Kilépett a dohánybolt ajtaján, kivett egy cigarettát a dobozból, és rágyújtott. Mélyet szippantott, és élvezettel, lassan fújta ki a füstöt. Megszédült, meg kellett állnia. Már egy hete, hogy letette az utolsó szál cigarettáját, de most rá kellett gyújtania. A tavaszi napsütésben hunyorgott, amint kilépett a boltból, a szeme csak lassan szokott az erős fényhez. A levegőben friss virágillat, minden körülötte az életről szól, a megújulásról. Az apjához kell bemennie a kórházba. Jöhetett volna taxival is, de sétálni akart. A buszon átgondolt mindent. Úgy volt, hogy Vera is jön, de reggel sürgős elintéznivalóira hivatkozva lemondta a látogatást.
– Nagyon megharagszol, ha nem megyek ma be veled a kórházba? – kérdezte Gábort, kislányos, bocsánatkérő tekintettel. Gábor nem tudott ellenállni Vera gyönyörű szemének. Most azonban kicsit neheztelt az asszonyra. Este mindent megbeszéltek. Tudta, nem jön jól ki az öreggel. Az apja kezdettől fogva ellenezte a kapcsolatukat. A házasságkötésükre sem ment el.
Gábornak nem esett jól az apja hozzáállása, de elfogadta, ha nehéz szívvel is. Eloltotta a cigarettáját. Keresett egy szemetes kukát, szétnyomta a parazsat a kuka oldalán, és bedobta a csikket a tárolóba. Az apjával nem rossz a viszonya, de nagyon ritkán jutott idő a beszélgetésekre. Amióta megnősült, talán, ha kétszer volt náluk. Akkor is inkább félrevonult, és borozgatott. Az apja, anyjának a második férje volt. Az anyja tavaly halt meg, rákban. Az öreg azóta ki se mozdult otthonról.
– Nincs sok időm hátra. Érzem, hamarosan megyek anyád után. – mondta az öreg Gábornak, de nem volt kétségbeesve. Mintha természetes lenne, hogy negyven év házasság után az ember mindenhova követi a párját. Vera hetente vitt neki ételt, felvágottakat, tartós kenyeret, tejet. Aztán, amikor az öreg állapota egyre rosszabbodott, naponta adott neki meleg ételt, mindig abból, amit ők is ettek. Az öreg nem szólt hozzá egy szót sem. Vera gyakran sírt, látta a gyűlöletet az öreg arcán. Nehezen viselte. Az orvossal abban állapodtak meg, amíg nem feltétlenül szükséges, nem megy kórházba. Ez az öreg kifejezett kérése volt. A gyógyszerek adagolását Vera végezte. Megvárta, amíg az öreg beveszi a napi adagját, és csak utána búcsúzott el tőle, de választ soha nem kapott. Néhány napja felült az ágyban és furcsán nézett maga elé. Valamit motyogott, de érthető hang nem jött ki a torkán. Vera hívta a mentőket.
– Agyvérzés, úgy tűnik. De nem túl súlyos. Tudatzavaros, a végtagjai nem bénultak le. – mondta a mentőorvos, amikor megvizsgálta. – Kórházba kell szállítanunk, késlekedés nélkül.
Nem sietett. Vera mostanában megváltozott. Látta rajta a feszültséget, de nem hozta fel, megvárja, amíg asszony szükségét érzi, és beszél róla. Közöttük már régen nem volt meg a tűz, a szenvedély, amely kapcsolatuk kezdetén meghatározta minden napjukat. Munkájuk mellett igyekeztek a legtöbb időt egymással tölteni. Gábor is sietett haza, nem járt el a barátokkal, és Verának sem volt igénye mások társaságára. Szerette, és tisztelte a férjét. Soha egy hangos szót nem váltottak egymással. Nem hallgattak semmiről. Bármit meg tudtak beszélni. Gábornak nehéz természete van. Makacs, és kitartó az elhatározásaiban, igényes a munkájában. Szinte kínos precizitással oldott meg minden feladatot, a legapróbb részletekre is ügyelt. Vera nem ilyen. Szétszórt, és sokszor bizonytalan abban, amit csinál.
Amikor az öreg kórházba került, többször meglátogatta. Vitt neki gyümölcsöt, kimosta a ruháit, és gondoskodott olvasnivalóról is.
