Utoljára mondtam igazat, soha többé nem teszem! Minden őszinteség után szobafogságra ítél anyám. Újabb egy hónap. Elviselhetetlen. Megint csak a gimibe mehetek, lesben áll majd, számolja a perceket, a konyhaablakból figyeli, kivel szállok fel a buszra, kivel sétálok hazafelé, árulkodó nyomokat keres rajtam. Tanuljak, az a dolgom, nem a csavargás, nem a haszontalanság, nem a ribanckodás, mondja, pedig én csak találkozni szeretnék Gáborral. Tehetetlen zokogás ráz, nyüszítek, mint egy kutya, színpadiasan szenvedek, hátha eredményre vezet, de nem. Kőből van anyám szíve, rajtam akarja megtorolni saját életében elkövetett hibáit. A csukott ajtón keresztül rimánkodok, ordítva könyörgök, de hajthatatlan. Azzal vagdalkozik, ha nem hagyom abba, duplájára emeli a büntetést.
Gábor már alsó tagozatban a padtársam volt, amikor a tanító néni nem figyelt, fogtuk egymás kezét, feladatot cseréltünk. Ő szépen rajzolt – helyettem is –, én a matekját oldottam meg, mert jó számtanos voltam. Suli után nem mentünk haza, mindenféle hihető mesét találtunk ki, hogy miért maradtunk tovább. Mert hazudni kellett. Senki nem választhat el tőle, örök hűséget fogadtunk, elterveztük, amint nagykorúak leszünk, összeházasodunk, egy szép kertes házba költözünk. Néhány napja készített gyönyörű grafikáit a szekrény mélyén őrzöm, anyám ne tudjon róla, nehogy tűzre kerüljön a színes tollú papagáj és a különleges virágok.
Megőrülök, ezt nem lehet kibírni! Hogyan értesítsem? Gőze sincs arról, hogy nem tudok elmenni a randira. Titkos találkahelyünkön, a focipályán vár. Biztosan azt hiszi, szándékosan kerülöm. Lecsapja a kezemről valaki, sokan irigyelnek miatta. Jól néz ki, szőke hajával és hatalmas, barna szemével egészen különleges fiú. Szerény, csöndes, visszahúzódó, mégis minden lánynak ő tetszik.
Ez téboly! Tennem kell valamit! Ígérgetni, megalázkodni, csak enyhüljön a szorítás! Piszkosul fáj az orrom a törölgetéstől, a kockás zsebkendővel szétmázolt könnyek kiszárítják az arcom, oda a maradék szépségem, most már csúnya is vagyok. Ezt nem tűrhetem! Fogom magam, kimegyek azon a nyavalyás ajtón, lesz, ami lesz! Kit érdekel?! Nekem már úgyis mindegy!
Anyám a szobájában bámulja a tévét, egy francia énekes kellemesen duruzsol – „tombe la neige” –, megzavarom a bűvöletben, idegesen kapja fel fejét. Anyu, légyszi, engedj el, nem csinálunk semmi rosszat, csak beszélgetünk, mondanám, de magasra emeli kezét, és irgalmatlanul nagy pofon csattan a jobb felemen, tarkóm belenyilall, ujjai felsértik a szám szélét, nyelvemen érzem a vér sós ízét, émelygek, öklendezem. Eszelős ordítása szétszakítja dobhártyámat, megáll bennem a levegő, sírni is elfelejtek. Artikulátlan hangon üvölti, ha nem tetszik, költözz apádhoz, ott majd azt csinálsz, amit csak akarsz!
Mindig ezt vágja fejemhez; tizenhat évesen teljesen nyilvánvaló a felismerés, hogy mi okozta korai válásukat. Szinte naponta ismétlődik a fenyegetés, befogott füllel is hallom, az agyvelőmig hatol, gyomorgörcsöm van az ordításoktól, a verésektől, a megszégyenítésektől, a meg nem értéstől, a rabságtól, szeretetlenségtől. Én szabadnak születtem, tudok viselkedni, tudom, mi a helyes!, vinnyogom reményvesztetten, elgyengült lábbal szédelgek vissza zárkámba. Utálom ezt a rohadt fogságot, véget kellene vetni ennek örökre, akár az életem eldobva is; anyámat nem bírom elviselni, képtelenség, gyűlölet izzik bennem, harag, félelem a következő hónaptól, a többitől és attól, hogy elveszítem Gábort.
