Megdöbbenve nézett, szája tátva volt.
– Üh – nyögte ki véletlen magas hangon, mikor nyelt egyet.
A lány mozgolódott. Kezével a nyakához nyúlt és megdörzsölte. Lassan nyitotta ki szemeit. A mennyezetet látta meg először. Pár pillanatig csak bámulta. Behunyta szemét és újra felnézett.
Nagyon gyorsan ugrott ki az ágyból. Végignézett ruháján – a pizsamája volt rajta. Megtapogatta arcát. Egy kicsit lecsillapodott. Körbenézett; régimódi tárgyak, régimódi stílus, az egész olyan… mint…
– Mint Sohaország… – Elnémult. Egy helyben állt és nem hitt a szemének. Sőt, semmit sem hitt. Odasietett az ablakhoz és kinézett. Szeme előtt Sohaország terült el, ahogy megálmodta. Szájtátva nézett a piactérre, a kastély udvarára, és a messze elnyúló hegyekre. A mesebeli lények nyüzsögtek mindenhol, ugyanúgy élték életüket, mint az emberek otthon…
– Hogy kerülök ide? – kérdezte magától suttogva. Kékköpenyes a függöny mögött bujkált, nem tudta, mit tegyen. Szóljon neki, hogy ő is itt van? Úgy egyszerűbb minden… És ha bajba kerül? De hát úgy hiányzott neki Művészkedős.
– Nem tudom, hogy kerülsz ide – mondta a manó sipító hangon, mire a lány összerezzent és lenézett. Kétségbeesett arcára mosoly ült ki, letérdelt a manó mellé.
– Kékköpenyes! Úgy hiányoztál! – mondta a lány örömteljesen.
– Te is nekem, Művészkedős! – A lány a földig hajtotta fejét és a manó egy csókot nyomott az arcára. Eszti elvörösödött.
– Mit keresel itt? – kérdezte a lány értetlenül.
A manó megvakarta mellkasát és kicsit szomorúbban így felelt: – Valahova mennem kellett, miután kirakták köpenyem az Álommanó Birodalomból… Hát, ide hozott a manószaglásom. – Szünetet tartott, az ajtóra nézett, ami még mindig nyitva volt résnyire. – De te mit keresel itt?
– Honnan tudjam? – válaszolta a lány sértődötten. – Elaludtam és itt keltem fel. – Felállt és újra kinézett az ablakon. – Ez valóban Sohaország?
– Az. Még a Holdboszorkával is találkoztam, mikor jöttem, csak tüsszögött és elment. Valami furcsaság van a levegőben, de lehet csak én vagyok érzékeny rá…
Eszti Kékköpenyesre pillantott kételkedős pillantásával, majd újra magával ragadta a birodalom szépsége. – Ahogy megálmodtam… – Arca vidám volt, szeme csillogott. Félt, nem tudta, hogyan kerül ide, de boldog volt, hogy itt lehet. Vigyorgásából a manó fájdalmas csípése a lábán zökkentette ki. – Hé! – kiabálta a lány.
A manó a fejéhez kapott, majd hadarni kezdett: – Halkan. – Az ajtóra tekintett. – És mit mondtál, megálmodtad? – kérdezte kíváncsian.
– Igen – mondta Eszti elvarázsolva. – Itt voltam… Danival… De akkor a miénk volt az egész Kastély is… De most…
– Ki a manómindenség az a Dani? – szakította félbe Kékköpenyes.
– Egy fiú… Most ez lényegtelen… Nincs itt… És én pedig nem tudom, hogy lehetek itt. Nálad ez egyszerű, te manó vagy, egy mesebeli lény, akinek egy mesebeli birodalomban a helye. Na de én? – Nem volt elkeseredett, inkább csak értetlenkedő. – Valaki elírhatta az életem forgatókönyvét… – mondta cinikusan nevetve.
– Ez nem vicces, Művészkedős! – hadarta a manó. – Ma éjjel én is Sohaországról és rólad álmodtam… De Dani nem volt sehol. – Kékköpenyes elővette diplomatikus gondolkodását, ajkára biggyesztette két ujját.