– Fölösleges behoznia azt a sok újságot. – mondta a nővér egy alkalommal, amikor egy halom keresztrejtvényt rakott le az éjjeli szekrényre. – Nem tudja elolvasni, úgyse.
– Azért itthagynám neki. – Erősködött Vera.
– Azt lehet, de tegye be a szekrénybe! Egy darabig nem lesz rá szüksége.
– Súlyos az állapota, mit gondol? – Kérdezte Vera a nővért.
Idősebb asszony volt, tapasztalt ápoló. Kíváncsi volt az ő véleményére is. Az orvos nem biztatta őket semmi jóval. Nem súlyos a helyzet, de a kora miatt már nem valószínű, hogy teljesen felépül. Állandó felügyeletre, ápolásra lesz szüksége.
– Nem súlyos, de eltart egy darabig, amíg minden funkciója visszatér.
– Mennyi idő?
– Hónapok, biztosan. De lehet egy év is. Minden a fizikai állapotától függ.
– Értem. A főorvos úr azt mondta, ápolni kell majd, mert már nem tudja teljesen ellátni magát.
– Mielőtt elmenne, jöjjön be hozzám! – mondta a főnővér, és átadott Verának egy névjegyet. Egy öregek gondozásával foglalkozó intézet logója volt látható, név, telefonszám. – Magán intézet, de megbízható, és nem túl drága. – mondta, és halványan elmosolyodott
– Megbeszélhetjük a részleteket.
Vera megköszönte a figyelmességet, de nem akart Gábor nélkül dönteni semmiben.
– Megbeszélem a férjemmel előbb. Egyikünk sem ér rá foglalkozni vele, a munkánk miatt. Nem tudunk egész nap mellette lenni. Azt gondoltuk, egy hivatásos ápolót fogadunk mellé.
– Természetesen. Gondolják át. Az intézetben azonban megvan minden, amire szüksége lehet. Helyben van az orvos is, és társasága is lehet, ami nem mellékes ebben a korban.
A nővér kiment a kórteremből. Körülnézett. Akkor vette észre, hogy csak két ágy van a helyiségben. Apósa a sarokban kapott helyet, az ablak mellett. Nem akarta felébreszteni az öreget. Letette a mandarint a szekrényre. Hozott gyümölcslevet is. Az öreg az ananászért volt oda. Nézte, ahogy alszik. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Ez az ember gyűlöli őt. De miért? Abba, bele se mert gondolni, hogy azért, mert ő zsidó.
Gábor átment az utca túloldalára. Élvezte ezt a tavaszi sétát. Régen volt már ennyire felszabadult. Bánatosnak kellene lennie az apja miatt, de nem érezte, hogy nagy lenne a baj. Rendbejön az öreg. Átélte a háborút, igaz sebesüléssel, de megúszta. És túlélte a diktatúrát is. Egész életében gyűlölte a rendszert, nem is értette, hogyan lehet munkásokra bízni egy ország vezetését? Még gyerekkorában hallott az apjától néhány háborús történetet, de az öreg mindig hozzátette a végén, hogy erről nem beszélhetnek senkinek.
– Itt még a falnak is füle van. – Szokta mondani, ha befejezte a történetét.
Önként ment a háborúba. Harcolni akart, a hazát megvédeni. Ungváron állomásozott a századuk. Tél volt, és hideg. Akkor még nem tudták, hogy a vesztesek oldalán állnak. Váratlanul érte őket a parancs, az ellentámadás korábban indult meg, mint ahogy számítottak rá, és rettenetes tűzerővel kellett szembenézniük. A fiatal, tapasztalatlan katonák érettségiző diákok, akik halasztást kaptak a frontszolgálat idejére. Az első puskalövésre eldobták fegyvereiket, és elfutottak, bele a tél kellős közepébe. Katonaszökevénynek minősítették őket, és halál várt rájuk. Hazáig gyalog tették meg az utat, éhesen, fázva. Az apjának lefagytak a lábujjai. Sokat szenvedett vele később is. Túlélte, és ez a lényeg. A szakaszból alig maradtak néhányan. Megfagytak a hómezőkön, vagy egyszerűen összeestek a fáradtságtól. Éhségtől meggyötört testük feladta, nem bírták tovább. Így végződött a nagy kaland, az önkéntesen vállalt frontszolgálat. A későbbi időkről nem beszélt. Mindig elkomorodott, amikor Gábor előhozta a dolgot, de nem szólt egy szót sem. A történetek ötvenhattal folytatódtak. Mintha kiesett volna egy pár év az életéből. Gábor gyakran kérdezte, miért költöztek az osztrák határ közelébe, de erre mindig az volt a válasz, hogy közel legyünk, ha menni kell. Arról soha nem beszélt, mi elől menekül. Gábornak gyakran volt olyan érzése, hogy az apja egész életében valami elől menekül. A beszélgetések is ritkábbak lettek, végül, teljesen elmaradtak. Pedig, lettek volna kérdései, de mindig azzal ütötte el a dolgot, hogy van még idő, az öregnek csak megered a nyelve egyszer. De apja hallgatásba burkolózott, és nem esett több szó a háborúról.
