Már a harang se kondul…

Az idős asszony szélesre tárta a falatnyi ablakot. A májusi fény úgy hömpölygött be a csöppnyi helyiségbe, mintha fel akarná dönteni azt a pár megkopott bútort, ami a berendezést képviselte. A roskatag lábú sparhelt feketére vikszolt platniján táncolt egy kicsit, majd jóleső ernyedtséggel végigheveredett a hatvan éves konyhaasztalon. Kellemes, meleg levegő iparkodott a fény nyomában. Az ötven centi vastag vályogfalak eddig remekül ellenálltak neki, de a nyitott ablak új, hódításra váró területekkel kecsegtette.
Odalibbent Ilonka néni fejkendője alá, és az asszony megadóan dobta rá a rojtos pamut holmit a komód tetejére. Megigazította inkább ősz, mint fekete haját, csak úgy tessék-lássék módon elgereblyézte az ujjaival, majd kihúzta az asztalfiókot. Levélpapírt vett elő, kettőt is. A konyhakredenc polcáról leemelte megviselt szemüvegét, és az ”örökké író” tollát, majd közelebb húzta a hokedlit az asztalhoz, elhelyezkedett, hogy levelet írjon.
Sovány, panaszos betűket kezdett rajzolni a kissé sárga papírra:

„Drága, egyetlen kisfiam!”

„Ez mán a második levél, amit írok az idén, de legközelebb csak akkor várjál postát tűlem, ha az Úr-jézusnak születése napja leszen. Tudod, a szemem mán nem akar igazodni az okulárémhoz, az egyik jobban öregszik, mint a másik, és én csak homályosan látom a betűk rendjit.
Anyák napja lészen a hétvégén, ezért gondutam, hogy csevegjünk egy kissé.
Remélem pirospozsgásan egészséges vagy abban a messzi Amerikában, és nem környékez semmiféle kórság. A te szerető szülőanyád is jól van, bár a mút héten gyötört egy kis köhögő nyavalya. Be is kenytem a mellyemet jóféle körömvirág kenőccsel, talán még emlékszel reá, neked is szoktam volt csinálni.
A Bodri az egyik iccaka elhagyta a két fölső oroszlánfogát, úgyhogy mán ű is csak nyámnyog az elemózsián, mint én is. Szegény, öreg négylábúm, amikor tíz éve már, hogy elmentél, még olyan süldő kutya volt, biztosan emlékszöl még reá, hát megöregedett ű is.
Apádat, jövő hónapban lesz húsz esztendeje, hogy megboldogult, látogatom ám gyakorta, kék nefelejcsek virágoznak a sírján. Igaz, februárban nem mentem ki hozzá, mert az Úr akkora havat küldött, hogy a gumicsizmám is elveszett vóna benne. A Tanácstúl gyüttek emberek, hogy kiássanak a nagy fehérségbűl.
Aztán meg az egyik tyúkommal vesződtem igen sokat. Nem akart a szerencsétlen az ülőre fölröpülni. Két este is felraktam, de olyan hideg volt, hogy mérgemben reá ripakodtam, hogy az ördög bújjon a bőrébe, miért nem megy fel a helyére. Na, köllött nekem az ördögöt szólongatnom, másnapra megtaláltam a tyúkól sarkában, megfagyott a vére. Sajnáltam szegény teremtményt, de mit lehetett tenni? Ez mán nem tojik nekem, úgyhogy megfőztem a Bodrinak, akkor még megvót neki a foga. Meg is ette emberesül, úgy csóválta a farkát, hogy szédűtem tűle.
A Boris néni, tudod, a szembe szomszéd, akinél párszor olyan jó ízzel etted a bablevest metélttésztával, hát fogta magát, és meghót. Alig vót idősebb nálam, talán csak öt esztendővel, de hát mindenkiért elgyün egyszer a kaszás.
Nem várjuk, nem futunk elejbe, de ránk talál az akkor is. Szép temetése vót, sokan ríttak, amikor a fődbe rakták. A gyerekei hazagyüttek a városból, és olyan tort tartottak, hogy még ma is beszélik.
De neked nem kell emiatt aggodalmaskodnod, én mán régóta gyűjtögetem a pénzecském, hogy neked ne legyen ez majd teher. Minden hónapban rakok félre egy kicsinykét.
Apád öreg tarisznyájába teszegetem bele, és nagy gondosan a vánkosom alá rejtem. Mikor reá fekszem, nyomja is a fejemet, de legalább tudom, hogy ott van.
A szomszéd faluból átgyütt a Jóska a hírrel, az is hogy megöregedett, pedig fiatalabb nálam. Szóval panaszolta a papunknak, akkor még vót papunk, most mán nincsen, elvitték máshová, ahol bőségesebb a nyáj, mert mi mán csak kevesen éldegélünk itt. Azóta a városból gyün a pap temetni meg misézni, de nem ám az Úr napján, hanem előtte, mert vasárnap a városiakat várja a jó Isten. Na de a Jóskát akartam beszélni. Szóval átgyütt a papunkhoz újságolni, hogy hanyatt feküdt a templomtornyuk. Rádűt a templomra, harangostul, mindenestül. Sírtak-ríttak, de megcsinálni nincsen pénz, csupa öreg lakik ottan is, hát hunnan lenne nekik?
Láttam én mán vagy két éve, mikor egyszer búcsúra átmentem, hogy ott nyeljem le a szentelt ostyát. Láttam én, hogy nagyon dülőre fogta a torony magát, de gondoltam a jó Isten majd vigyáz reá. Hát eddig tudta óvni, most mán rom az egész. Azóta a szomszéd faluban mán a harang se kondul. Misére se járnak, öregek mán, alig tudnak totyogni. Azért az úr biztos velük van, csak nagyon-nagyon csöndes lehet az életük, hogy még harangszó se hallatik.
Így van ez drága kisfiam, kiürültek az utcák a falukban. Aki fiatal, mind-mind a városba megyen, hogy jól tartsák a családjukat. Az öregek meg itt maradnak magnak. Nem panaszkodom, hisz oda kell menni, ahol kevesebbet bánt az élet. A boldogulás mán nem a földben rejtezik. Ahol sok ember van, ott könnyebb az élhetés. Csak azt nem tudom, hogy ismerik meg mind egymást? Mikor gyerek vótam, nekem lesült volna a bőr a képemről, ha nem köszönök reá egy szembejövőre. Ők pedig biztosan nem köszönnek, mert látom a tévében, ókor-ókor, amikor bekapcsolom, hogy azokban a városokban csak minduntalan rohannak az emberek. Nem is szeretem nézni, mert bántja a szemem az a sok ugráló fény. Inkább a rádiót kapcsolom be, de abban is egyre többet tudálékoskodnak. Olyan cifrán beszélnek, hogy az öreg papunk, aki mán nem lakik itten, az is megirigyelhetné prédikáláskor. De azért néhanapján, amikor felcsendül egy kedves magyar nóta, úgy ellágyul a szívem, hogy mán majdnem fáj.
Bizony így vagyunk, megöregedtünk a vén házainkba, de azért féltjük még a szépet.
Emlékszel-e a diófánkra a kert végiben? Jó nagyra nőtt ám,amióta elmentél, de tavaly ősszel a legszebb ágát elkapta a tűzhalál. Hiába gyütt a tavasz, nem bújt belőle zöld levelecske, örökre megbarnult a bőre. Most ilyen fél-csámpásan virul a fa, az egyik fele él, leveledzik, a másik része meg barna a haláltúl.
Jaj, mán megint hosszú lére erisztettem a beszédemet. Karikádzik is a szemem, meg zsibbadásnak indult a kezem is, de annyi mindent el szerettem vóna mondani.
Bizonyosan te is sokat gondolsz reám abban a nagy Amerikában. Én minden este imádkozom érted, és arra kérem a jó Istent, vigyázza az utadat, segéjjen neked mindenben, hogy könnyebb boldogulásod legyen, mint nekem.
De most azért csak abba köll hagynom, mert nemsokára jön visszafelé a postás, vele küldöm el a levelet, hogy ne fárasszam a lábamat.
Drága kisfiam! Vigyázz magadra nagyon ott a messzi földön, és adja meg a Szűzanya, hogy azt halljam egyszer mán felőled, hogy asszonyt vittél a házba. Család nélkül csak félember az ember. Sokszor csókollak, és őrizlek szívemben.

