Kisbárkány, 1944. december 16. – Ablakból látom, a szomszéd kertből orosz katonák – vállukon, fejükön tarka abroszokkal, ágytakarókkal – egymás után ugrálnak át az udvarra, és sietve távoznak a falu felé. Hozzánk is benyit egyikük: Szó nélkül leemeli konyhaszekrényre fölakasztott egyetlen zsebóránkat, füléhez emeli, zsebre dugja, majd másikat akaszt a helyére, ami nincs felhúzva. Utána „vendégünk” kínálás nélkül belemarkol a pogácsába, s ahogy jött köszönés nélkül távozik.
Hajnali négy órakor minden zúg, remeg a környéken… Félelmetes, ahogy fejünk fölött süvöltnek a különféle gyilkos lövedékek. Tehát itt, a világvégén sem kerülhettük el a frontot, hiába menekültünk ezer kilométeren át!
Zörgetnek az ajtón, a szomszédból jöttek értem. Egy idegen van náluk, nem értik egymást! Sietve indulok. Egy hiányos öltözetű, riadt ember ül a konyha saroklócáján. Lengyelül és németül beszél, – oroszok elől menekült. Kapott enni, meleg ruhát, kabátot, én pedig a kerítésen átmászva jutottam haza. Az udvar megint németekkel van tele, itatják a lovakat. Újra kezdődött a csimm-bumm. A németek hamar indultak Nagybárkány felé, a menekült is velük ment. Sokáig tartott a lövöldözés. Még hogy ez a világ vége? A front ide-oda mozog. Hol németek, hol oroszok váltják egymást. Micsoda fontos hely lett Kisbárkány, ez a 44 házból álló kis falu! Megint tele van az erdőszél orosz katonával, körös-körül feketéllik tőlük a behavazott környék. Mindenhová benyitnak, hozzánk is. Ami kezükbe kerül, mindent visznek. Nyitogatják az ajtókat, szekrényeket, fiókokat, – németet keresnek, azt kiabálva: „Nyemecki, nyemecki?” Idegesek, barátságtalanok. Megint benyit két vad tekintetű orosz, ők is németet keresnek, közben Bandi testvéremre mutogatnak. Anyukám eddig szót tudott velük érteni, de most hiába magyarázta, hogy nem német, hanem az ő fia. Mutatta pecséttel ellátott arcképes vasúti igazolványát. Elkapták tőle, összetépték, rátapostak, tovább hadonásztak. Mindnyájan halálra rémültünk. Mi lesz most? Nem akarják megérteni! Azt hittük, hogy a szemünk előtt fogják agyonlőni. Csak nagy nehezen csillapodtak le.
Sokan bejöttek melegedni, a földön körben ülve kártyáztak. Még a lábszárukon is, bokától térdig sok-sok karóra van fölcsatolva. Ki tudja, miért van szükségük annyi órára?
December 19-20. – Alexander kapitány napok óta befészkelte magát hozzánk: Azt mondta, itt marad, hogy ne féljünk. (Én mégis félek.) A frontról jött pihenni, a konyhában egy heverőn elaludt. Közben két fiatal katona berobban, körülnéznek. Az egyik Pityu bátyám nadrágját gyömöszöli a táskájába. Anyukám fölébresztette a kapitányt: – Elviszik a fiam egyetlen nadrágját! Alexander felkelt, nagyon begurult. Elkapta a gyereket és a szó szoros értelmében hátulról belerúgott. Anyukám értette, mit mondott nekik: – „Nem szégyellitek magatokat, menekültektől zabrálni?” Gyorsan eliszkoltak.
Lövöldözések idején a padlásfeljáróban kuksolunk, mert ott több fal véd bennünket. Egy fiatal katona, minden reggel almát meg diót osztogat. A nappalok csak elteltek valahogy, de minden hajnalban megindult az akna-zivatar. Ha csendesedtek a harcok, kimerészkedünk a házból. Szécsény felé sötétben a hegyeken túl, félelmetes morajjal kísért „tűzijáték” látszik az erdő fölött köralakban: a Katyusa fegyver fénye… A faluban a házak már körös-körül megrongálódtak, a közeli istálló teteje beszakadt, nálunk csak az ablaküvegek törtek ki, ezért Mari a szomszédból átjött hozzánk két gyerekével.