Az árnyékos oldalon haladt. Befordult a főútra, és felgyorsította lépteit a kórházig. Senki nem figyelt rá, amikor felment az emeletre. Az apja egy első emeleti kórteremben fekszik, a folyosó végén. Csend volt mindenütt. A folyosón egy árva lélek nem volt, csak a szemközti nővér szobából szűrődött ki beszélgetés hangja. Belépett a helyiségbe. A bejárattól jobbra lévő ágyon nem feküdt senki. Az apja az ablak melletti ágyon aludt. Letette a csomagot a kisszekrényre, és étkezőasztaltól elhúzott egy széket, az apja ágya mellé. Levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. Leült. Hosszasan nézte az apja arcát. Soha nem látta még ennyire meggyötörtnek. Egyenletesen lélegzett, mintha mélyen aludna.
– Tudom, hogy itt vagy. – Szólt az öreg elhaló hangon. – Én hívtalak. Beszélnünk kell.
– Tegnap este kaptam az értesítést, hogy jöjjek be apukához, és hogy fontos.
– Én kértem a nővért, hogy írjon a telefonodra.
– Ha fáradt, akkor ne beszéljen. Inkább pihenjen! – Szólt Gábor az apjához, és ő is lehalkította a hangját. – Hűvös van itt, és sötét.
– Azért kértem, hogy gyere be hozzám, mert gyónni akarok. – tért a lényegre az öreg.
– Történt valami? – Kérdezte Gábor aggodalommal a hangjában.
– Emlékszel, gyerekkorodban sokat kérdezősködtél a háborúról?
– Emlékszem, de hogy jön ez most ide?
– Hirtelen megrohantak az emlékek, és van valami, amiről sosem beszéltem neked. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudd, mi történt a háború vége felé.
– Nem fontos, apuka. Elmúltak azok az idők, és én már nem is akarom tudni.
– Pedig, el kell mondanom, meg kell gyónnom neked. Érted?
– Nem.
Gábornak az, az érzése támadt, hogy az apjának teljesen tiszta a tudata, érthetően beszél, és úgy látszik, valóban el akar mondani valamit, ami régóta bánthatja. Egyre jobban fázott, de nem akarta felvenni a kabátját.
– Amikor hazajöttem a frontról, mint katonaszökevényt ki kellett volna végezni engem. A kórházba bejött egy ember, és felajánlotta, hogy megmenthetem az életemet. Ha belépek a Nyilas Pártba, akkor elfelejtik nekem ezt a csínytevésemet, így mondta. Nem tudom, miért, de bíztam benne. Élni akartam, ezért bármire hajlandó voltam. Azt mondta, átvette a hatalmat a nemzetvezető, aki embereket toboroz a pártjába. Többet nem mondhat, de számít rám. – Gábor döbbenten hallgatta az apját. – Egy alkalommal egy zsidó családot vittünk le a Dunához. Hideg volt, de a szakaszvezető azt parancsolta, hogy vetkőzzenek le. Felsorakoztatott minket mögöttük, és parancsot adott a tüzelésre. A mellettem lévő sírva fakadt, és el akart szaladni. Előttem lőtte főbe a szakaszvezető. Amikor célba vettük őket, a kislány megfordult, és a szemembe nézett. Láttam a félelmet, és a könyörgést abban a gyönyörű szempárban. Mindannyian a vízbe hanyatlottak. Én nem sütöttem el a puskámat. Ez kísért engem évtizedek óta. De most nem lett könnyebb. Emlékszel, amikor esténként a verandán ülve néztük a pillangókat, ahogy egyre közelebb kerültek a lámpáshoz, és végül megperzselte őket a tűz? Lepketánc, mondtad, amikor megláttad a rovarokat a lámpa körül. Hát, így vagyok én is ezzel a vallomással. Belehalok, mint a lepkék.
