Néha kiülök a Tisza partra, merengeni a régi időkön, mikor még isteni törvények uralták e világot, vagy csak hagyom, hogy a víz sodra magával ragadja gondolataimat, s addig vigye, amíg csak bírja. Teszem ezt leginkább árvizek idején, mikor erőtől, élettől duzzad a folyó, s azzal fenyeget, ha sokáig időzöm elzárja utam, s többé vissza se enged. Ilyenkor a szabadul legkönnyebben a képzelet, s az ember csak rohan utána, rétek s mezők felett, elborított laposokon, sebes sodrú zúgókon, ereken át, eleinte évtizedes ligetek, majd évszázados fák, évezredes erdők között, míg túl a téren és az időn, valamiféle érdekességre, ezúttal egy vásári forgatagra nem bukkan. Nem akármilyen forgatag ám ez. Egy örvény szülte, hogy régi korok árnyát a mával vegyítve mutasson valamit a kíváncsi tekinteteknek, valamit, ami egykor volt, s tán egyszer még lesz. Megmutassa, hogyan, s mint ítéltek egy letűnt világban. Egyfajta játék ez, mellyel egyszerre ajándékoz meg a Tisza és saját képzeletem, színes történettel fűszerezve az amúgy száraz, bár kétségtelenül izgalmas tényeket.
Ezzel együtt az örvényből kiperdülő kavalkád nagyon is eleven. Mintha filmet látna az ember. Minden valószínűtlenül valószerű. A hőség, a tülekedés, a pecsenye illata, s távolabb az állatvásár jellegzetes szaga. Ha nagyon akarnám, megfigyelhetném az embereket, az arcokat, a ruhákat, de akkor a varázs szertefoszlana. Felismerném az ónodi vásárt, vagy a nyíregyházi ócskapiac standjait, ahol ténylegesen megfordultam. A Tisza csalóka tündérszeme, mely átszűri emlékeim valóságát, azon nyomban cserbenhagyna, s valamire való emlék nélkül térhetnék vissza a partra. Ami persze nem is lenne oly bolondság. A jeges ár egyre csak ömlik be az Erkecsébe, s ha tovább emelkedik a mederben a víz, a csizmám nem nyújt többé védelmet ellene. De most nem törődöm ezzel. Nézem a habokba rejtett vásári forgatagot. Amott a távolban öreg kovácsmester s két inasa tüsténkedik. A kisebbik inas — ahogyan azt mondják: „még legénytoll sem pelyhedzik állán” — tüzet rak éppen. Valaki a tömegből felnevet a vékonyka gyerkőc láttán:
– No, ezt tán el sem bírja a kalapácsot…
– Csak lassabban a szóval – jegyzi meg erre az öreg kovács. – Hirtelen indulatú a fiú.
A gyermekemberen azonban ebből semmi sem látszik. Mozdulati szelídek, nyoma sincs bennünk semmi hirtelenkedésnek. Szép takaros máglyát rak. Szalmát legalulra, majd rá egészen apró gallyacskákat, aztán elébb ujjnyi, majd karnyi vastag ágakat, végül tűzszerszámot kerít, szikrát pattint a szalmára, míg lángra nem lobbantja. A társa egy zsák faszénnel lép az éledő kovácstűz mellé, s lefordítja a válláról, a tűzhely mögé, s lábával tolja be a fujtató alá. Hanem ennél tovább nem jut, mert a következő pillanatban egy tízéves forma, nyakig szurtos fiúcska tűnik fel a sarkon, s rohan egyenest a paraván mögé, hogy a ládák és vasak közé rejtőzzön üldözői elől.
– Mi a fészkes fenét csináltál már megint Kófic! – kiált rá az öregebb legény, ám a gyermek nem válaszol, oly sebesen tűnik el hátul, mintha maga az ördög kergetné, pedig csak két kereskedősegéd jár a nyomában.
– Hol a kölyök – kérdik az inastól.
– Ahol van, ott van jó helyen – veti oda foghegyről a választ.
– Hallod-e te ne szórakozz velünk, mert pórul jársz – ragadná meg a testesebb segéd a kovácsinast, aki szemmel láthatóan nem akar nagyobb bajt annál, ami amúgy is kikerekedett. Ha az öreg kovácsmester ott lenne, kiigazítaná a dolgot. A két segéd a mesterrel nem szállna szembe, de hogy csak inasokkal futottak össze, nyeregben érzik magukat. Egyikük a veszélyesebbnek vélt legényt tartja sakkban, a másikuk indulna hátra a gyerkőcért. A fiatalabb kovácslegény a fujtatónál áll. Az előbb még a tüzet igazgatta, most azonban oldalt lép, s hátra teszi a kezét. – Én nem mennék utána – jegyzi meg csendesen. Hangjában van valami, ami engem megállásra késztetne, de a kereskedő nem veszi a lapot, félre löki a legénykét, s már megy is tovább, azaz csak menne, mert a fiú keze megvillan, s most látni, nem csakhogy elbírja a kalapácsot, de ütni is tud vele, nem is kicsit.
