A fal mellett szorosan haladt, görnyedten, lassan, tétován. Szürke nadrágja szára alatt rongyos, barna harisnyája lecsúszva. Kopott vastag, szürke kabátja kényelmetlenül beszorult a hátizsák alá. Cikázó léptei nyomában haladtam, figyeltem ezt a kis tömzsi alakot, a furcsa jelmez alatt egy valamikori kislányt, fess nőt sejtettem, egy édesanyát, talán nagymamát… Hirtelen megállt, lassan fordult teste, ott álltam szorosan mögötte, vajon most mi lesz, ő vagy én fogok jobban megijedni – gondoltam, majd elszégyelltem magam. De akkor már nyíltan rám nézet, őszintén, kendőzetlenül, szép, kék szemében értelem csillogott. Püffedt, piros pofacsontját, repedezett ajkait félig nyitottan, rózsaszín ínyét is láttam, tudtam, ez csak egy álarc, a sorsa. Ott álltunk mozdulatlanul, majd zavartan magam elé néztem, azt hiszem, becsuktam szemem. Hirtelen ébredtem, ő pár méterre előttem, de már nem ugyanaz, már ismerősként, úgy éreztem, lehetne rokonom, barátnőm, anyám, bárki, akit szeretek. De csak követtem, valami vonzott, kötődtem hozzá, érdekelt. A megállóig követtem, ott felszálltunk a villamosra, közel ültem, és figyeltem. Egy fiatal lány az orrát fogdosva a villamos másik végébe sietett, több utas követte, egy idős úr tüntetően maradt, két néni suttogva beszélgetett. A vele szemben ülő kislány és mamája átültek az én oldalamra, az anyuka kinézett az ablakon. A tízéves forma kisgyerek meglepően tapintatos és megértő szemekkel nézte az otthontalan hölgyet. Ő… kis mosollyal, ráncos szemekkel előre nézett, ki tudja, mit látott, milyen célokat, jövőt, milyen véget, de azt biztosan éreztem, az útját nézte, azt, amit jól ismert, és mi, akik együtt utaztunk vele, nem ismerhettünk. Ahogy azt sem, mi ez az egész, legfőképp érzékszerveinknek kellemetlen szagok. Mi lehet ez, miből rakta össze, mert ennek oka van, ez biztos, amikor becsuktam szemeim, elindult a film, aznap nyolctól a jelen pillanatig, mindössze két óra. Az éjszaka utáni ételkeresés, ürítések, széttört alkoholos üveg, izzadtság, a szenvedések minden lehetséges változata és foka, a félelem, a menekülés szaga.
Leszálltam, cikázó lépteimmel a fal mellett szorosan haladtam… görnyedten… lassan… tétován… megálltam, lassan fordultam, a hátam mögé néztem…
2 hozzászólás
Érdekes alkotás volt. Első szám harmadik személyben írsz az asszonyról, majd az utolsó sorban egyes szám első személyben.
A kislány című versemben én is egykori önmagammal találkoztam.
Szeretettel: Rita
Köszi 🙂