Még tavaly – te jó ég már így kell mondanom – ismertem meg Őt egy győzelmet követően. Véletlenszerű találkozás volt egy discoban. Előtte sose beszéltem vele, nem figyeltem rá oda annyira, de akkor ott találkoztunk és nem is gondoltam volna, hogy ez a férfi lesz eddigi életem szerelme… Olyan volt, mint egy betegség, amit eleinte nem érzünk, aztán egy nap lázasan ébredünk. Így volt ez velem is, rám tört, mint egy gyógyíthatatlan kór.
Minden olyan szép volt, jóban lettünk, szurkoltam neki, összefutottunk itt is ott is, bennem pedig egyre erősödtek az érzelmek. A barátaim azt mondták, hogy ez nem szerelem, csak egy fellángolás, de mit is tudhattak ők arról, ami lejátszódik bennem? Semmit a világon… Aztán történt valami ami még közelebb vitt hozzá: hibázott egy meccsen. Le volt törve, sírt, hibáztatta magát, pedig nem kellett volna. Én voltam az első aki akkor odarohant hozzá, és próbáltam vigasztalni. Ezt Ő meg is jegyezte, mert ettől fogva másként bánt velem, kedvesebben, szeretettel, őszintén. Még soha senkinek nem volt olyan gyengéd tekintete, amikor rám nézett, mint neki. Az utolsó meccsen még a mezét is nekem adta, majd hosszasan elbeszélgettünk, viccelődtünk, majd a busz indulásra készen állt, és elköszönt. Megbeszéltük, ha majd visszajön megint elmegyünk bulizni és jó kis nyarunk lesz.
Pár hét múlva kaptam a hírt, hogy elmegy a csapatból… Olyan rosszul soha nem voltam még, mint akkor. Nem túlzás, de azt hittem, hogy nem élem meg a másnap reggelt. Összetörtem, depresszióba zuhantam. Miért kellett így történnie? Ha a sors olyan kegyes volt, hogy megajándékozott vele akkor most miért veszi el tőlem?
Úgy volt, hogy még visszajön a nyáron, ezért rohantam ki az első edzésre, hogy láthassam. Sorban jöttek ki a fiúk, mindenki kedvesen üdvözölt. Mindenki itt volt, csak ő nem. Azt mondták, hogy a héten visszajön, teltek a napok, én minden nap ott vártam rá, de nem jött… Lassan rá kellett jönnöm, hogy hiába várok rá. Később a többiek segítségével sikerült megszerezni a telefonszámát, és fel is hívtam. Leírhatatlan volt újra hallani a hangját, érezni, tudni, hogy csak hozzám beszél, velem nevet, de sajnos ettől még nem ölelhettem, csókolhattam újra…
Ez után hónapok teltek el úgy, hogy semmit nem hallottam róla, csak annyit, hogy játszott-e vagy nem. Hetekig depresszióban szenvedtem, az időnek nem sikerült begyógyítania a sebeket… Majd egy hosszabb időszak után amikor úgy éreztem, hogy mindennek vége, láttam egy meccsét. Újra élőben láthattam, igaz csak képernyőn keresztül, de akkor is… ott volt… és rá kellett ébrednem, hogy még mindig szeretem. Ennyi volt, majd újra hosszabb szünet következett. Ismét lecsitultak az érzelmeim, egészen addig, amíg egy közösségi honlap segítségével újra rátaláltam. Írtam neki, és ő rengeteg puszival válaszolt, még magyarul is megpróbált leírni egy szót. Ismét éreztem: szeretem.
Persze, ahogy szokás szünet következett, én pedig úgy éreztem, hogy már túltettem magam rajta, és megismertem egy másik férfit is, aki gyengéd érzelmeket ébresztett fel bennem. Úgy éreztem, hogy igazán túl tettem magam a dolgon, de akkor ismét visszatért. Teljesen váratlanul, nem is kerestem, nem is gondoltam rá, sőt, a másikkal voltam elfoglalva.
Éljenek ezek a honlapok! Írtam egy focis klubba, hogy mennyire hiányzik, és bárcsak maradt volna. Kiderült, hogy a klub tulajdonosa az ő egyik barátja… majd pár nap múlva Ő is csatlakozott. Valószínűleg látta, hogy mit írtam róla, esetleg a barátja is említette neki, mert utána történt valami.
Láttam már máskor is, hogy nézegeti az oldalam, de nem foglalkoztam vele. Most viszont látható jelét adta annak, hogy megnézte. De miért most? Miért nem akkor jelezte, amikor megtalált? Akkor is megnézte tudom, de miért csak most mutatja? Alig akartam elhinni, hogy ez történik. Már megint. Pár óra múlva már beszélgettem vele… Úgy mintha csak tegnap váltunk volna el, pedig már lassan egy éve… és ismét rá kellett ébrednem, hogy nem tudom elfelejteni, kiűzni Őt a gondolataimból, semmit sem tudok tenni, hiába próbálkozom.
Nemrég egyik barátnőm megkérdezte, hogy hiszek-e az ördögben. Azt válaszoltam, hogy igen, mert ha Isten örömöt okoz, akkor valaki bánatot is, és akkor létezik az ördög. Lehet butaság, amit érzek, de olyan mintha az angyalok vissza akarnák Őt adni nekem, de az ördög nem engedi. Mert miért van az, hogy időszakosan visszatér? Ha egyszer a sors elvette tőlem, akkor miért játszik így velem? Mi célja vele? Valami nem engedi, hogy elfelejtsem Őt… De miért?
Úgy érzem bele tudnék halni a fájdalomba. Szeretem, vágyom az ölelésére, az érintésére, mindenére!
Hiányzik…
2 hozzászólás
Kedves Szandra!
Az ember tele van vivódásokkal, néha nehéz dönteni, a szív és az értelem között keressük az utat. Érző lényként, vágyunk és remélünk. Míg mások a világot akarják meghódítani, nekünk elég egy mosoly, egy gyengéd meleg ölelés. S lám, néha egy emotikon is a világba emel, főleg ha üzen is vele. Kívánom szerelmi láncaid ott heverjenek a lábaid előtt, még akkor is ha szemenként kell összeraknod. de ott lesz veled és melletted, érezheted!
Szerintem szépen fogalmazol! Csak igy tovább!
Szeretettel Barátnőd Panka!
Jól megfogalmazott írás. A szív pedig előbb-utóbb a helyes útra visz.:)