Eszti eljött az ablaktól és leült az ágyra. Az ajtóra nézett. Felállt és odament, kinézett a folyosóra – üres volt. A manó majdnem szívrohamot kapott és már épp rá akart ordítani (ha erre képes) a lányra, hogy azonnal jöjjön vissza. Eszter becsukta az ajtót és visszaült az ágyra.
– Nos… – kezdte el. – Itt vagyok, egy olyan helyen, amiről eddig csak álmodtam. És te is itt vagy, mert eljöttél az Álommanó Birodalomból. Az a hely is mesebeli, és az, hogy téged láttalak, egészen véletlen és ritka, igaz?
– Igen – felelte a manó halkan. Az ujjait szorongatta.
– Akkor… Nem lehet, hogy miattad kerültem ide?
Kékköpenyes úgy nézett rá, mintha valami bűn miatt vádolná.
– Miattam?
– Azt mondtad, megálmodtad, hogy itt vagyok veled! És én is ezt álmodtam, és lehet, hogy egy ilyen…
– Az álmok ereje… – suttogta a manó. Hátratette két kezét és járkálni kezdett. – Egyszer olvastam egy könyvben… a… mi is volt a címe… – Behunyta szemét. – Álmok Ösvénye, az volt a címe. Egy Maerd korú manó írta az álmok erejéről.
Egymás szemébe néztek. Pár pillanat múlva a lány törte meg a csendet: – Ez hihetetlen!
– De akkor miért nincs itt Dani? – kérdezte Kékköpenyes.
– Azt mondtad, nem álmodtál róla – felelte a lány. – És miből gondolod, hogy ő erről álmodott? – kérdezte egy kissé szomorkásan Eszti.
– Van egy olyan gyanúm… – válaszolta a manó mosolyogva.
Léptek zaja hallatszott a folyosón. Egymásra néztek és mindkettőjüknek hatalmasra kerekedtek a szemeik. A manó intett kezével, és bebújt a függöny mögé. Eszti leugrott az ágyról és bemászott alá. A lépések közeledtek, majd csend lett. Eszti szíve hevesen vert, a manó pedig szinte már fuldoklott, mert levegőt is elfelejtett venni a nagy izgalomban.
Nyikorogva kinyílt az ajtó. Eszti egy barna lábbelit látott, mást nem az ágy alól. Az illető két lépést tett a szobában, majd távozott.
Egyszerre engedték ki a levegőt.
Megkönnyebbültek.
Egyelőre.
6 hozzászólás
Ahhoz képest, hogy ez a történet úgymond “megegyezés” alapján kezdődött el, iszonyatosan megszerettem. Minden nap írok egy újabb részt, annyira hozzám nőtt, mintha olyan alap tulajdonság lenne, mint az, hogy dolgozni járok… És rettentő jó érzés, hogy ennyien követitek figyelemmel Kékköpenyes sorsát! 🙂
Köszönöm!
Na de ki az a Dani??? :))) Na jó, ez csak vicc volt. Várjuk a folytatást! :))
Kíváncsi leszek, mit hozol ki ebből az álmos történetből, mindenesetre jó volt ezt is olvasni!
Üdv: Gyémánt
Én tudom, hogy ki Dani. 🙂 De titkolom, mert szeretném, ha ő mutatkozna be nektek! Ugye…
Naon tetszikkk! 😉 Kékköpenyes, drága kis manó, vigyáz az álmaimra esténként. 🙂
Hajrá Eszti és Dani! Tietek lehet Sohaország.
Kékköpenyes ne szomorkodj, ha Eszter és Dániel egymásra talál, a főmanó megjutalmaz bizton:)))))
Lenyűgöző!!!!
Várom a folytatást!
Köszönöm mindenkinek!
🙂
Továbbra is aranyos 🙂
És ki volt a barna lábbeli és ott van-e Dani is???? Csupa kérdés, ami továbblendíti az olvasást.
Üdv
Zsázs 🙂