi az? – kérdezte ijedt szemekkel Melinda – elmondod nekem? Nem vagyok elég felkészült a néped szokásaiból.
– Ha fúj a szél, ne küldjön ki a házból – mosolygott Barna.
– Ez olyan nagydolog?
– Szerintem nem. Én is csak olvasmányaimból tudom, hogy a cigányok nem szeretik a szelet.
Megölelte ismét Melindát, és fülébe súgott.
– Kizárnád az ajtót? – kérdezte – ettől be zártsági érzésem van.
– Igen, pedig bíztam benne, hogy hasznát vesszük ennek a régen elveszett kulcsnak.
– Persze, hogy hasznát vesszük, ki tudod nyitni az ajtót.
– Most jut eszembe – néz szinte nevetve Barnára Melinda – gyógyultnak nyilvánítottak, kelj fel és nyisd ki az ajtót.
– Nem tehetem.
– Miért? – kerekedett el Melinda szeme.
– Mit gondolsz, miért van felhúzva a két térdem. Csak szóban tudok uralkodni magamon.
Többet nem kérdezett felállt, és kinyitotta az ajtót. Visszatérve Barna mellé már nem ült az ágyra.