1. RÉSZ – S A MESE KEZDETÉT VESZI…
Már az első kézfogásunknál is halott volt. Emlékszem, egyszerűen elém lépett, és lekért egy táncra:
– Ne sikíts – ezt suttogta a fülembe, síron túli hangon. Majd kiugrottam a bőrömből, úgy megrémített. Csak a puncsnak köszönhettem, hogy képes voltam egyhelyben maradni, és nem löktem el a másik lányt, aki akkoriban épp tetszett nekem. – Nem kell a dráma – mondta, és elém perdült csuromvizes báli ruhájában.
Odakint szakadt.
Kicsavarta hajából az esőt, és kezet nyújtott. Megpillantottam halálra vált arcom egy tükörben, és egyszerűen megnémultam.
– Táncolunk? – kérdezte.
– Nem nagyon tudok – mondtam, minden kertelés nélkül.
(Tényleg nem tudtam.)
– Nem ördöngösség – nevetett, és pukedlizett. – És én szeretném!
Levettem a szemüvegem, és az ingem csücskében aprólékosan eltörölgettem az üveget. A másik lány úgy nézett ránk, mintha szellemeket látna. Egyszeriben sarkon fordult és elviharzott.
Tényleg ő az? És hozzám beszél? Álmodom? Vagy tényleg a valóság? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben.
– A kedvemért megpróbálhatnád, dagi – mondta. Mindig így hívott. Még évek múltán is. Fejét oldalra billentette, akár egy madár. – Kérlek – kérlelt, és kezeit maga előtt összekulcsolva rimánkodott a táncért.
A legszebb lány volt az évfolyamban (egykor). És akkoriban csak a szépség számított. Más is – hiszen nekem az a másik lány tetszett (ő egy osztálytársam barátnője volt) -, de gyönyörű volt – még így, holtan is.
Vártam, hogy megcsörrenjen az ébresztőóra, és újra az ágyamban feküdjek. Vártam a hajnalt, hogy anyám benyisson, és azt mondja, készülnöm kell lassan az érettségire.
Csinos tócsa gyűlt a topánja köré. És kitartott az este.
– Tudod, mi a ludvérc? – kérdezte. Egy pillanatra megrettentem, mert néprajzos lévén jól ismertem a történetet.
Nyoma sem volt hangjában a kedvességnek. Kemény és parancsoló volt! Ismét azt kívántam, bár szólalna meg az ébresztő hangja! Reménykedni kezdtem – volt már ilyen más álmomban is – abban bíztam, ha erősen gondolok arra, hogy fel akarok ébredni, megtehetem.
Visszaillesztettem orrom hegyére az ókulám, megigazgattam az ingujjam, és megpróbáltam eleget tenni a felszólításnak, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Rongybabaként zuhantam egy közeli székre, és moccanni sem tudtam.
– Itt folyok el, ha nem sietsz – suttogta. Megint mosolygott. Képtelen voltam eldönteni, szeressem-e, vagy rettegjek tőle. – Tartozol ezzel a tánccal! – sziszegte. A barátjára néztem (aki nekem is jó haverom volt), és ő is minket nézett elkerekedett szemekkel.
– I-igen? – kérdeztem akadozva.
– I-igen, ráadásul most! – csattant fel, és felrántott a székről.
A többiek kíváncsian bámultak a puncsos tálak mellől. Vártam, hogy felébredjek, de még mindig nem szólt a kakas.
Megragadta a kezem, és hozzám lépett. Hozzám, olyan közel, hogy az arcomon éreztem a kintről hozott eső illatát…
– Ne keltsünk feltűnést – súgta, majd bal lábával óvatosan hátrább terelte az én jobbom.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
– Hogy megbűnhődj!
Izzadt a tenyerem, de a hátamba belerágta magát a fagy.
– Táncolni – mondta újra, ezúttal kedvesen. – Csak táncolni…
Épp lassú szám következett. Lábfejével óvatosan meglökte a bokám, és léptünk…
Majd szétfeszítette a düh (csak pár órája volt halott), de visszafogta magát. Tenyerem reszketve tartottam meg a derekán. Szomorú szemeiben ott sütött a világ minden fájdalma, szája mégis apró, megszelídíthetetlen mosolyokra görbült, ahogy csetlés-botlásaim, reszkető mozdulataim figyelte.
– Mutatom – mondta, és ellépett előlem. – Előbb-utóbb, muszáj lesz megtanulnod – Kezem még mindig hideg kezében.
Bár tényleg nem tudtam táncolni, rövid időn belül egyértelműnek tetszettek a lépések. Éreztem a ruha alatt lüktető izmok játékát, és keze lassan átvándorolt az én kezembe. Észrevétlen vettem át az irányítást. Én vezettem, ő követett.
A srácok – tisztes távolból – sápadtan figyeltek. Észrevette, hogy őket nézem, a vállára húzta a fejem és megsimogatta a hátam:
– Hagyd őket! Ez az éjszaka csak a mienk – suttogta, és ő is a vállamra borult. Tudod, erre vártam egész évben…
– Gondolom – mondtam. „Elmebaj”, gondoltam. „Lassan felébredek. Ez csak egy rémálom!”
