Megrázó történetek

1. Szomorú emlékű hétvége

1971. Húsvét előtt meglátogattam Balatonkenese-Üdülőtelepen élő szüleimet. Anyukám évek óta már a lakásban sem tudott segítség nélkül járni; kényelmes nyugszékben töltötte idejét. Egyre törékenyebb és gyöngébb. Hétvégét azzal töltöttem, hogy rendbe tegyek körülötte mindent: megfürösztöttem, levágtam és megmostam a haját. Éreztem, milyen jól esett neki a gondoskodás.
– Legközelebb hozzál töltött káposztát – kért. – Tudod, olyat szeretnék enni, amilyet mi (vagyis amilyet ő vagy én) főzünk, mert jó az, amit apuka készít, mégis más. Megígértem neki. Húsvét utáni héten készültem ismét hozzájuk, azonban ünnep utáni kedden délután megszólal a telefon az irodában. Veszprémi kórházból egy orvos hívott. Zavaros vonalon csak annyit értettem meg, hogy anyukámat nagyon rossz állapotban vitték be a kórházba, s ha látni akarom, siessek meglátogatni. Telefonon hívtam a bátyámat, hogy ők mit tudnak anyuka állapotáról? Sajnos, jót nem mondhattak. Közöltem, hogy azonnal indulok hozzájuk autóbusszal.

Késődélután volt, mire Budapestre érkeztem. Bandinál már összegyűlt a család. Guszti tegnap meglátogatta anyukát. Ajánlotta: ne induljak el, úgysem tudok vele beszélni; mikor ő ott volt tegnap este, már nem volt eszméletén. Rettenetesen érintett a hír. Persze az akkori vonatközlekedés miatt hiába indultam volna útnak, hová mehetnék éjszaka egy idegen városban? Ezért a hajnali vonattal utaztam Veszprémbe. Azonnal a kórházba siettem, de már a portán szomorú hírrel fogadtak, hogy anyukám előző este kilenckor meghalt. Mélyen lesújtott a hír. Fölhívtam testvéreimet, velük egyeztetve intéztem el a szokásos szomorú teendőket a kórházban, és a temetkezési vállalatnál. Budapesten fogjuk eltemetni a Farkasréti temetőben. Mivel a kórház még nem küldte el a hivatalos értesítést apukámnak, kértem, ne tegyék, mert egyenesen odautazom; jobb lesz, ha tőlem hallja, s nem egy kétsoros táviratból kell megtudnia a halálhírt.
Autóbuszra szálltam. Szomorú volt tudni, hogy Édesanyánk nincs többé közöttünk. Bántott, amiért nem teljesítettem utolsó kívánságát, hogy töltött káposztát már soha többé nem vihetek neki.

Megérkeztem Balatonkenese-Üdülőtelepre. Olyan különleges volt számomra a találkozás apukámmal. A Botond utcai ház kis szobájában magába roskadva ült. Szeretettel üdvözöltük egymást, leültem melléje, beszélgetni kezdtünk. Nem értettem egészen a dolgot, mert elutazásom előtt mégegyszer benéztem a kórházba, ahol megerősítették, hogy nem küldték ki az értesítést a halálesetről, ahogy kértem reggel.
Egymás mellett ültünk a heverőn. Csodálkozva hallgattam, mert apám úgy beszélt, mintha már tudná, mi történt. Könnyeivel küszködve mondta, hogy került kórházba anyukám (s most hogy már nem él), azt várja, mikor áll meg a gyászkocsi a kapunál, amivel hazahozzák… Itt akarja eltemetni a ház mögött, a magas kerti falban kivájt pincehelyiségben, ott készít neki nyughelyet az aranyeső bokrok mellett, és kerti virágokkal fogja beborítani. Én csak hallgattam, miért beszél így, hisz’ nem tudhatja, hogy már nem él…
De ő megérezte…