Szerető anyád.”

A postás fáradtan nyitotta ki a hivatali ajtót. Gyöngyöző homloka elárulta a gondolatait a hirtelen jött melegről. Betessékelte a kis két keréken guruló kocsiját, amiből nap-mint nap becsülettel adja át a küldeményeket a címzetteknek.
– Megjöttél, Angikám? – hallatszott bentről a postamester-né férfiasra öregedett hangja.
– Meg! De ez a meleg kivette a szuszt belőlem. Olyan, mintha kétszer jártam volna körbe a falut.
– Gyere, pihenj meg egy kicsit, aztán segíthetsz leveleket osztályozni.
– Ja, képzeld, Margitka, az Ilonka néni már megint levelet küldött velem. A fiának írta ezt is, odaadta a pénzt is a feladásra.
– Szegény Ilonka néni – motyogta a postamester-né, miközben elvette a levelet, kihúzta az íróasztala legalsó fiókját, é rárakta a már ott porosodó vagy negyven borítékra ezt is.
– Jól van, Angikám! – fordult a kollégája felé – Majd a jövő héten visszaviszed neki a pénzt, és megint azt mondod, hogy a fia kifizette a postai szolgáltatást. Legalább a pénz ne vesszen el. Jó nyolc éve már, hogy meghalt a fia az Egyesült Államokban egy autóbalesetben. Senkije sincs szegénynek, csak a kutyája, meg az emlék a fiáról.