A fegyverré vált szerszám fültövön éri a segédet, aki egyetlen hang nélkül rogyik össze. A zsivaj egyik percről a másikra elnémul. A hirtelen támadt csendet a kovácsmester hangja töri – Mit tettél te szerencsétlen!
– Csak elcsendesítettem.
– El ám, de örökre! – jegyzi meg egy őszszakállú vén, aki közben megvizsgálta az áldozatot.
– Ő kezdte – mentegetőzik az inas, miközben valahol hátul valaki megjegyzi, Na én se élcelődöm többé, elbírja-e a kalapácsot…
Az ember uralta világban már jönne a rendőr, s vinnék a fiút. Itt másként fordul a dolog. A kovácsmester átsétál a kereskedő sátrába átbeszélni a dolgot. Odabent csendesen folyik a szó, mint nyáron a Tisza, ha medrében alig csordogál a víz. Nem is hallatszik ki onnan egy árva hang sem. A két családfő kiegyezik István király törvényében, a büntetés meg a vén kovácsra marad.
Ezzel akár tovább is mehetnék, ám engem érdekel, mire jutnak egymással: a bűnös és a bíró. A legényke lehajtott fejjel áll künn a konyha előtt. Benn éppen a sorsát igazgatják.
– Botond vére ütött vissza benne – erősködik a fiú dédapja. – Mondtam volt már akkor, amikor megszületett.
– Mondani mondta bátyám – üt az asztalra a családfő –, bár ne mondta volna. Romlásba visz bennünket ez a fiú. Előbb jár a keze, mint az esze. A minap is a kocsmában három kötekedőt tört össze, de derekasan. Mi meg fizethettünk a törött csontok után.
– No, azt éppen ne hányja a szemére apám – veti közbe a gyerek nagybátyja – mert, hogy a kegyelmed védelmében lépett fel az inas!
– Kértem én tőle?
– Kérni bizony nem kérte, de ha nem így fordul a dolog, most nekünk fizették volna meg a törött csont árát, s mi maradtunk volna mester nélkül…
– Eddig még csak meg voltunk valahogy – veszi vissza a szót a család feje –, de most hogy halott is van, fordul a kocka. Így is sokan kötekedtek a legénnyel. Botond vére! Nagyhírű vitéz volt, Isten nyugosztalja. Sok hős tettet vitt végbe, sokan megpróbálták. Az hiányzik nekünk, hogy a híre végett a fiút is kikezdjék. Ha szelídebb volna egy kicsinykét, bánná az öreg isten a veréseket. De ha üt, csontot tör, ha nagyobbat üt, életet olt.
– Ha Botond vére ütött vissza benne, kövesse Botond példáját. Adjuk a hadúr pálcája alá!
S az egyezség meg is született. A fiú másnaptól készülhetett a vitézi életre. Nekem pedig több keresnivalóm nem lévén itt, elindulok visszafelé.
De amilyen könnyű volt idekeverednem, oly nehéz visszajutnom. Eszembe jut egy másik történet, mely Csíkban esett meg, az ottani lelkész tanúbizonysága szerint épp Madéfalván, még ama nagy veszedelem előtt. Az ottani hős – legénynek éppen nem legény, hisz otthon szép, fiatal feleség várta három gyerekkel – a kocsmába engedte el magát. Nem is akárhogyan. Egy haragosa esett bele a késébe — ahogyan ott a szó járja — egyszer, aztán még hétszer. S ha beleesett, el is vérzett, mire az orvos kezébe került volt. A két család itt is elrendezte egymás közt a dolgot, tán éppúgy István király törvényei szerint, mint eleik tették évszázadokon át, de a pandúrnak ez nem volt elég. Akkortájt már Csíkban is más törvények jártak. Halált okozó testi sértés — ma így mondanánk, hogy akkoriban mi volt a neve, nem tudom, csak az bizonyos, 25 év járt egy ilyen esetért. 25 év várfogság, kenyéren és vízen. Valakinek ezt biza ki kellett töltenie. Így kívánta a császár és az új rend. A mi székelyeink akkor épp nem lázadtak e rend ellen, ki is adták hát a bűnöst, annak rendje módja szerint. De nem ám az emberünket. Őt nem lehetett. Mivé lett volna akkor a felesége? Három kicsiny gyermeke? A bátyja ment helyette, ki harminc éves fejjel sem hozott még asszonyt a házhoz.