Leroskadok az íróasztalhoz, semmi életkedvem, hiába lapozok bele Monte Christo grófjának mindent feledtető történetébe, most az sem ad vigaszt, én is If várában érzem magam, a sötét középkorban, anyám ütlegelő keze gondoskodik erről, keresem a szabadulás útját. Menekülnék az értelmetlen, gyilkos szigor elől, anyám zsarnoksága elől, minden elől. Idegtépően fáj, halálosan. Nem a pofon, nem a vérző seb sajog, hanem a lelkem semmisül meg, érzéseim eltorzulnak, hazudni kell, hazudni kell, hazudni kell!, csak ez zakatol a fejemben, szinte széthasad.
Feldagadt szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, hirtelen felcsillan egy reménysugár, Ildi barátnőm halad el az ablak előtt. Feltépem az ablakszárnyakat, fuldokolva, fojtott hangon hívom közelebb. Halálra rémül tőlem; már megint?, kérdezi szörnyülködve, káromkodik, és mérhetetlenül sajnál, nem cserélne velem a világ minden kincséért sem. Arcára kiül a döbbenet, a segíteni akarás. Kérlek, kerülj a focipálya felé, mondd el Gábornak, mi történt, jaj, Ildi, légyszi, tedd meg nekem, nem akarom elveszíteni!; barátnőm részvéttel bólogat, és már iszkol is, mert a hátam mögött anyám artikulátlan hangon tudatja, felfedezte harmatgyenge próbálkozásomat. A lány megrettenve áll tovább, még látom, ahogy a pálya felé veszi az irányt. Mit mondtam?!, nem erről volt szó!, hallom a féktelen üvöltést, de már egyáltalán nem érdekel, érzéketlen vagyok, akár egy fatuskó, bezárkózom, magamba menekülök, ahol nem érhet bántódás, a képzelet világában bármi lehetséges; anyám őrültként tombol, kizárom, összeszorítom a fogam, nem válaszolok; rongybabaként hullva, görnyedten kuporgok az íróasztal mellett, hiába szenvedek, nem törődik velem. Egész testem remeg, tébolyultan sikoltok belül, én csak érezni akarom, hogy szeret valaki!, miért nem lehet ezt megérteni, miért?! Tehetetlen dühvel söpröm félre féltve őrzött könyvem, hatalmas zajjal csattan a padlón.
Kihúzom a fiókot, előkotorászok néhány papírt, reszkető ujjaimmal végigsimítok rajtuk, kezembe fogom kedvenc tollamat, telerajzolom a lapokat gyöngybetűkkel, nyugtató szavakkal, szerelmes verset írok, gyengéd, tiszta érzéseket, fájdalommal szőve, könnyel átitatva.
Szabad vagyok. If várának börtöne nem tart fogva többé, megtaláltam a kiutat.
Maradt egy üres lapom. Levelet írok apámnak. Megírom neki az igazat.
26 hozzászólás
Keedves Kankalin!
Hihetetken!
…mégis léteznek hasonló esetek!Mi mindenen megy át némelyik gyerek-fiatal
kiszolgáltatottan egy egy szülö nemmsikerült életének boszújától!
Nagyon fájdalmas,megrázó,szinte önkívületbe ejtö!
Nagyon, tetszett,ahogy zárod!
Menekülés a müvészetbe,a versbe!
Sok gyengéd és nemes lelkünek néha ez az egyetlen menedéke környezete elöl!
Szeretettel gratulálok:sailor
Szia sailor! 🙂
Igen, létezik ilyen.
A művészetek minden sérelem, bántás elől menedéket adhatnak, mint ebben az esetben. Nevezhetjük menekülési útvonalnak is.
Örülök, hogy tetszett.
Köszönöm, hogy elgondolkodtál itt, és el is mondtad, mit váltott ki belőled ez az írás. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia sailor! 🙂
Igen, létezik ilyen.
A művészetek minden sérelem, bántás elől menedéket adhatnak, mint ebben az esetben. Nevezhetjük menekülési útvonalnak is.
Örülök, hogy tetszett.
Köszönöm, hogy elgondolkodtál itt, és el is mondtad, mit váltott ki belőled ez az írás. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Tudod, mikor ilyen és hasonlókat olvasok, akkor mindig nyugtázom, hogy nekem nem is volt olyan rossz.
A lényeg a lényeg, embernek maradni minden körülményben.
Az írás pedig hozzásegít ehhez is.