Gábor megfogta az öreg kezét. Ez, a hideg, törékeny kis kéz, ez emelt fegyvert ártatlan emberekre? Nem tudta elhinni, hogy igaz lehet. Arra lett figyelmes, hogy apja nehezen, szaggatottan veszi a levegőt. Kiszaladt a folyosóra.
– Segítsen valaki, kérem! Az apám rosszul van, nem kap levegőt.
Egy nővér jelent meg a nővérszoba ajtajában, és Gábor felé vette lépteit, nem túl sietősen.
– Az Árvai bácsi? De hiszen ő tegnap este meghalt. Üres a szoba. Nem kapta meg az értesítést?
Gábor megszédült. Benézett a szobába, és látta, hogy az ágy üres, nem fekszik rajta senki.
15 hozzászólás
Szivbol gratulalok,de tenyleg.Tetszett ez az alkotasod.Kivanok,minden elkepzelheto jot,hogy meg sok szep alkotasod szulethessen;napjaink es eljovendo olvasoink szamara is.SANKASZKA-Alejandro Beso Kiss Alexander Sandor,a messzi tavolbol,a csodas napsutotte mediterraniai del Andaluziabol.*Sincerely from sunny Andalusia*Con corazon e abrazos desde bello Costa del Sol*2019*Szeretettel…
Köszönöm szépen. Nagyon örülök, hogy tetszett. Tervezem, több írásomat is feltölteni. Ez volt a legfrissebb. Üdvözlettel, Janó
…ez valami borzasztó, de tudom, hogy abban az időben ez nem egyedi volt. Amikor én tiz-12 éves voltam, már akkor kezdték begyűjteni a zsidó vallású embereket. Pásztón tanultam akkor, s szemben az internátussal volt valamilyen dülledező ócska épület, s már akkor hallottam róla, hogy ott kezdik összeszedni a zsidókat. Mi sem, és nagyon sokan el sem hittük, miért teszik. Majd utána Marosvásár-helyen laktunk, apuka egy ott lévő iskolában tanított, oda költöztünk, 1940-ben, ahol hajnalonként – mi nem tudtuk, csak később, hogy zsidókat kisérnek a vasút felé, fegyverrel felszerelt rendőri
kisérettel, és ott kimondhatatlan sűrűn elhelyezve, tele voltak a vagonok izgatott emberekkel. Rendelet volt rá, hogy el kell függönyözni a lakásokat, egy alkalommal egy katolikus templomban pedig – én diák voltam – mellettem egy fiatal nő mellén sárga csillag díszlett, fogalmam se volt, miért van rajta.
Rettenetes idő volt akkor, de igyekeztek, hogy mindez csendben folyjon…
Üdvözlettel: Kata
Igen, rettenetes idők voltak. Az emberek többsége pedig nem tett semmit. Akár csak ma, amikor ezek a hangok ismét felerősödnek. Soha többé nem történhet meg!
Üdvözlettel,
Janó
Kedves Kata!
Sajnos, ezek a hangok ma is egyre gyakrabban hallatszanak Európában. Mindannyiunknak azon kell munkálkodnia, hogy a borzalom, a tragédia soha ne fordulhasson többé elő.
Üdvözlettel,
Janó
Üdvözletem, János!
Tetszett a befejezés, végig azt vártam, mire fekszik majd fel végül is a csattanó.
"- Nem fontos, apuka. Elmúltak azok az idők, és én már nem is akarom tudni.
– Pedig, el kell mondanom…" – ezt nagyon fontos momentumnak tartom. A fiatalabb korosztályok számára ugyanis úgy tűnik, mintha a magyar kortárs irodalomnak csak '45, '56 és '89 adhatna témát, pedig a fiataloknak ez már a könyökén jön ki: "hát, ebben az országban tényleg nem tudnak másról írni? – mondogatják méltatlankodva. – már megint egy szemtanú, aki ott volt, aki úgy meséli el, ahogyan még senki?" Talán tiltakozás ez, a borzalmak, a barbárság ellen, mert szörnyű belegondolni, hogy mindez itt történt, éspedig épp csak "tegnap". Én örülök a történetnek, mert tanít, és olyan dolgokat tudtam meg, amivel még nem találkoztam. Köszönöm, hogy olvashattam.
