Beesteledett,a fekete fátylas nővel a fák közti fénycsík felé haladtunk,a fekete,kopott autó rakterében fényes arany papír borítású dobozokkal. A hosszú út végén a sötét erdőben egy kis,sok apró ablakos házhoz érkeztünk,körben a fákat megvilágította a sok kis sárga fényű ablak,kiszálltunk,ott,és akkor az éj sötétjében nappal volt. Fekete ruhás arany hajú Angyal várt az ajtóban,s csak ennyit mondott:-Már vártalak! A fátylas nőre pillantottam,de nem válaszolt. Angyalunk intett,mikor két tömzsi,rongyos alak jött a dobozainkért. Egyszerre egyet vittek,hosszasan,lassan,óvatosan,mi utánuk,a ház emeletén egy üres szobába pakolták,az ajtót kulcsra zárták,majd eltűntek. Magamra maradtam,a fátylast nem láttam sehol,csak hosszú folyosókat,minden emeletet végig jártam,rengeteg ajtó,fáradtan ültem le a födszinti nappaliban,nagy,puha fotelban,azt hiszem,elaludtam. A dobozokban az emlékeim,minden érzésem,fájdalmam a sötét,apró szoba hideg padlóján,arany papírban,átadva a felejtésnek…Mikor felébredtem,halk suttogást hallottam,hajnalodott,szobáról szobára jártam,mind üres,sötét,de legfelül egy résre nyitott ajtó,halvány fénnyel,lassan nyitottam,egy szűk folyosóra léptem,majd egy kisebb terembe. A falakon szőnyegek,piros,fekete mintákkal,félhomályban egy ágyon feküdt valaki. Közelebb mentem,óvatosan,lassan,a csendben úgy éreztem,megállt az idő,szinte súlytalanul lebegett testem. Egy nő feküdt holtan,én feküdtem ott,arcom békés,kedves…megsimítom hajam,megtapogatom karomat,milyen vékony,sovány,bal kezemet kezembe veszem,tenyeremet ráteszem,és emelgetem ujjaimmal élettelen ujjait. Körmei kékek…vissza teszem lassan,csendesen. Ruhája alatt teste eltűnik,megsimítom combját,lábszárát. Mély szomorúságot érzek,arra gondolok,milyen nehéz élete volt. Kedvesen oda hajolok arcához,szeretetet adva tenyeremet szívén nyugtatom. Halk léptekkel,lassan,nem zavarva kijöttem,az ajtót becsuktam…Ahogy kiléptem a ház kapuján,nappali fényben várt rám az autó,a fekete fátylas nőn fehér ruha,fátyol és rám mosolyog,nagy szemei örömtől csillognak,bíztatóan int,s együtt indulunk vissza. Az úton csukott szemmel pihentettem fejem,volt,hogy sírtam. Ismét itthon,a postaládában egy levél fogadott. Kerek gyöngy betűs kézírás,hozzám címezve. "Tudom,hogy most neked nehéz,és nem akarsz szenvedni,és nem látod,hogy egyszer vége lenne,nem bírod kivárni,menekülnél. Nagyon sok,és nagyon fájdalmas,elfáradtál,és inkább feladnád. És már az sem érdekel,hogy jobb lesz…De kérlek,legyél még egy kicsit türelmes,ha nem is érzed,hogy a lelked alkalmas egy jobb életre,hidd el,hogy átvészeled ezeket a napokat,esetleg hónapokat! Bírd ki a fájdalmakat,s majd mikor jobb lesz,rá fogsz jönni,jól tetted,hogy maradtál…"