Winu’Yasar nar Rewal feszélyezve állt az irányítóterem forgatagában, ahová két tiszt vezette őt. Jó ideje várakozott már, miközben a terem minden szegletét igyekezett az emlékezetébe vésni. Előtte még egy kvári sem lépett a Szövetség bármely hadihajójának fedélzetére, így minden apró részlet, amit megjegyezhetett, létfontosságú információ lehetett. Körülötte szövetségi katonák siettek erre-arra, holokijelzőkkel és aktivált mindenesekkel, izgatott beszélgetésbe merülve, vagy diagnosztikákat futtatva. Csak néhányan vetettek rá egy-egy futó pillantást, de ehhez már hozzászokott utazásai során. Szemmel láthatóan ügyet sem vetettek rá, és ennek a nemtörődöm gesztusnak kimondottan örült.
Nem mintha zavarta volna a tömeg. A Vándorflottán – avagy a Flottillán –, ahol Zarándoklata előtt élt, kvárik milliói laktak több tízezer hajón. Nem önszántukból: anyabolygójukon, a Rannochon háromszáz évvel azelőtt megalkották a gethet, egy kaptártudatú mesterséges intelligenciát, hogy kiváltsák a mindennapi munkavégzést és a szerves katonákat. Az MI azonban öntudatra ébredt, amikor pedig ez bekövetkezett, már nem volt visszaút. A kvárik megkísérelték elpusztítani a gethet, amire az több százezer felfegyverzett, mobil platformmal – a kaptártudat fizikai kivetüléseivel – válaszolt.
A harcok sokáig elhúzódtak, és borzalmasan megtizedelték a kvárikat. A túlélők hajókra tömörültek és hanyatt-homlok menekültek a Rannochról. A geth azonban nem követte őket: visszavonult és bevette magát a Perszeusz-fátyol homályába. A Tanács végül a rannochi események végett törvényekkel tiltotta meg az MI-technológia kutatását és bezáratta a kvárik fellegvári nagykövetségét. Az ez után következő három évszázadban a Fellegvár felderítői semmilyen mozgást nem tapasztaltak a Fátyol mögül, a kvárik pedig egy hatalmas, és egyre bővülő flottát építettek fel és azóta is a galaxist járták. Ennek az életmódnak azonban egy nem várt, és rendkívül veszélyes következménye is volt.
Ingergazdag környezet híján a kvári egyedek immunrendszere veszélyesen meggyengült. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a hajók steril, kiszámítható közege miatt bármilyen jellegű, egészen apró fertőzés is képes volt végezni velük. Épp ezért a Flottillán kívüli élethez – és nem ritkán a Flottillán is – kénytelenek voltak különleges, steril védőruhákat és légmentesen zárt maszkokat viselni, amik tetőtől talpig beborították a testüket. Mivel ezek a ruhák speciális kialakításuk végett rendkívüli hasonlóságokat mutattak a geth mobil platformjaival, a többi faj képviselői közt elterjedt az a szóbeszéd, amely szerint a kvárik igazából sosem hagytak fel az MI-technológia kísérleteivel, és azok eredményeképpen félig-meddig már ők maguk is gépek.
Egyikük sem cáfolta ezt az elméletet.
Az irányítóterembe egy ötfős fegyveres különítmény lépett be. Rövid várakozás és azonosítás után Winu felé vették az irányt. A kvári egy pillanatra megrémült: a geth megalkotása óta faját nem látták szívesen más fajok. A különítmény vezetője egy fiatal, talán huszonöt éves férfi volt, halványkék szemei csillogtak egyenes orra felett. Ahogy a lányhoz lépett, rámosolygott és leeresztette a fegyverét; csapatának tagjai szintén így tettek.
– Üdvözlöm az SSV Everest fedélzetén – mondta. Természetes mozdulattal túrt bele barna hajába. – Harry Zanakis törzsőrmester vagyok, az ön fogadására kirendelt csapat parancsnoka. Remélem, jól fogja érezni magát az itt eltöltött idő alatt.
Hangja kellemes volt, bizalmat ébresztő.
– A nevem Winu’Yasar nar Rewal – felelte a lány, enyhén megdöntve fejét. – Köszönöm a szívélyes fogadtatást, igazán sokat jelent nekem.
– Kérem, kövessen – folytatta a törzsőrmester. – Hackett admirális személyesen kíván beszélni önnel.
A kvári bizonytalan léptekkel indult el, de miután látta, hogy a csapat továbbra sem ellenséges vele szemben, valamivel nyugodtabban folytatta az utat. Szűkebb-tágabb folyosókon haladtak keresztül, itt-ott széles termeken vezetett át az útjuk és mindenhol akadt valami, számára értékes és érdekes technológiai látnivaló, de ami mindenek felett lenyűgözte, az a mindenhol uralkodó tisztaság, rendezettség és fegyelem volt. Nézelődésre azonban nem jutott sok idő: a törzsőrmester beterelte Winut egy liftbe, és megérintette a parancsnoki hídra vezető panelt a felbukkanó holokijelzőn. A lift rekordsebességgel repítette őket a megfelelő emeletre, a hajó megfigyelőtornyának csúcsára, aztán a könnyűfém ajtószárnyak kitárultak, a kvári szeme elé pedig sosem tapasztalt látvány tárult.