December 21. csütörtök. – Az oroszok bejövetelének első pillanatait – a légnyomás miatt kitöredezett ablakú, dermesztően hideg szoba padlóján hasalva – naplómban örökítettem meg. Alig bírom a tollamat használni a dermesztő hidegben. Naponta ide lopódzom be, hogy leírhassam a történteket. Fejünk fölött röpködnek az aknák, csak úgy reng a ház. Amikor nagyon erős a hangja, sarokba húzódom. Vaszillal már megbarátkoztunk, sok orosz szót lediktált nekem, már megtanultam néhány mondatot.
„Vizit” front alatt. – Két magasrangú orosz tiszt bejelentette magát hozzánk, hogy estefelé tiszteletüket teszik. A megbeszélt időben ketten (egyikük nő, és doktor) extra egyenruhában, tisztán csinosan érkezett, akárcsak békeidőben, vizitelni. Mindkettőjük tanult ember benyomását kelti. Két ismeretlen rangú katona jött velük. Ők is kifogástalanul viselkedtek. Mi pedig – jobb híján, a konyhában fogadjuk „előkelő” vendégeinket. Előbb beszélgettünk, aztán énekelni kezdtek. Egyikük eljárta az orosz táncot. Kértek, hogy mi is énekeljünk, és mutassam be nekik a magyar csárdást. Összekombináltam valamit, amit egyedül el lehet táncolni. Nagyon tetszett nekik. Megnyugtató volt számunkra, hogy a közelünkben vannak elszállásolva.
Éjjel ez a ház is találatot kapott. Az iskolai résznél beszakadt a tető, a padlásajtó (ami alatt mi szoktunk megbújni) megfordult a légnyomástól, hullt a vakolat, a meglevő ablakok kitörtek, mindenhol üvegcserép… Szörnyű látványt nyújt a ház. Az ablakokat vastag papírokkal, plédekkel tömtük be, a konyha ablakba egy gyúródeszkát illesztettünk, hogy jobban védjen a hideg ellen. Most sötét van még nappal is. Pocsék a háború!
Vaszil, már „régi” ismerősünk, korán reggel megjelent. Búcsúzni jött, mondván, hogy a frontra megy, Lucfalvára. Nem tudta, miért örülök annyira. Kérdeztem, elvinne-e levelet a barátnőmnek? Arra kértem, legyen barátságos velük, mert Pirkó fél. Szívesen vállalta, még ceruzát is ő adott az íráshoz.
December 22. péntek. – Több orosz katona állított be, lőtt (!) tyúkokat hoztak, hogy egészben főzzük meg. Csak a hús kellett nekik. Evőeszközt nem igényeltek, a fazékból kiemelve, kézzel fogva szaggatták szét, úgy ették. Az ebéd második fogásához valahonnan, egy vödör tehéntúrót hoztak. Anyukámat kérték, süssön belőle süteményt. Nem volt olyan edényünk, amiben ezt a mennyiséget össze tudná keverni (Marosvásárhelyről menekültünk ide). Egyikük a mosdótálra mutat: Az jó lesz! Kézzel-lábbal magyaráztuk, milyen célt szolgál. De nem számított. Alapos súrolás után abban kellett összedolgozni a süteményt, majd két nagy süteményes tepsiben, zsírban sütöttük ki a tésztát. Megsajnáltam őket, mert nekiugrottak, s úgy ették, mint akik még soha nem laktak jól. Persze, érthető, ki tudja, mikor jutottak utoljára házi koszthoz? Nagy tetszést aratott körükben, dicsérték, hogy nagyon finom! Bennünket is kínáltak, mi azonban megköszöntük, de nem kértünk belőle. Leírtam a receptjét, ma is őrzöm. Aki elolvasná, jót kacagna rajta, mert úgy van leírva, ahogyan az eset megtörtént. Háborús orosz fánk címet adtam neki. (Ha kiadom a szakácskönyvemet, abba bele fogom tenni.)