(Az elütések biztosan csak véletlenek, de sok van belőlük. Terelik a figyelmet.)
Üdv: Laca
Kedves Laca!
Köszönöm a véleményét. Örülök annak, amit mond, hiszen, ez a fontos számomra, hogy a jelen problémáival foglalkozzam. Nyilván, elkerülhetetlen az idősebb generáció múltjából a sorsfordító, történelmi események megemlítése, hiszen, ezek meghatározzák az életünket, még ma is.
Köszönöm, hogy figyelmet szentelt az írásomnak.
Üdv,
Janó
Kedves János (Janó)!
Nagyon szimpatikus mindaz, amit képvisel(sz). Az írás pedig önmagáért beszél.
Legyen (légy) üdvözölve az oldalon, és érezze (érezd) jól magát (magadat) közöttünk.
Engem pedig legyen szíves tegezzél! :):)
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Örömmel veszem kérésedet, és tegeződni fogok veled. Megható számomra ez a fogadtatás, őszintén örülök, hogy itt ilyen kedve emberek vannak. Jól érzem magam itt, köszönöm.
Barátsággal,
Janó
Kedves János!
Én megkerestem és ismételten olvastam, mivel a téma rettenetes, de ahogyan leírtad és mindenki
részére remekül írtad le. Én most nem csupán a témát, hanem a te írásodat bírálom.
Mondhatom, hogy vannak még – bár nem is nagyon sokan – akik ilyen pontosan, jól tudnak írni, amiben egyetlen hiba sem marad, a fogalmazvány pedig úgy az olvasó elé tárul, mintha látná azt, amit te
leírtál. Ritkaság, de nagyon jó ilyen novellákat olvasni, még ha annak a tartalma a mostanihoz képest
is mindig tisztán, értelmesen adatik az olvasóknak. Amit írtál, én is átéltem azt az időt, mondhatom,
pontosan, jól tártad az olvasók elé.
Gratulálok, írjál sokat!
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Amikor elolvastam hozzászólásodat, bevallom őszintén, – meghatódtam. Én magam elsősorban az alkotás öröméért írok, és nem tudom megítélni, mennyire jó, amit csinálok, csak azt tudom, hogy ha azt érzem kell írnom, akkor nem tudok ellenállni. Amióta nyugdíjas vagyok, időm is van elég, többet tudok foglalkozni a történetek hátterével, utánaolvasok, vagy előadásokat hallgatok. Legutóbb a kvantummechanikába ástam bele magam egy évek óta húzódó scifi írása kapcsán.
Köszönöm ezt a kedves fogadtatást. Akár black eagle szavai, akár a Te kritikád rendkívül jólesnek, és csak erősítik bennem a meggyőződést, hogy még sokat kell tanulnom, sokat kell olvasnom. A Te szavaid különösen fontosak akkor is, ha hibáimat fogod ostorozni, mert már régóta ismerem nevedet, munkásságodat, jártam már az oldalon egy évtizede, és barátom, Vesztergom Andrea munkásságát is itt követtem nyomon. Hálás vagyok azért, hogy írtál nekem, mégegyszer köszönöm! Jól érzem itt magam.
Szeretettel,
Janó
Még most is szeretnélek tájékoztatni, hogy mindez azért van így, mert itt, a
Napvilágnál jó lenni. Nem csak itt, e mellette voltam máshol is, pl. a Miskolci
rádiónál, a Nők lapjánál (nem pontosan írtam a neveket), de ott egyik helyen
sem voltam sokáig, itt pedig 1960-tól vagyok állandóan, és nem untam meg.
Ez a hely valahogy olyan, mint ha otthon volnék. Egymást tiszteljük, nem
(vagy csak nagyon ritkán) ha valaki összezördül mással, igyekszünk nekik
segíteni. Ha valakinek nem tetszik, ha hibákra figyelmeztetjük, azt el kell
fogadni, mert még a saját hibánkból is tanulunk, ha arra felhívják a figyelmünket.
Nekem ez a hely a másik otthonom. Szeretném, ha majd ezt te is érezni fogod.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Jenő! Tetszett ez a novellád, a végét jól megcsavartad! Üdv a fedélzeten! -én
Kedves Laci!
Köszönöm szépen elismerő szavaidat!
Üdvözlettel,
Janó
Kedves Bödön!
Örülök, hogy tetszett ez az írásom. Jó itt, a fedélzeten!
Üdvözlettel,
Janó