Meghalt?

Kriszti nevetve ment az úton barátnőivel. Mikor azt látják, dugó van. De mit sem sejtve mennek tovább.

– És, megmondod Zsombinak hogy szereted?

– Áhh, már úgyis tudja… azt hiszem. Nem biztos. – mondja elgondolkodva Kriszti, és beletúr szőke hajába.

Egyszercsak egy mentőautó száguld el mellettük. S mikor odaérnek a helyszínre, már a betört szélvédőjű autón kívül semmit sem látnak. Óvatosan odamennek egy ismerőshöz, és megkérdezik:

– Elnézést, mi történt itt?

– Jajj, sziasztok lányok! Elütöttek egy fiút. A neve Zsombor. – mondja szomorúan

Krisztinának könnyek gyűlnek a szemébe, és remegő hangon megkérdezi.

– Egy barnahajú szeplős fiú, olyan velem egyidős?

– Igen, naggyából.

A barátnői félénken néznek rá, mire ő könnyek között elrohan. Eddig kicsi szívét, amire felkúszott a szerelem futórózsája, most mintha töviseket növesztett volna, s beleszúródott. De a rózsaákon méreg van, így a szíve, egy pillanat alatt, aprócska, fekete, és halott lett. Akárcsak a szerelme.

Otthon ül, és zokog, mikor egyszer csak telefonálnak neki.

– Kriszti! Zsombor nem halt meg!!! Csak balesetet szenvedett!

S belül, az a kis fekete fonnyatt valami, egy pillanat alatt hatalmas lett, és őrülten dobogni kezdett.

A lány elhajította a telefont, és táncra perdült, ordított, sikított, és azon járt az esze, hogy ha bemegy a kórházba látogatni, visz egy csokor virágot, és bevallja mit érez.

És miként elgondolta, úgy is cselekedett. Vett egy csokor virágot, szépen felöltözött, és bement a kórházba. Legjobb barátnője, Netti is elkísérte.

A lány ragyogott, jobban mint bármilyen gyémánt, jobban mnit maga a nap, és ha csillagok az égről ránéztek, hát rögtön féltékenyek lettek, hogy egy földi halandó, csak így elnyomja pompázatos csillogásukat!

Eligazították őket hol van a fiú terme, és felmentek Egy orvos jött ki a szobájából.

– Bemehetünk Zsomborhoz? Hogy van?

Az orvos elkomorodott, és mély hangján megszólalt.

– Elhunyt a balesetben.

Az idő megállt, a levegő megfagyott, a szíve összetört, a virág a földre zuhant, az erő odalett tőle. Egy világ omlott össze benne. Nem is gondolkozott, csak állt egy pillanatig, és érezte, ahogy belülről a fájdalom sava szétmarja, és lassan, ő is halott lehet.

Szó nélkül elrohnat, és csak rohant, rohant, és rohant. Barátnője szalad utána, és csak akkor érte utól, mikor Kriszti elesett saját lábába. Felállt, s barátnőjére nézett. De a szeme nem volt könnyes…

– Gondold azt, hogy csak aludni ment! – vigasztalta barátnője, és megsimogatta a vállát, de Kriszti hátralépett.

– Aludni ment…- suttogta lehajtott fejjel. Majd magából kikelve, ahogy a torka bírta, üvölteni kezdett – Tudod mit jelent az, hogy aludni ment? Azt, hogy kipiheni magát, és felébred egyszer! DE Ő SOHA DE SOHA TÖBBÉ NEM ÉBRED FEL, ÉS MEGHALT, VÉGE AZ ÉLETÉNEK, ÉS – egyetlen egy, de nagy könnycsepp gördült végig az arcán, s nem bírta folytatni, a bánat keserű íze, mászott fel a torkán, és érezte, szép lassan megfojtja.

Majd rohant tovább. Öngyilkos akart lenni, nem akar tovább élni. Mert minek. De nem volt képes végezni magával. Hazarohant, befeküdt az ágyába, és hideg párnák közé temette magát. Ott feküdt, és sírt, órákon át, még álomba nem szenderült…

S reggel szomorúan nézett tükörbe:

– Nekem nem sikerült örökre elaludnom…