December 23. szombat. – Reggel két katona arra figyelmeztetett bennünket, hogy a holminkat vigyük be a „bunkerbe” (nálunk a padlásfeljárót jelenti). Délután Anyukámat elhívták tolmácsnak (ismeri a „tót”-szlovák nyelvet), addig Péter maradt velünk. Félek az idegenektől, de ő illedelmesen viselkedett. Kért, hogy az iskolateremben játsszak neki valamit a harmóniumon. Már rég’ nem ültem zongora mellett, sokat felejtettem. Különben is, ez egészen más hangszer, aztán hideg van ott, és fejünk fölött – ha kilépünk a folyosóra – golyók röpködnek. Olyan szépen kért, hogy mégis megpróbáltam. Később cirill betűkkel kezdett írni egy papírra, aljára odaírta a nevét, címét és átadta: Szép, kiírt betűket láttam rajta. Aztán elment. Én nem tanultam oroszul, fogalmam sincs, mi lehet a levélben. Később valaki elolvasta nekem, a következő állt rajta: „Várj rám Katyusa, háború után eljövök érted.” (Hogy mik történnek? Megkérték a kezemet!)
A Háborús karácsony. – Még ilyen karácsonyunk sem volt. Eddig együtt voltunk mindnyájan (kivétel az elmúlt év, amikor Apukám a katonaságtól nem jöhetett haza). Akkor még meghitt volt az ünnep, karácsonyfa állt a legnagyobb szobában, asztalunkra sok finomság került. Most semmi, csak a félelem és reménytelenség… A falu rettenetes látványt nyújt, a kamrák üresek, szinte mindentől megfosztottak a megszállók. Alig lehet ép házat látni, a kis faluban mindig rend volt, most mindenütt romhalmaz, szemét. Három civil halt meg a háborús események alatt ilyen kicsi községben! Nem gondoltuk, hogy ez haditerület lehet! Milyen szomorú karácsony jutott mindenkinek, főleg azoknak, akik elvesztettek valakit a családjukból.
December 24. vasárnap. – Korán reggel, ötkor kopognak. Vaszil áll az ajtóban. Olyan kajánul nézett, tudtam, jó hírt hozott. Kértem a levelet, de csak lobogtatta a kezében. Aztán táncolni kezdett, végül ideadta. Pirkó azt írja, hogy – a körülményekhez képest – jól vannak, bár a paplak találatot kapott. Legalább húszan húzódtak meg a pincéjükben. Vaszil először megijesztette őket, aztán rájöttek, hogy csak mókázik. Miklós bácsival komoly ügyben tárgyalt. Jól megértették egymást, mert ő evangélikus pap, a templomban gyakran tótul (anyanyelvükön) prédikál a híveinek. Péter is itt van, most már örül, mert szó sem volt arról, hogy kiküldik a frontra, Vaszil csak ijesztgette. Nemsokára elbúcsúzott. Magyarul mondta: Isten áldjon meg Katyusa. Addig integetett, amíg kiért az útra és eltűnt látókörből. Péter is elment. Meghatódva búcsúzott tőlem. Komolyan vette talán, amiket nekem írt és mondott? Szegény fiatal fiú, talán az iskolapadból küldték ki a frontra, és örül, ha valahol barátságosan fogadják.
Karácsonyeste, karácsonyfa nélkül. Szerény vacsoránkat fogyasztva, kicsit beszélgettünk, távollévő szeretteinkre gondoltunk. Élnek-e? Gondolnak-e ránk? Hol lehetnek most, és ők hogy ünnepelnek? Tudják-e, hogy mi most milyen napokat élünk át? Így telt el Kisjézus születésnapja az Úrnak 1944. esztendejében!
24 hozzászólás
Kedves Kata!
Ezt az időszakot csak " mesélésekből " ismerem nagyszüleim részéről, szüleim részéről, és elbeszélésekből. Mégis olyan szeretettel és figyelemmel olvastalak, mint valamikor őket hallgattam, szájtátva, tágra nyitott szemekkel. Belegondoltam hogy hányféle karácsonyt éltem már meg én magam is, mert minden ünnep más, még akkor is, ha ugyanaz az apropója. Érdekes volt Nálad! Köszönöm hogy olvashattam.
