Szüleim is, nagynénéim is egyre csak azt hangoztatták, hogy csodák és varázslatok nincsenek, fogadjam el a valóságot úgy, ahogy van. Így is lehet teljes életet élni, az a fontos, hogy a férjemmel szeretjük egymást. Valóban, szeretetben sosem volt hiány közöttünk, amióta megismerkedésünk első percétől lángra lobbant a szerelem, soha egyetlen pillanatra sem lankadt el, és tart mind a mai napig. Mégis egy idő után úgy éreztük, jó lenne, ha két fős családunk kibővülne egy kis jövevénnyel. Mindent elkövettünk ennek érdekében, de elkerült minket a gyermekáldás. Sorra vásároltuk a különböző szakkönyveket, hátha valamilyen okos tanácsra bukkanunk, megismertük rengeteg szakember véleményét, néhány még ellent is mondott egymásnak, ám a várt eredmény elmaradt, a sok-sok módszer kudarcot vallott. Ahogy teltek a hónapok, egyre reménytelenebbnek látszott a helyzet. Elérkezett az ideje, hogy felkeressek egy nőgyógyászt. Alaposan megvizsgált, igazán nem lehetett panaszom rá, mert a legkorszerűbb vizsgálatokat végezte el. Amikor elkészült az eredményekkel, behívatott magához mindkettőnket, és azt mondta, nagyon sajnálja, de nem lehet gyermekünk. Egy olyan rendellenességem van, ami kizárja azt, hogy méhembe ágyazódjon a magzat. A mai orvostudomány jelenleg nem tart még ott, hogy ezt a problémát megoldja. Mindezt nagyon kedvesen, együttérzéssel hozta tudomásunkra, mégis úgy éreztem, mintha egy hideg pincébe löktek volna egy szép nyári napon. Máig sem emlékszem pontosan, hogyan hagytuk el a rendelőt, csupán annyi maradt meg bennem, hogy a parkban ülünk egy padon, és a férjem átölel. Könnyeimmel teljesen eláztattam az ingét, de ő csak tartott szorosan, mintha ki tudná űzni belőlem a szomorúságot. Arra gondoltam, hátha téved az orvos. Talán fáradt volt, vagy elnézte az adatokat. Férjem szerint ez elég valószínűtlen, mert közismerten ő legjobb a nőgyógyászok között. Ennek ellenére beleegyezett, hogy egy másikhoz is elmenjek, de ő is csak megerősítette kollégája véleményét. Ekkor teljesen úrrá lett rajtam az elkeseredés. Szüleim és nagynénéim azzal vigasztaltak, hogy fogadjak örökbe egy kisbabát. Olyan sok gyereket dob el az anyja, még jót is tennék vele, ha magamhoz venném. Ha pedig az ember megszerette, teljesen mindegy, hogy a sajátja-e vagy sem. A férjem is támogatta ezt az ötletet. Elkezdtünk tehát örökbefogadásra felkészítő tanfolyamra járni, de én titokban még mindig abban reménykedtem, hogy történik valami csoda, valami varázslat. Aztán egy szép őszi napon megérkezett hozzánk Gyurika. Kicsi volt, sovány és elhagyatott. Egyéves kora ellenére gyönyörű barna szeme sok szenvedésről árulkodott. Ettől kezdve megváltozott az életünk, egy újfajta meghittség, gyöngédség költözött közénk. Gyurika szépen fejlődött, hamarosan pufók, mosolygós kisgyermekké vált. A második születésnapján éreztem először, hogy kistestvére lesz. Férjem és rokonaim leintettek, hogy csak képzelődöm, az orvos azonban nem győzött csodálkozni. Hitetlenkedve mondta, hogy kisbabát várok. Nem értette, hogyan történhetett, mert legjobb tudása szerint is nálam ez lehetetlen. Most tehát négyen álljuk körbe a karácsonyfát, Gyuri, Zsuzsi és mi, a szüleik. Ezek után mondja valaki, hogy nincsenek csodák!
12 hozzászólás
Kedves Rozália!
Már nem egy esetről hallottam (egy hasonló anyát én is ismerek), hogy a meddőnek hitt házasságból gyermek született, miután a pár gyermeket fogadott örökbe. Igen, vannak csodák! Nagyon jól visszaadtad a történetet.
Szeretettel: Colhicum
Kedves Colhicum!
Már én is hallottam sok ilyen esetről. A csodákra pedig szükségünk van.
Szeretettel: Rozália
Nagyon megható történet, és bizonyítja: csodák pedig léteznek!
Kedves szép írás. Üdvözlettel: én
Köszönöm, kedves Bödön!
Szeretettel: Rozália
-Csodák bizony vannak, és milyen jó, hogy vannak. Sok boldogságot a családodnak.
-Nagyon jól megírt, csodálatos történet, szívből gratulálok mind a kettőhöz.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Köszönöm a jókívánságodat, de ez a történet nem rólam szól, ennek ellenére bele tudom élni magam egy ilyen helyzetbe. Nekem egy ötéves kislányom van, de a sok boldogságot így is magunkra vonatkoztatom.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Köszönjük, hogy megosztottad, ezt a csodát velünk!
Gratulálok a Lurkókhoz, és jó olvasni a boldogságodról.
Annyit fűznék csak hozzá, hogy jó pár évvel ezelőtt, a Nővérkémmel ugyanezt a hírt közölték az orvosok..és most a kislánya 22, a Kisfia 17 éves. Pedig úgy volt soha nem születhetnek meg. Szerintem a sors segít a jó embereken. Mindig szeressétek egymást ilyen boldogságban!
Üdvi: d.p.
Köszönöm, Dinipapa!
Rozália
Kedves Eszter! Steretettel olvastam megható történetedet. És milyen jó, hogy néha a legjobb szakember is téved. Tévedésből született kislányod biztosan sok örömöt hoz az életetekbe, amit szívből kívánok Nektek!
Szeretettel: Kata
Köszönöm Kata, de ez csak egy kitalált történet, mindamellett valóban van egy kislányom.
Szeretettel: Eszti
Kedves Rozália!
Örömmel olvastam ezt a kedves történetet, akárkivel is történt, örülök a boldogságának!
Köszönöm, kedves Ági!
Rozália