Szeretettel: Panka
Szia Panka! 🙂
Igen, minden viszonyítás kérdése.
Az írás pedig mindenre gyógyír. Aki nem forgatja jól a tollat, az olvas, vagy ott a zene. Rengeteg lehetőség van a felemelkedésre, csak észre kell venni és élni vele.
Azt hiszem, nálad jobban aligha tudja valaki. 🙂
Köszönöm, hogy jöttél. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Valami különleges "hazugság"!
Gyöngybetűkkel. Szeretem olvasni, sokszor.
Asszem, néha sikerül teleírni Neked, azt az üres lapot!
Gondolom, a hazugságba' is van sok igazság. (Meg, fordítva is.)
túlparti
Szia túlparti! 🙂
Az olvasón múlik, mennyire hiszékeny. 🙂
Köszönöm szépen, hogy mindig olvasol. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Valóban lehet egyfajta menekülés az írás, de nem szabad hagyni, hogy pótolja az életet. Hiszen, ha nem élünk, miről írunk? A szerencsétlen lány számára is csak pillanatnyi segítség, ténylegesen is ki kell szabadulnia előbb-utóbb az anyja fogságából.
Elgondolkoztam rajta, hogy érdemes lenne az anya szemszögéből is megírnod a történetet.
Szeretettel: Kati
Szia Kati! 🙂
Igen, így van. A művészetek mellé nem árt egy kis élet is. 🙂
Azon kezdtem gondolkodni, hogy a saját börtön a legveszélyesebb. Abból nehezebb szabadulni.
Jó ötlet az anya szemszögéből is megírni ezt a történetet. Idő kellene hozzá, de most épp hiánycikk nálam. Abból is kikerekedne egy érdekes história.
Köszönöm, hogy foglalkoztál ezzel az írásommal is. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Szegény gyerek. Bosszant, ha egy anyának nem jut eszébe meghallgatni a gyerekét, eszébe sem jut, hogy talán beszélgethetne vele. Ilyenkor szoktam azt mondani: jaj, de nehéz gyereknek lenni! Arról nem is beszélve, hogy vajon milyen felnőtt válik az ilyen gyerekből, aki csupán csak félni tanul meg, másra már energiája sem marad.
Hát nagyon hitelesen hangzott a tolladból az elkeseredett kislány panasza… amint látod elhittem, az első szótól az utolsóig. 🙂
Szeretettel,
Ida
Szia Ida! 🙂
Szerencsésnek mondható, aki ilyen helyzetből képes jól kijönni, sőt, ebből pozitív energiát gyűjteni. Ez egy – a pokolból – felfelé ívelő élettörténet.
Sajnos az esetek többségében olyan maradandó sérülések keletkeznek, melyek perifériára szorítják az elszenvedőt. Ritkaságnak számít, ha nem.
Lehet, hogy érdemes lenne folytatnom, mert bőven van hozzá anyagom, csak össze kellene rendeznem, ami idő, idő, idő.
Örülök, hogy elhitted. Köszönöm. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia!
Hajaj! Mennyi részem volt hasonló dolgokban- pofon, szobafogság, a szülők általi "megnemértettség". Sokat sírtam emiatt. Aztán lassan minden rendeződött. Ez a lány sértettségét, megbántottságát bemutató írásod nagyon jó. Tetszett és örülök, hogy a novellákat is írsz. üdv hundido
Szia hundido! 🙂
Belekóstoltam a prózák világába. Kíváncsi voltam, mennyire vonzanak be. Nagyon.
Szerintem lesz még hasonló írásom, de azért első helyen most is a szonettek állnak. Úgy érzem, amíg élek és írni tudok, ez így is marad. A szonett és én – örök szerelem. Felülírhatatlan. 🙂
Örülök, hogy tetszett az elkalandozásom.
Köszönöm, hogy megosztottad velem saját életmorzsádat. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Elgondolkodtam az írásodon. Tudod, hogy nekem nem voltak szüleim, Mindig szerettem az igaz utat, hogy hazudtak-e nekem…biztosan, de kerültem mindig a verszélyes helyzeteket. Írtásod által jöttem rá, If várába börtönöztem magam! (gyerekkoromban)
Írásodhoz szeretettel gratulálok
Ica
Szia Ica! 🙂
Többen elgondolkodtak ezen az írásomon, felidézték gyermekkorukat, párhuzamot vontak, értékelték saját életüket.