Szeretettel: pipacs
Kedves Pipacs!
Biozny igaz, nagyon sokfajta karácsony történt az életmben is. S ez itt, csupán, a háborús év karácsonya. Én "csak" egy háborús karácsonyt éltem át, szüleim kettőt is. Egy-egy emberöltő alatt is annyi a változás, hát még majdnem egy évszázad alatt. A felnőtt koromban történt karácsonyok is érdekesek, mind más-és más.
Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Nem vagyok sírós-fajta, de az igaz naplódat végigolvasva mégis elkámpicsorodtam, eléggé összefacsarta a szívem a leírt valóság. Anyám is sokat mesélt a háborús történésekről, az oroszok bejöveteléről, viselkedéséről, a szegénységről, s most mindez ismét megelevenedett előttem.
Megfogott a történeted, ami nélkülözi a hatásvadász szubjektivitást.
Szívesen ott lettem volna melletted, míg írod.
Barátsággal: ottaka
Tudod, ennél a történetnél igazán nem kellett volna se nekem, sem ásoknak hatásvadászatra törekedni. Azért (hála az égnek), mégsem olyan sűrűn fordulnak elő háborúk, s arról írni, gondolom, azoknak is éményt jelenthet, aki fiatal, s nem élte át.
Ez pedig, amit leírtm, az a teljes valóság, hiszen naplómból írtam ki (amelyek még ma is ép, olvasható állapotban megvannak)! Nagyon, de nagyon sok érdekes történetet tartalmaznak, miről – ha nem lenne meg a napló – talán az ember régen elfeledkezett volna, de legalább is, nem olyan részletesen emlékezne a régmúlt időkre.
Köszönöm, hogy olvastad, és együttérzésedet is, külön!
Üvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Igen, ez nem mindennapi történet. Ezek a történetek azok, amelyeket nem a képzelet szülte.
Bár az lett volna! Beleéltem magam, jó, hogy megélnem nem kellett. Mindenesetre megérintett, mert ezeket az eseményeket Te átélted, ami nagyon nehéz lehetett, és az is volt akkoriban.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Jól gondolod – nagyon nehéz volt átélni, de közben akadtak derűsebb dogok is, amire jó visszaemlékezni, s amin akkor is tudtunk mosolyogni. Olyan volt pl. a túrós fánnk sütése.
Azért nem szeretném még egyszer átélni a háborút, s amikor nehezebb az életünk, mindig az jut eszembe. Kibírjuk, mert annnyira nem szörnyű, mint egy háború.
Köszönöm, hogy olvastad és elmondtad a véleményed.
Szeretettel: Kata
Nagyon tetszik!
Jó a téma és jól van megírva. Annyira életszagú, hogy szinte fáztam közben és féltettem a kislányt. Érződött, ha tragédia történt volna, azt is megírod (Pétert elviszik). Tetszik ez a fajta tárgyilagos leírás, mert rettentően életszerűvé teszi. Ha valóban átélted, akkor picit irigyellek, hogy ebben a korban is ilyen frissen tudsz írni. Átélted egy világrend hazai születését és bukását. Irigyeljelek, vagy ellenkezőleg?
Tisztelettel és barátsággal Profundis
Drága Katám!
Könnyezve olvastam visszaemlékezésedet.Jó,hogy írsz róla.Ma azt mondják a válság miatt szegényes a karácsony.Mi ez ahoz képest ami akkor történt.Én ezeket az időket csak meséből ismerem, de a mese olyan sokszor/minden karácsonykor/ elhangzott,hogy úgy érzem mintha én is megéltem volna.Csak izelítőül egy epizód, – tömören.A Dráva hídját bombázták 1944.dec.24.-én koraeste,anyai nagyapám még az udvar hátsó részén tevékenykedett a szomszéd fiatalemberrel.A bombák ideát is hullottak.A fiatalember azonnal meghalt.Nagyapám még tett pár lépést, nyaki ütőeret ért egy szilánk.Édesanyám odaért de a karja között meghalt az édesapja/nagyapám/A fenyőfa mit a szobában már felállított díszek nélkül maradt ezen a karácsonyon.Az írásodhoz gratulálok szertettel:Vali
Valikám, Drága!
