Nem szeretném…
Az idő úgy folyik ki eszközeimből, mint csepegő csapból a szökkenő vízcseppek: idegesítően és észrevétlenül.
Hova rohansz ember? – vágom mellbe magam ezzel a légből kapott kérdéssel, és mukkani sem tudok.
Az éjszaka parányi fénypontjai belém oltódnak, és zúgni, zakatolni kezdenek fogaskerekeim, én meg csak egyre lapátolok!
Álmaimból képtelen vagyok felébredni, és amikor nem alszom eszmék után tévedek, néha a múlttal flörtölök, de a jövő fele kacsingatok.
Nem tudom, hogy már mire számítsak.
Egy régen halott mondat üti meg hangvillámat, mégpedig a 'jó tett helyébe jót várj', ami békekötésre serkent.
Lehet, hogy mégis érdemes visszafogni a sebes(s)égből?
Nem szeretném megelőzni önmagamat, miközben versenyt futok árnyékommal.
Akarom…
A súlytalanság vállamra nehezedett, és úgy lebegek, mint viharvert papírsárkány, alattam határtalan mélység tátong, fölöttem az ég peremei összegabalyodnak.
Azon veszem észre magamat, hogy túlságosan is elrugaszkodtam a valóságtól, vajon mennyire nyúlékonyak gyökereim?
Nemes egyszerűséggel tűnődöm, vagy összeszorított állkapoccsal rágódom azon, hogy merre tovább.
Az ösvény nem siet, de nem is toporog, mindig mozgásban van.
Csillagrendszerem bölcsőjében a napsugarak tartják egybe a táplálékláncot, hogy az ellentétek gondtalanul ölelkezhessenek.
Már látom, még csak egy porszem, de benne van az ősanyag, fölszippantom, kicserélődünk, magába szív a legtisztább energia.
Akarom ezt a változást!
2 hozzászólás
Kedves eferesz!
Bár még messze a háború vége, sok-sok csata képe rajzolódik ki. Kérdés, érdemes-e feláldozni egy-egy ütközetet, egy későbbi fényes siker érdekében?Nehéz madártávlatból a csatatérre tekinteni, mikor oly sok ellenség vesz körbe, felemelkedésed keresed, de ki lehet támaszod a nehéz időkben?
Remek írás… Ön máris nyert egy lelkes önkéntest…
Kedves Kircsi!
Örülök, hogy egymásra találtunk.
🙂
Üdvözletem!