– Ezt szeretném, most már örökké… ebben a pillanatban létezni… – mondta, és átadta magát a zene ritmusának.
Elütötte az óra az éjfélt. Odakint elhaltak az eső neszei.
– Holnap folytatjuk – mondta, és szájon csókolt. Száraz, hideg csók volt. Akár a legtöbb halott csókja.
Kinyílt a bálterem ajtaja és két idősödő, esőkabátos alak lépett be. Fekete táskát és fehér kesztyűt viseltek.
– Ő az – mutatott rám egyik osztálytársam. – Egész éjjel magában táncol, és össze-vissza motyog. Szerintem, tutira beszedett valamit. Elrontja az egész estét…
2. RÉSZ – VALAMIVEL KÉSŐBB
A bál előtti napon halt meg. Ha a véletlennel magyaráznám az esetet, hazudnék saját magamnak is.
Mi kergettük őt a halálba. Négyen. A fiúk meg én.
– Ne gyötörd magad ezzel…
Általában kivárta az estét.
– Ne sírj…
Az őr bekapcsolta a táskarádióját, ő a hátamhoz lépett, és a börtönben is, minden éjjel csak táncoltunk, s táncoltunk, míg kórházba nem szállítottak a rajtam erőt vevő végkimerültség miatt…
3. RÉSZ – KÖZ(HANG)JÁTÉK TABLETTÁKKAL
– Ezért a gyógyszerek?
Csak, ha esik. Már nem jár vissza olyan gyakran. Csak ilyenkor: ha borult az idő.
– Akarod, hogy most magadra hagyjalak?
Azt megköszönném.
– Rendben…
Már csepereg… nem akarom, hogy „találkozzatok”…
– Vigyázz magadra!
Ég veled! Elbúcsúzom.
4. RÉSZ – MAJD…
Besötétedik. Hosszú csíkokban veri ablakom a seszínű eső.
Gondosan eltörölgetem a szemüvegem, és bekapok pár tablettát. Csak a megszokás végett…
– Jó estét, mylord – köszönt majd a szoba sarkából. Nem öregszik. Örökké fiatal.
– Mylady… – nyújtom felé a karom.
S ő elfogadja. Mondhatni: összeszokott pár vagyunk.
Hozzám lép, és én arcon csókolom. Jobb tenyerembe rejtem balját, bal tenyerem a derekára teszem.
Száraz, hideg csók, de a mellkasában valahol, forrón lüktet egy ér, és én csak erre koncentrálok…
A lemezre helyezem a gramofon tűjét, és érzem, míg összeköt vele a tánc, sosem halhat meg (számomra) igazán.
EPILÓGUS – ÚJRA A NAGY NAPON
Blogbejegyzés, január 25.
Megcsörren a vekker. Sms tőle. Azt írja, otthagyta a barátja. Szép az élet!
Van még húsz percem, mielőtt elindulnék a szabóhoz (felvarratni a nadrágszáram), hogy az esti bálra abszolút fess lehessek…
Anyámnak szólnom kell, tegye ki száradni az ágyneműt. Csuromvizesek a paplanok.
17 hozzászólás
Ezzel a történettel megint lenyűgöztél.
Szia!
Nagyon jó történet, érdekfeszítő, izgalmas, végig lebilincseled az olvasót.
Szeretettel: Rozália
Wow! Nagyon jó! 🙂 Nem szájbarágós, hagy egy kis teret az olvasónak is. Gratu!
Üdv.: Phoenix
Elég hátborzongató. imádom a kisértethistóriákat, és ez nagyon jó lett!!
Szia: én
Köszönöm mindnyájatoknak, hogy olvastatok!
Látom, nemcsak humorban vagy otthon, / Júlia/ azon kívül is
nagyot tudsz alkotni.
Örülök, hogy ismét Nálad jártam.
/ Mogyorót?…igen./
Köszönöm. Örülök, hogy idetaláltál!
Gratulálok!
Egyetlen baj van az írásaiddal; túlságosan a hatalmukba kerítenek…
Gy.
Azt ne mondd, hogy egyszer ez is megtörtént Veled!
Vicces vagy! 🙂
Borzongató, s ettől olyan jó…élveztem olvasni, izgalmas volt, gratulálok!:)
Kicsi Madaram! Csak gratulálni tudok, nagyon tetszett amit irtál. .érdekes, izgalmas, szóval szupi.
Köszönöm mindkettőtöknek!
Szerintem a kisértet történetek már elég elcsépeltek és nehéz ebben a témában igazán eredetit írni, de neked sikerült.Nagyon tetszett.
Köszönöm. Persze ez nem igazi kísértettörténet, inkább egy lidérces álom…
Kedves Tőled!
Üdv.
Nagyon tetszik az írásmód, a szaggatottság, a már-már balladai homály – és persze a téma is.
Nagyon köszönöm! Örülök, hogy idetaláltál!