Súlyos időket kellett átélni mindenkinek a múlt században. Szüleinknek még többet, hiszen nekik át kellett élni az első vil. háború után a vágválságot, utána a köv. háborút is, utána azt követő 40 évet. Nem sorolom, hiszen a továbbiakat már ismered.
Apukám azt mondta, ha panaszt hallott: a család minden tagja átélte a háborút (a legidősebb testvérem esett orosz fogságba, de ő is túlélte, és hazajött). „Igaz, menekülnünk kellett, és minden anyagi javunk elveszett, mégis, azoknak tragédia, ahol valaki a családból nem tért vissza, vagy életét vesztette!”
S én is ezt tartottam szem előtt, a sok gondot, problémát, s hogy ráadásnak nekünk is jutott egy világválság, s ilyen szegény karácsonyunk csak a háború alatt volt, mint a mostani, de a gondokat el tudjuk viselni. De aki meghalt, azt nem tudjuk visszahozni. Ezért nem szabad zúgolódni.
Köszönöm, hogy elolvastad, Veled érzek a családodat ért szomorú emlékekért.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Az élet igazi mivolta jelenik meg naplódban, ha végigolvassuk. Hallomásból megélve szép, de valójában szörnyű, fájdalmas és hideg időszak volt ez, nem is tudom, hogy gondolhatja fiatalabb nemzedék szívesen átélhetőnek, netán kellemesnek… Illetve tudom, de ebbe nem megyek most bele…Nem irigyellek. Tárgyilagosságod mögött bizony kemény telek és sok szenvedés áll. Soha senki ne érjen meg még egyszer ilyen karácsonyt!
Megkönnyeztem írásodat.
Kedves Irén!
Azt írod:
S az valóság, hogy a „ fiatalabb nemzedék szívesen átélhetőnek, netán kellemesnek” gondolja – érted alatta a háborút? Lehetséges, s talán léteznek olyanok, akik egy „vidám bulinak” tekintenék? El sem akarom hinni!
Valóban, ha ebben az írásomban nem is tragikusan emlékeztem meg róla, de a valóság az, hogy írásom mögött, jól gondolod: „kemény telek és sok szenvedés áll” – az bizony valóság!
Nem lehet itt részletezni, milyen súlyos időket, mennyi lemondást, nélkülözést jelentett. Ezért én mindig azt mondom, és hangoztatom: Csak háború ne legyen se itt, se máshol, mert olyan szörnyű, senkinek se kívánom, hogy átélje.
Köszönöm, hogy elolvastad s a véleményedet leírtad.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Egyszer már fogalmaztam Neked egy szép hsz-t, de eltűnt. 🙁 Most nekifutok újra, de már nem lesz olyan kerek. 🙁
Nagyon szépen építetted fel a történeted. Olvasmányos, gördülékeny. Gratulálok hozzá! Elgondolkodtatott, hogy miért is "sírunk" oly sokan a sorsunk, a nélkülözéseink miatt. Hisz ezek semmik ahhoz képest, mint mikor decemberi hidegben nincs ablaka a háznak, és a nyitott tető felett golyók röpködnek. Örülök, hogy olvashattam, bár gondolom, Számodra fájdalmas emlékeket elevenítettél fel a megírás során. Szépen festetted a helyszínt, a fájdlamat, a nincstelenséget. Gratulálok!
Azonban ha megengeded, két kritikai észrevételt is tennék.
Az egyik, hogy van néhány mondat, ami számomra döccenőt okozott az olvasáskor, és úgy ítélem meg, hogy a történet szempontjából teljesen felesleges, tehát akár el is hagyható. Ezekre gondolok: "Leírtam a receptjét, ma is őrzöm. Aki elolvasná, jót kacagna rajta, mert úgy van leírva, ahogyan az eset megtörtént. Háborús orosz fánk címet adtam neki. (Ha kiadom a szakácskönyvemet, abba bele fogom tenni.)"
