Tisztelt olvasó! Kedvedért említést teszek arról, hogy ez az eset, éppen azon a napon történt, amikor Hepe Hupa egyszerre könnyűnek érezte az életet, ami annak köszönhető, hogy minden porcikája azon volt a megváltozott szakállával karöltve, hogy eljuttassa őt annak a városnak egy bizonyos zugába, amelyben teste lelkének otthona, lelke pedig szellemének szerves része. Valahogy ez így volt magától érthető, mert ő bölcsőjéből fakadóan, sosem foglalkozott az összetevőkkel, amit ékesen bizonyított az a tény is, hogy arcát szőrszálak borították. Csakis abból a célból tartózkodott az emberek világában, hogy lényegével megismertesse az egység nyilvánvaló misztériumát, ugyanis sose volt fontos számára a tér, meg az idő. Nemes egyszerűséggel fogta magát és elindult életének útján, pontban akkor, amikor kellett, onnan ahol a levegőt vette. Ment, mendegélt, sejtjeiben a hópelyhekből lett esőcseppek megcsodálták szakállának azon szőrszálát, amely élt a változás lehetőségével, és alázattal megváltoztatta színvilágát. Így haladt, szépen, szíve csordultig telt napfénnyel. Légiesen lépdegélt, hallgatva belső gyermekére, egyszóval sétát tett a mostban, hogy átérezze a homlokán végigfolyó égből pottyant langyosságot, amely még jobban elönti őt gondtalansággal, és ettől szemében mennyei mosoly kezd el csillogni. Egész környezete megtelt szeretettel, nem hagyott kívánnivalót maga után. (Zárójelben megjegyzem, hogy még az is érezte ezt a csodálatos erőt, aki őt melegebb égtájra küldte, holott ez egyáltalán nem mellékes dolog.) Éppúgy tartalmazta az Univerzum minden céltévesztését, mint a kiegyensúlyozottságot.
Amikor elméjének ketrece egy fiatal lány ölében feküdt, arcát pedig selymes ujjak simogatták, megtapasztalta, hogy belső gyermeke ismét szól hozzá, szívében csengtek szavai: „Öreg, tudd, hogy örömmel kell elültetni minden magot!” És innentől fogva az örömmel elültetett magok csírázásnak indultak, mert egy szempillantás alatt, attól a minutumtól kezdve, ahogyan erre a téli hajnalra ébredt máris, tulajdonképpen mindig, szinkronba került a Világmindenséggel, látta magát tavaszi hársfavirágként, ahogyan tündököl a nyári napsütésben, majd az őszi széllel táncolva messzire száll, hogy önmaga lehessen a derűs pillanat.
2 hozzászólás
Szia eferesz !
Írásod derűs, kedvemre való, csodaszépen "csomagoltad".
A vége pedig egyszerűen tökéletes ezekkel a kiváló és szép képekkel:)
Köszönetem !
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu!
Köszönöm, hogy elfogadtad a derűt!
Szeretettel: eferesz