Nemsokára csöngettek. Én mentem a kapuhoz; a postás hozta a táviratot. Csak akkor említettem apukának, hogy nem otthonról, hanem Veszprémből jöttem, és anyukát nem fogják ide hozni. Beszéltem testvéreimmel és arra gondoltunk, hogy Budapesten kellene eltemetni. Szeretnénk, ha ő is egyetértene vele.
Nem fért a fejembe: honnan tudta olyan biztosan, hogy már nem él? – ezt nehéz volt megértenem. Annyira szerették egymást, hogy elvesztését megérezte. Néhány napig ottmaradtam vele, hiába hívtam, jöjjön velem, de ő egyedül akart maradni mély gyászával. Ezért a testvéreimet kértem, hogy a temetés részleteit megbeszélni látogassák meg.

Este magamra maradtam az elárvult szobában, sokáig nem jött álom a szememre. Különböző képek merültek föl bennem a múltból. Láttam anyám szomorú arcát, mikor meglátogattam őket, és elkísértek a hegytetőig. Nem tudom miért, nagyon elérzékenyültem. Átöleltük egymást, nem jutott eszembe semmi vigasztaló szó, én is elpityeredtem, mint egy kisdiák, aki először megy el otthonról. Sokáig integettünk egymásnak. Egyedül maradtam, egyedül az erdő magányos ösvényén. Besötétedett, letértem az ismert ösvényről, nem tudtam tájékozódni. Körülöttem a sűrű erdő. Elindultam vaktában az akácfák alatt, botorkálva siettem előre. Úttalan úton, tüskés bokrok között haladtam a göröngyös ösvényen… Hajam csapzottan lóg az arcomba, szememben a kétségbeesés, fáradtan pihegek…

Utána egy kisgyermekkori kép jelent meg előttem:
Korareggel van, vasárnap. Most kel a nap, sugarai bearanyozzák a szobát, ahol elmélázva figyeltem a szép reggelt. A nyitott ablakon egy fecskepár repült be, ott köröztek a fejem fölött. Vidáman csivitelnek, meg-megkerülik a szoba mennyezetének közepén lógó, szépen megmunkált, fehérburás függőlámpát. Kis neszre lettem figyelmes. Mi ez? A lámpa ide-oda leng. Jól látnak szemeim? Igen. Kicsit mintha a bútorok is megmozdultak volna, az éjjeliszekrényen tartott apró tárgyak összezördültek. Csak néhány percig tartott. Nem képzelődés! Egy kisebbfajta földrengés volt.
Szüleim is fölébredtek a szokatlan neszre. Hálószobájuk az enyémtől alkóvval elválasztva, melynek nyílását egy bársonyfüggöny foglalta el. Anyukám átszaladt hozzám. Nem tartott sokáig az egész, így nem volt idő megijedni! Átmentem a hálószobájukba, odabújtam anyám mellé. Olyan jó volt mellette, jó volt hozzábújni, közelsége mindig biztonságot árasztott. Ilyenkor szokott nekem mesélni, s kérdéseimre válaszolni. Őrzök róla egy fényképet: fiatal korában mosolyog rajta, elegáns kosztümben, akkori divatnak megfelelő kalappal. Ezt a képet legkedvesebb könyveim mellett a polcon őrzöm, ahol minden nap láthatom.

Aztán egy vendégség jutott eszembe. Hogyan készülődött anyukám mindig a vendéglátásra. Jó érzéke volt hozzá, nagyon finoman főzött, sütött, díszítette a hidegtálakat, tortákat. Az ismerősök szerettek hozzánk járni. Matyi néni, a védőnő a körorvossal mindig nálunk ebédelt. A fiatal orvos kiment a konyhába, ott forgolódott a készülő ételek körül, aztán – mint egy csintalan kölyök – kiemel egy szelet rántott-húst a tálból. Anyukám mosolyogva ránéz, és a mutatóujjával megfenyegeti…
Milyen szomorú, hogy már csak így, emlékezetben láthatom…
Hajnal lehetett, mikor végre álom jött a szememre