Köszönöm, hogy te is megtetted. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kankalin. Én csak megdöbbenve olvasom, persze tudom vannak, voltak és lesznek ilyen esetek. Én nevelő szülőknél nőttem fe, de mindig nagy szeretet vett körül, ilyent soha nem tapasztaltam, ezért csak sajnálni tudom. Gondolkodom rajta, mi lehet ilyenkor a teendő. Nem egyszerű. Szívvel olvastam, gondolat ébresztő írásod. Éva
Szia Éva!
Igen, voltak ilyenek, vannak és lesznek is. Néha nem árt írni róla.
Ma már gyermekvédelmi hatáskörbe tartozik, amennyiben az illetékesek tudomást szereznek hasonló esetekről.
Köszönöm, hogy elgondolkodtál a novellámon. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Ennek a történetnek nagy mélységei vannak. Nem mindegy, hogy egy szülő szeretetből tilt meg valamit, vagy csak a szülői hatalmát akarja gyakorolni. Nagyon jól érzékelteted a szeretet nélküliséget, ami ebben a családban uralkodik.
Szívbe markoló történet, szerintem érdemes folytatnod.
Szeretettel: Klári
Szia Klári!
Gondoltam, hogy te megérzed ennek a történetnek a rejtett mélységét is.
Ebben a családban valóban nem volt szó szeretetről, sokkal inkább súlyos lelki bántalmazásról.
Van még a tarsolyomban hasonló tapasztalat, valószínűleg előbb-utóbb írott formába öntöm.
Köszönöm, hogy beleéreztél ebbe a novellába. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin! Lenne kivezető út ebből a helyzetből! Ha az apja tényleg szereti, hozzá kell fordulni! Persze nem biztos, hogy tud segíteni, hogy olyan helyzetben van, amelyben megteheti? Figyelemfelkeltő történet, hány ilyen lehet, ki tudja! Nagy érdeklődéssel olvastam, jó történet, jól megírva! Szeretettel: én
Szia "én"! 🙂
Igen, az is egy lehetőség, de meglehet, hogy csak egy köztes állomás a célig.
"Mindenki a maga sorsának a kovácsa.", mondják, a történet folytatása is ezt igazolja.
Talán majd egyszer megírom.
Örülök, hogy jónak találtad.
Köszönöm, hogy elmondtad a gondolataidat. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia "én"! 🙂
Igen, az is egy lehetőség, de meglehet, hogy csak egy köztes állomás a célig.
"Mindenki a maga sorsának a kovácsa.", mondják, a történet folytatása is ezt igazolja.
Talán majd egyszer megírom.
Örülök, hogy jónak találtad.
Köszönöm, hogy elmondtad a gondolataidat. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin !
Rettenetesen fájó törtépnet a szeretet hiányáról, természetesen nagyszerűen megírva.
Szeretettel : Zsu
Szia Zsu!
Igen, ez egy szeretethiányos történet, jól láttad. Egy nehéz sorsú lány életének morzsányi darabkája.
Örülök, hogy jónak tartod a kivitelezést.
Köszönöm szépen. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Biztos az ilyen hazudni kell emberekből képződik egy töredéke vagy hányada akik felnőttként.
"Nem, hazudnak ,meg nem viselkednek"Mondjuk sok esetben már felesleges is.
Szerintem senkire nem lehet ráerőltetni semmit esetleg fiatalon pár évtized és ők lesznek.
Az akkor se hazudok ha kényszerítenek emberek!Vannak ilyenek!Meg lehet szokni ezt is!
Érdekes volt!
Szeretettel:Ági
Szia Ági! 🙂
Ezt a novellát egy konkrét feladatra írtam, de valós történet, minden így történt.
A gyermek- és fiatalkori kényszerű hazugságoknak két kimenetele lehet. Vagy egész életen át tartó hazugság, vagy őszinte és nyílt magatartás. Ez a lány az utóbbit választotta, mert elege lett a sok hazudozásból. Azóta is őszinte, bár az sem mindig kifizetődő, illetve hosszú távon az, leginkább a tükörbe nézés miatt.
Az ilyen sorsok mély nyomot hagynak, a későbbiekben visszaköszönnek. Ebben az esetben csupa jó sült ki belőle, de lehetett volna olyan folytatás, hogy a főszereplő perifériára kerül.
Köszönöm, hogy foglalkoztál ezzel az írásommal is! 🙂
Szeretettel: Kankalin