Többször elgondolkodtam már ezen az eseten. Egy írástudó jegyezte fel, jó harminc évvel utóbb, látván, hogy az egyik vénlegényt jóltartják, s nem várnak tőle semmit. Kérdezte volt az okát. Mondták neki, a vénlegény leülte az öccse büntetését a család nevében, ezzel aztán a maga részéről a kötelességét is teljesítette, most már a többieken a sor, hogy eltartsák, ha semmit nem tesz, akkor is. Az egyszeri írástudó – tán bosszúból felejtettem el kiféle, miféle volt – meg is elégedett ennyivel, s többet egy szót sem vetett papírra, engem meg most találgatásokra késztet a kíváncsiság. Mert ha én lettem volna ott, valami csoda folytán, bizony megkérdeztem volna, hogy maradt annyiban a dolog? Fizették-é a kárért a törvény szerint, avagy szolgasorba adtak valami legénykét? Aztán az is érdekelt volna mivé lett az elkövető? Hogyan büntették? A hadurak akkor már nem igen voltak, nem harcos, még csak nem is katona volt, kinek arra fordult a sorsa, csupán baka. Egy szó, mint száz, sok minden mást is kérdeztem volna ama írástudó helyében, mit így a saját emlékeim és vélelmeim kútjából kell a történethez ragasztanom. Mert sejdítek valamit azért a büntetésről is. Részben a könyvek okosítottak ki, részben a magam jussán jutottam némi tapasztalathoz, még pedig nagyanyám révén, amit alább majd el is regélek. Egyelőre térjünk vissza Madéfalvára a tettesünkhöz. Nyílván itt is tudták, kinek a vére ütött vissza benne. Erre valók az öregek. Észrevesznek minden jelet, minden visszatérőt, s kétszeresen is tudják, kire ütött az a gyerek. S ha tudják, azt is sejtik ám, mivel lehet megfékezni. Tán egy odavetett megjegyzéssel szénázáskor, vagy épp aratás előtt: „Jól kösd fel a gatyád fiam, mert neked a bátyád helyett is meg kell fognod a villa, vagy épp a kasza nyelét.” — az ilyen szó néha nagyobbat üt a legdurvább pofonnál. S aki tudja, kinek a vérét tisztelheti, vagy épp szenvedheti a gyermek, tán azzal is tisztában van, mivel lehet a legbiztosabban lehűteni a forróvérből fakadó indulatokat. Lehetnek azok más szavak is, a lényeg, hogy üljenek. Aztán, ha eljön az idő, egy-egy mondattal helyére kell tenni a dolgokat: „Hagyjátok az öcséteket, bármit tett, megfizette az árát…” Az ilyen szavak, mondatok segítenek az embernek a legnagyobb ellenségével, önmagával vívott küzdelmében, s gyakorta győzelemre fordítják a vereséget.
Mivel hogy a víz jól elzárta az utamat, még álldogálok egy kicsit a Tiszahát peremén, karnyújtásnyira a töltéstől, s miközben nézem, merre juthatnék ki szárazlábbal, felidézem magamban azt az estét, amikor még magam is Isten tenyerén éltem…
Talán ha hat-nyolc éves forma gyerkőc lehettem akkoriban, mégis úgy emlékszem mindenre, mintha épp most esne meg velem. Talán így is van. Talán a Tiszahát, az árvíz, a számítógép mind-mind egy egybemosódó pillanat, s az idő, tényleg nem más, mint a világegyetem trükkje, hogy a dolgok még se egyszerre történjenek meg.
Életem első feladatával Apám bízott meg. Még a Kiliánban laktunk, a bányászházakban, ahogy a telepünket hívták. Háromemeletes kockaházak voltak a gimnázium háta mögött. Épp jó helyen. Ugrásnyira a réttől s a hegyektől, ahová akkoriban csak a képzeletem, tizenéves fejjel aztán már a lábam is elvitt. A feladat ma tán nevetségesnek tűnne, holott éppoly emberpróbáló, mint egykor. Kaptam volt egy szép kerek, piros lábast, melyet apám egy nagy szatyorba helyezett, s el kellett mennem nagyanyámhoz derelyéért. – Nagyfiú vagy már, megbízhatok benned. – Azt hiszem, e szavakkal indított utamra Apám.