A kör alakú parancsnoki híd egyetlen addig látott modellre sem emlékeztette őt. A lifttel szemben, jó húsz méternyire hatalmas, félkör alakban elhelyezett, négyszögletű panelekből álló, gyémántnál is keményebb üvegtáblák sorakoztak. Előttük különböző vezérlőpultok foglaltak helyet, a híd közepét pedig egy hatalmas, kör alakú holo-kivetítő uralta. Emberek sürgölődtek a pultoknál, különböző vektorokat vittek be a hajó rendszereibe, vagy a navigáció finomhangolásában segédkeztek. Winu lenyűgözve nézte az ablakokon át elé táruló űr végtelenségét.
A holo-kivetítő előtt őszülő halántékú, sebhelyes férfi állt, vele szemben két szövetségi tiszt, akiknek épp utasításokat adott. – Nem, nem tudjuk biztosítani a fregatt fenntartását. Nincs elég emberünk a legénység teljes számának kiállításához, ráadásul a hajtóművével ismételten csak a baj van. Küldjék vissza az állomásra, és bontsák le, vagy valami, de nem tudunk több katonát nélkülözni.
Zanakis törzsőrmester odalépett hozzá, és feszesen tisztelgett. – A vendégünk megérkezett – jelentette. A férfi bólintott, egy intéssel elbocsátotta a tiszteket és a kvári felé fordult.
– Steven Hackett admirális, Szövetségi Tengerészgyalogság, Ötödik Flotta – mondta és fejét a lány felé billentette. – Elnézést az előbbi szóváltásért. Azt az értesítést kaptam, hogy rendkívül fontos ügyben kíván beszélni velünk.
A kvári viszonozta a gesztust. – Winu’Yasar nar Rewal – felelte. – Úgy vélem, a birtokomba jutott információ értékes lehet az önök számára.
– Kétségtelen. Feltételezem, nem tett volna meg ekkora utat egy szövetségi rombolóra az Ötödik Flottához, ha nem így lenne. – Hackett a kivetítőhöz vezette a lányt. – Megkérdezhetem, milyen természetű információról van szó?
– Az egész emberiséget érintő események vannak készülőben – mondta Winu lassan. Hackett egy szót sem szólt, tekintete a kvári maszkját fürkészte, mintha beleláthatna, pedig a lány fényesen csillogó szemein kívül mást nem lehetett látni. – Zarándoklatomnak köszönhetően találtam rá az információra. Ha rossz kezekbe került volna, az beláthatatlan következményekkel járt volna az egész fajára nézve.
– Hallgatom, kisasszony – biccentett az admirális.
– Vándorlásom során eljutottam egy bányaállomásra, az Omegára, mélyen a Terminus Rendszerben – folytatta a lány. – Miután az érkezésem napján minden pénzem ellopták, kényszerűségből ott tartózkodtam egy ideig. Nem vagyok büszke rá, de egy utcai bandánál alkalmaztak időnként, mint kódfejtőt és programozót. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy pénzt szerezhessek, és eljöhessek onnan. A rivális bandák komm-forgalmát kellett figyelnem, és visszafejtenem. Az egyik ilyen kódolt adásban azonban olyasmire bukkantam, ami rendkívül meglepett.
A katonák nem feleltek. Winu feszengve lépett egyik lábáról a másikra, mintha küzdött volna magával, hogy biztosan folytassa-e.
– Az adás szerint hamarosan több emberi kolóniát is támadás ér – mondta végül. – A Terminus bűnszövetkezetei nagyszabású rajtaütéseket terveznek az Attikai Vonal emberi telepeinek hajózási útvonalai mentén. Nem tartom kizártnak, hogy a felszíni támadást is megkockáztatják.
– A Vonal-beli szállítók egyébként is kedvelt célpontjai a kalózoknak – rázta meg a fejét Zanakis törzsőrmester. – Ezek a világok nagyrészt mezőgazdaságból tartják fenn magukat, ezért bőséges zsákmánnyal szolgálhatnak azok a hajók, amik technológiát és hasonlókat szállítanak. Épp mostanság erősítettük meg a kísérő konvojainkat…
– Nem, ez most más lesz – vágott közbe a kvári türelmetlenül. – Nagyszabású, egy időben több kolónia ellátási útvonalai ellen, több száz hajóval intézett támadássorozat az Attikai Vonal mentén! Hasonló léptékű tervet még sosem láttam, pedig én tudom, mekkora egy igazi flotta, abban biztos lehet.
– Mennyire állítaná biztosan, hogy helyesen értelmezte az adás kódját? – kérdezte Hackett, miközben kezét felemelve csendre intette a visszavágni készülő törzsőrmestert. A lány szemei megvillantak a maszk üvege mögött.
– Kérem admirális, én kvári vagyok. Ha ad nekem egy kis nullemet, egy energia-konvertert és két gombostűt, még a rossz fregattjukat is mozgásra bírom, pedig ez az első alkalom, hogy szövetségi hajóra léptem. Bármilyen omegai kód feltörése ehhez képest gyerekjáték, legalábbis nekem.
– Azonnal értesítsék az Arcturust – fordult Hackett Zanakishoz. – Üzenjék meg, hogy az Ötödik Flottának bizonyítéka van egy Vonal-beli támadássorozat bekövetkeztére, és kérjenek azonnali segítséget. Áthatolhatatlan védelmet akarok a Terminus határán fekvő kolóniáinkra, a lehető leghamarabb, világos?
– Uram – emelte fel fejét egy hadnagy az egyik közeli terminál mellett. A nő egészen hátrafordult, így Hackett tisztán láthatta az arcára kiülő pánikot. – Elíziumot megtámadták.