A másik észrevételem pedig a szerkezetre vonatkozik. Naplószerűen írod, egy-egy konkrét napot kiragadva, mint cím. Azonban a történeted nem korlátozódik egyetlen napra, hisz olyasmit fogalmazol meg, hogy azokban a napokban a katonák benépesítették a kertet. Szeirntem elég lenne, hogy az elején úgy indítanál, hogy Kisbárkány – 1944 december. A többi, pontos napokat jelölő megjegyzéseket pedig simán elhagynád. Akkor lenne szeritnem igazán kerek a történet.
De ha a két észrevételemből egyiket sem tartod jónak, az írásod akkor is kiváló, és főhajtást érdemel.
Üdv,
Ella
Kedves Ella!
Nagyon köszönöm az észrevételeidet is. Most én azzal kezdem, amivel Te befejezted. Nos, én naplószerűen írtam, s ha azokat nem is tettem idézőjel közé, azok mégis pontosan úgy történtek, ahogyan rögzítettem. Ehhez ragaszkodni szoktam.
Közbe-közbe tettem megjegyzéseket, amelyeket kiemeltél. Teljesen igazad van, hogy fölöslegesek, s nekem van egy – eddig úgy nevezem: Életem regénye (de nem biztos, hogy az lesz a címe), abban öszevontabban írom, de a receptet abba is belefoglalom. Ugyanis azt a hatalmas méretű kötetet történelmi dokumentumnak szánom, s a megtörténteket éppen ezért valósághűen adom elő.
Abban igazad van, s köszönöm, hogy itt elhagyható lett volna. Éppen ezért köszönöm.
Folytatom.
Kedves Kata!
Igaziból elhagyható gondolatnak kizárólag a receptkönyveset érzem, amit jeleztem is. 🙂
Most újra átfutottam az írásod, és úgy látom, a napi bontást én ítéltem meg rosszul, nincs itt semmi összekeveredve benne.
Az elsőre is egyértelmű volt egyébként, hogy egy valós napló alapján írtad meg, csak én értettem félre a napokon történt események ívét. Bocsánat. 🙂
Viszont ha elkészül az a regény, szívesen elolvasnám. Ha az egészet ilyen olvasmányosan írod meg, tuti sikered lesz. 🙂
Igazad van, hogy azokhoz a tragédiákhoz képest a mostaniak "semmik". CSakhogy én pl. azokat nem éltem meg, és csak a saját egyéb helyzeteimhez tudok viszonyítani. És ha nem volt akkora tragédia az életemben, akkor a kisebbekhez képest a mosti nélkülözések bizony nagyon kemények, hiába, hogy feleannyit sem szenvedek, mint annak idején Ti.
Barátsággal,
Ella
Kedves Ella!
Szívesen kiadnám – de az olyan nagy terjedelmű, hogy azt anyagilag nem győzném. Én is azt hiszem, hogy lenne utána érdeklődés. De mostanában is csak a régi ismert írók műveit adják ki a nyomdák-kiadók, egy ismeretlenét nem. korábban megvásárolták a jogot, nyomtattak és terjesztettek. Most??? Biztosan tudod Te is, mi a helyzet. Már pedig olyan nagy anyagot egyedileg lehetetlen terjeszteni, eladni, még ha lenne is rá fedezete valakinek. Ezért aztán ez mindig marad. Egyébként A Széchenyi Könyvtár mek.oszk.hu honlapján már van 10 rövidebb kötetem.
Abban igazad van, hogy mindig az "aktuális" tragédiát – nélkülözést érezzük keménynek, elviselhetetlennek. A régi pedig elmúlt, s nekem is a mai helyzet a nehéz, nem a régi.