2. Férjem látogatása…

Már nagyon megromlott a látása, csak segítséggel tudott lépcsőn járni. Autóval vittem a szemészetre, ahol egy budapesti orvos vizsgálta. Mivel itt nincsenek megfelelő műszerek, beutalót adott a Szemészeti Klinikára. Megnyugtatta, hogy csupán egy vizsgálatról van szó, utána még aznap hazaengedik.
Nekem mindkét térdem be volt dagadva, nem mertem arra vállalkozni, hogy Budapestre kocsival vigyem. A megjelölt csütörtöki napon – előzőleg fiammal telefonon egyeztetve -kivittem az állomásra, ő Budapesten várta az autóbusznál, s taxival vitte a Klinikára. Azonban nem engedték haza, mert meg kell operálni a szemét. Fiam telefonált, hogy néhány dologra szüksége volna az ottléte idejére. Megbeszéltük, hogy a következő autóbusz vezetőjével felküldöm, ahol megint ő várja, és még aznap beviszi a Klinikára.

Pénteken késő délután csöng a telefon. Miklós jelentkezett a Klinikáról. Nagyon rossz volt a vonal, alig lehetett érteni, mit mond. Úgy kezdte, hogy valami fontosat akar velem közölni a folyamatban levő kárpótlásokkal kapcsolatban. A recsegések miatt javasoltam, hogy majd holnap megbeszélünk mindent, mert a korai busszal indulva, meglátogatom. Már be is csomagoltam, s elviszem, amire még szüksége lenne. Ekkor megszakadt a telefonvonal.
Este nyugtalanság vett rajtam erőt. Elkészítettem a ruháimat, amit holnap magamra veszek, aztán lefeküdtem, hogy kipihenjem magam. Kezembe vettem a könyvemet, a szobában csak az olvasólámpa világított.
Olvasás közben fölnéztem a könyvemből, hogy megnéztem az órát, – kilencet mutatott. Hihetetlen dolog történt. A fotelban, ahol férjem szokott ülni TV nézés közben, ott láttam őt felöltözve, a televízió felé fordulva, mintha a műsort nézné… – Mi az? Káprázik a szemem? Hisz Pesten van a Klinikán! Először arra gondoltam, hogy a felgyülemlett gondok kikezdték az idegeimet.

De mégsem, mert Attila már lefeküdt, és most megszólalt: Nézd, Anyuka! Papa ott ül a fotelban… Ahogy odafordultam, valóban, még mindig ott volt…
Túltettem magam rajta, aztán elaludtam.
Szombat reggel az útra készülődve, csöng a telefon. Sietnem kell a buszhoz. Ki kereshet engem korán reggel? A Klinikáról egy orvos keresett. Kölcsönös bemutatkozás után a következőket mondja:
– Asszonyom! Sajnálattal közlöm, hogy férje tegnap este kilenc órakor meghalt (ez 1997. október 21-én történt).
Szóhoz sem jutottam. Néhány vigasztaló szó után, részleteket nem közölve, elbúcsúzott. Arra gondoltam, hogy este, mikor megszakadt a vonal, férjem még valamit akart mondani… Aztán mikor a fotelban ülve láttam előző nap, pont abban az időben, mikor már nem élt, de ő eljött hozzám búcsúzni… Talán kiengesztelni akart, mert korábbi udvariassága ezt követelte.

Nemcsak engem, lányomat is meglátogatta… – Vele együtt intéztük Budapesten a szokásos temetéssel kapcsolatos hivatalos ügyeket. Beszélgetés közben elmondtam neki az esetet. Arra gondoltam, azt fogja mondani, hogy képzelődöm. Ezzel szemben csodálkozva hallgattam, amit ő mondott nekem.
– Anyukám! Engem is meglátogatott Papa, éppen aznap este. Kiengesztelni jött, sápadt arccal kért tőlem bocsánatot. Te tudod, miért. Számomra megfoghatatlan, mivel ilyen velem azelőtt sosem történt.
Eddig nem hittem hasonló történetekben, de most mindez velem, velünk megtörtént!
Most már én is elhiszem, amikor hasonló történetet hallok!
*