Kérlek, ne érj hozzám! Ne is közelíts kezeddel. Látod, vérzek, nyílt sebeimből folyik vérem, még elfertőznéd. Nézem magam, s csak csodálkozom. Ép részem hol van, keresem. Húsomig felszabdalt testem fáj. Nincs mivel bekössem, a hűvös levegő enyhít rajtam, de a szél már nem, akkor még jobban érzem. Egy szót sem szólok, itt már ordítani sem tudok, de nem is lehet, állok egyedül a semmiben, mély csend körülöttem, a sötét űr vesz körbe. Magamat figyelem, érzem bőröm, húsom szaggató fájdalmát, de kívül vagyok testemen, hol fentről látom, hol belülről nézem. Nem, ez nem lehet. A döbbeneten is túl vagyok. Egyik karomról a másikra pillantgatok, lassan emelem fejemet egészen az Égig, nehezen, kínjaim feszítik izmaimat, görcsösen szorítom, ahogy csak tudom. Nem érzem a lelkem. Tiéd vagyok. Legyen meg a Te akaratod.
És elindulok. Vánszorogva, vér csík mögöttem, ujjaim végein kis vér cseppek hullanak, és csak haladok. Halk távoli hang szólít, jöjj, gyere, gyere csak! Nézek előre a ködös félhomályban, az előre bárhol lehet, mégis tudom pontosan, hova kell mennem, a hang felé, egyre erősebben hív. Már két hang mondja nevemet, lágy női hangok ezek. Megenyhülök. Kezdem érezni szívemet, a melegség belülről a gyomromig árad lefelé, majd eltölt egészen. Ott vagyok. Megjöttem, oly természetes, hogy már rám vártatok, csakis rám. Körben Angyalok fogadnak, nem emberi álnok arcokkal, tiszta, fehér ruhában. Lobogó arany hajukat fehér fátyol veszi körül, hosszú csipkés fátyol ruhájukat csodálom. Szemeik csillognak, itt a mosoly kevés. Ez a derű és jóság nem emberi, belülről sugárzó, és látom, a félkör közepén az egyik Angyal tart a kezeiben valamit. Csak lépkedek, testem nyilall, szúr, hasogat. Int nekem, gyere, kicsit előre dől alakja, és meglibben karjai közt a ruhám. Ugyanoly szép, egyszerű fehér, tudom, hogy az enyém. Meztelen vérző testemre húzza, közben lágyan énekel. Egy mozdulattal beöltözöm, amikor mindnyájan énekelni kezdenek. Elindulunk, egy vagyok velük, a földi életem mintha sosem lett volna, eltűnik, itthon vagyok. Velük énekelek, majd kérdezgetnek, Isten színe elé visznek, Ő már vár nagyon. Meglátjuk egymást, ragaszkodó és megértő szemeit nézem, könnyeden ölelésre tárja karjait, megpihenek ott. Kérdezget, faggat, és arcomat, vállamat simogatja, érzem, hogy szeretem, semmi kételyem. Bevisz. Oda, ahol Ő és Angyalai élik örök életüket mostmár velem.