Az igazat megvallva, soha sem váltam nagyfiúvá. A világ, amely a képzeletemen túl rejtőzött, mindig jobban izgatott, mint az, amelyik épp körülvett. S hogy mennyire voltam megbízható? Döntse el ki-ki belátása szerint. Annyit azért segítek: nagyanyám annak rendje módja szerint felpakolt derelyével, ám még a visszaút felét sem tettem meg, a lábas épp oly üres volt, mint odafelé.
Amikor utóbb e történetet elmeséltem, mindig azt mondottam volt, a derelye a két lakótelepet egymástól elválasztó patak hídján fogyott el, ami igaz is. De azt is hozzáfűztem, hogy két világ határán állva vívódtam: vállaljam-e tettem, s a lábasban a derelye hűlt helyével térjek-e haza, avagy forduljak vissza. Most be kell ismernem, soha egyetlen percig meg nem fordult a fejemben, hogy üres kézzel hazamehetnék. Amikor rádöbbentem, itt bizony nagy baj van, s a megbízhatóságnak eme első és egyszerű próbáján megbuktam, pótvizsgára ítéltem magam, s futottam vissza nagyanyámhoz. Ő látva kudarcomat, nem kérdezett semmit. Jól ismerhetett, mert fel sem tételezte volna, hogy elestem, s a lábas csakúgy kiborult. Látta a hibát, s kiigazította. Másodszor is telepakolta a lábast. Hanem ezúttal nem bízta rám. De nem ám! Egyik kezébe fogta a szatyrot, másikba az unokáját, s indult velem haza.
Szótlanul baktattunk egymás mellett a patak felé, aztán azon a ponton, ahol először engedtem a kísértésnek, nagyanyó rám nézett, s szelíden megjegyezte: „Olyan vagy fiam, mint Gyula bátyád”
No, ezzel ugyan nem sokat mondott. Egyetlen Gyula bácsi élt az emlékemben, de az a család másik ágából való volt, nagyanyó nem igen gondolhatott rá. De nem kérdeztem vissza, vártam, hogy majd kiokosít, ha úgy akarja. Úgy akarta. Valahol ott, ahol előbbi visszautam során nyilvánvalóvá vált, ezt a tál derelyét nem igen viszem haza, megint csak rám nézett, s tovább szőtte mondandóját. „Ő szerette ennyire a hasát”. Ezzel aztán be is lopta Gyula bátyámat a szívembe. Arra gondoltam, akár ki is volt, annyira rossz ember nem lehetett. El is képzeltem magamnak, nagy pocakkal, hosszú bajusszal, széles mosollyal, miközben nagyanyám imígyen fejezte be tanításomat: „Meg is ütötte a guta szegényt.”
Ezzel aztán az ügy a részéről le volt rendezve. El sem mondta Apámnak, hogyan vívtam meg és veszítettem el gyermekéltem első emlékezetes csatáját. Tán nem akarta, hogy néhány atyai pofonnal egészüljön ki a tanítása. Tehát akkor még Isteni törvény jutott osztályrészemül. Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha így marad? Mi lett volna, ha utóbb nagyanyó ott lehet mellettem a falánksággal vívott csatáim során? Tán cipelnék harminc kilóval is többet, mint kéne.
Nagyanyó még látott. Emlékszem egyszer azt mondta volt, valami rég elfeledett csíny után: — Ha nem tudnám ki vagy, most úgy elvernélek, hogy míg élsz, emlegetnéd. — De emlegetem is, ha nem is az ütéseket, a szavakat. Néha úgy érzem, nem ártana, ha magam is tudhatnám, amit ő. Ha tudnám ki is vagyok úgy isten igazából. Mert e téren, bár részt vettem jó néhány „önismereti tanfolyamon”, be kell vallanom, akadnak hiányosságaim…
De ennyi tanulságként mára elég is. Csak kikeveredem valahogy a szárazra, s még meg sem merülök közben. Előttem a gát, mögöttem az ártér, jobbra tőlem a Tisza túlcsordult medre. Eszembe villan még az a lábas. Őzpörköltet hozott benne Apám, mikor bakakoromban meglátogatott. Aztán valami főhadnagy, akinek sehogyan sem jut az eszembe a neve, pedig azt hittem volt, soha el nem feledem, összetörte. Akkoriban még erős lábasokat készítettek, emlékszem sokáig ugrált rajta, kétszer földhöz is vágta. Később beszereztem egy ugyanolyat, Csak az emlékek kedvéért. Lassan rám esteledik, s otthon aggódnak is értem, felkapaszkodom hát a töltésre és indulok a falu felé…