Szeretettel: Kata
S most térek rá írásod elejére: Valóban sokan nem tudják megérteni, a nehéz időket, sokat siránkoznak (néha még én is). S nem gondolnak arra, mi történt a háború alatt, el sem tudják, s nem is akarják elképzelni. Pedig most is történnek szörnyűségek (s mostanában kis hazánkat éppen elég tragédia sújtotta, gondolok a vörösiszap áldozataira, s a nagy árvizekre, amikor emberek vesztik el otthonukat, mindenüket, s emberáldozat is történik.
Én ezeket úgy élem át, mint annak idején a háború előtti menekülésünket, amikor mindenünk elveszett. S azt is úgy, hogy – magamat vigasztalva, hogy de a család minden tagja életben maradt.
Nos, az a nagy hiba, hogy ilyenre nem gondolnak sokan, nem szeretném bántani a fiatalokat, de sokan követelőznek, olyanokat szeretnének elérni, amit a szüleik képtelenek előteremteni. Olyankor eszembe jut, hogy menekülésünk után két évig tavaszikabátban é félcipőben éltem át a hideg telet.
Köszönöm a látogatást és az észrevételeidet
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Remek töténelemórát éltem át naplód olvasva, több is ez annál, hiszen az Édesapám is résztvett a II. világháborúban, az orosz fronton, és sokat mesélt róla. Nagymamám meg arról, hogy mi volt itthon, érdekes, hogy Mamáékhoz is egy orosz katonaorvos volt beszállásolva, és ez nagyon jó volt, mert a katonák nem mertek rekvirálni, csak sajnos később elvezényelték.
Nagyon tetszett az írásod, gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Bizony igaz, hogy múlt századnak az a része már történelem. S a háborúk alatt sok érdekes történet zajlik, nem csak kegyetlenség és kellemetlenség, mert akadnak normális helyzethez hasonló események is. S az "ellenség" között is vannak emberi érzésű, rendes emberek, s nem mind gyilkos egy-egy hadseregben.
Alapos tanulmány és ismeretszerzés átélni egy háborút, az biztos.
Köszönöm a véleményedet, s örülök, ha tetszett.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Nem mindennapi történet a tőled megszokott színvonalas tolmácsolásban. Aki ezt a korszakot átélte, az tudja csak igazán, mi az élet. A mai ember számára tanulságos és elgondolkodtató.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Bizony a mai élet sem fáklyásmenet, de az összehasonlítás nem arányos. Ezért nekem már szinte szavamjárása lett: Csak háború ne legyen. (Korábban hozzá tettem, – és világválság! De az bejött, ezért már el kell hagynom.
Köszönöm, hogy elolvastad, és elmondtad a véleményedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagyon emlékezetes karácsonyról írtál!
A nyugati és a keleti fronton is 1944 karácsonya bizonyult a legvéresebb karácsonynak. Az ardenneki ellentámadás fordulópontja december 26-ára tehető, míg Budapestet az oroszok 1944 december 23-24-ére kerítették be, ekkor kezdődött a katlanharc.
A (milliós nagyságrendű) civil lakosság fagyban, harcok közepette próbált a megélhetésért küzdeni a háborús pusztítás közepette.
Szerencsések vagyunk mi, akik nem éltük át ezt az időszakot! Nagyon kellenek ezek az írások, amik ember közelbe hozzák a történelem könyvek száraz tényeit! Emlékezni kell, bele kell élni magunkat a történtekbe, hogy mindent megtegyünk azért, ne ismétlődhessen meg többé!
Judit
Kedves Judit!
Bizony, abban a kicsi faluban is, ahová menkültünk, nagyon sokáig tartott a front, még karácsony után is front volt, mjdnem újesztendőig tartott. De a folytatás még rosszabb volt. Amolyan kódorgó katonák befagytak a sárba a haarckocsijukkal, s egy héten át rettegésben tartották a környéket. – Mi azt hittük, hogy egy kicsi falura rá se néznek az ellenséges csapatok, s kierült, hogy rosszul gondoltuk.
A nagyregényemet most készülök föltenni az Internetre (mek.oszk.hu honlapon már vannak anyagaim), csak azon töröm a fejem, milyen címet adjak neki. Megkereslek belsőn.
Közönöm, hogy kiegészítetted az anyagomat.
Szeretettel: Kata