Egy nap telt el a világosi fegyverletétel óta, s csak egyre vonultak a honvédek, az orosz lovasok és kozákok kíséretében, ismeretlen sorsuk felé. Voltak – nem kevesen – akik útközben szerét ejtették, hogy a nem túl szoros felügyelet alól megszökjenek. Egyesek csak egy mély árokba csusszantak, mások magas bokrok közé bújtak, szép számmal meg csak átugrottak egy-egy porta kerítésén – bízva a gazda jóindulatában – amikor a kísérőik figyelme másfelé fordulni látszott.
Luger Farkas a menetben hol előre igyekezett sietni, hol meg lelassulva maradozott hátra.
A világosi fegyverletétel utáni éjszakán a sötétben, és fejetlenségben – a zarándi táborba megérkezvén elkeveredett a csapatától.
Most a bajtársait próbálta megtalálni, az indulásakor még harmincezer főt számláló menetben.
Ahogy teltek az órák, egyre reménytelenebbnek tűnt a kutatás. A fegyverletétel előtt darabokra tépett csapatzászló nála levő darabkáját hiába mutatta – a tenyerébe rejtve – a körülötte levőknek, mindenki csak a fejét ingatta szomorúan.
Kenyeres cimborája, akivel gyerekkoruk óta barátok voltak és egyszerre hagyták félbe a tanulmányaikat a pápai líceumban, és álltak be honvédnek, holtan maradt a világosi mezőn.
Nem az ellenség oltotta ki az életét, önkezével vetett véget neki, nem bírván elviselni a fegyverletétel megaláztatását, amikor a muszkákkal való csatára készülve hirtelen parancsba kapták a feltétel nélküli megadást.
Nem ő volt az egyetlen, voltak elég számosan, akik a kétségbeesett dühükben önmagukat végezték ki. Az ő fejében is megfordult a gondolat, hogy követi a halálba is a barátját, de mint a családjának egyetlen fiú gyermeke, visszatartotta őt az élőkért való felelőssége.
Végül kiabálva, az áruló tiszteket szidalmazva eltörte a fegyvereit, hogy ne használhassa, se osztrák, se muszka, úgy akasztotta a lova nyeregkápájára, amikor elhangzott a parancs: „Le a lóról, kardot, karabélyt, tarsolyt a nyeregre akasztani, ló mellett állj!”
A lovaikat egyenként elvezették, s ő huszárból fegyvertelen gyalogossá vált egy pillanat alatt.
Délelőtt Feketegyarmatnál nyelte már a sok ezer vonuló ember által felvert port, amikor –mintha egy szél fuvallat hordaná végig a jó sorsban reménykedő emberek seregében a hírt – úgy érte el őt is, hogy Sarkadon átadják őket az osztrákoknak.
Talán a ruszinok, vagy az orosz birodalomból közöttük harcoló önkéntesek szedték ki kísérőikből, hogy hová viszik őket, s mi célból.
Luger Farkas reményei abban a pillanatban szertefoszlottak, hogy háborítatlanul elengedik őket az oroszok, és azt is feladta, hogy megkeresse a bajtársait.
Éppen egy kukoricás mellett vezetett az útjuk, amikor a sor szélére húzódott lassacskán, majd egy nagy ugrással a kukoricásban termett. A menekülő ember után még egy puska sem dördült, ha meg is látta valaki őt az oroszok közül, nem érdekelte.
Rüdiger orosz tábornok nem adott ki tűzparancsot a dezertálók ellen.
Azért szedte a lábát, ahogyan csak bírta, mert a kukoricás suhogó leveleinek zaja olyan volt, mintha üldözők törtetnének mögötte.
Egy idő után kifáradt, leült egy kukoricaszár tövébe, kicsit pihent, majd tört egy tejes kukoricacsövet, amíg elverte vele éhségét, és szomját, egyre hallgatózott, hogy merről hoz a szél harangszót.
Mivel cikk-cakkban futott a kukoricásban – a képzelt üldözői elől – nem tudta merre induljon, hogy kitaláljon belőle. Alaposan kipihente magát, mire egy kolompszót meghallott a távolban, és arrafelé vette az irányt. Jó darabig ment, amíg egy keskeny földútra kijutott. Találomra elindult az egyik irányba.
Még ment vagy egy fertály órát, amíg egy kis faluba ért, ahol elsőnek egy fiúcskával találkozott, aki ugyancsak eltátotta a száját, amikor meglátta őt.
Ebéd után volt már jócskán, amikor megtalálta a falu kocsmáját, és a nagy szemeket meresztő kocsmárostól két deci bort kért. A kocsmárosnak feltűnt, hogy a furcsa vendége, a kertvendéglő lugasában, egy óra elteltével sem nyúlt a borhoz, mégis magában beszél.
Kíváncsian társalogni kezdett vele, de első hallásra el sem akarta hinni a világosi fegyverletételt. Már a csendőröket kezdte emlegetni, akik az ilyen rémhírterjesztőket börtönbe vetik. Farkasnak részletesen el kellett mesélnie az utolsó hetek eseményeit a kocsmárosnak, és azt is, hogyan került ide huszáregyenruhában, egymagában, ismeretlenként.
Végül kiderült, hogy a kocsmárosnak is van egy honvéd fia, akiről semmit nem tud, ez megteremtette a szimpátiát közöttük.
Luger Farkas a kocsmárosnál hagyta a csákóját, amiért egy zsíros, erősen viseletes posztókalapot, huszárdolmányáért, és mentéjéért, egy báránybőr felöltőt kapott.
Végül a magyar pénzét is beváltotta neki osztrák bankjegyekre, és megviselt huszárnadrágjáról a paszományt is lebontotta a kocsmáros lánya.
A faluban szerzett neki egy köpcös kis emberkét, aki átvezette őt úgy az Alföldön, hogy a mindenfelé portyázó oroszokkal nem találkoztak. Három napig mentek az alföldi végtelen rónaságon, kikerülve minden lakott települést úgy, hogy bár a templomtornyokat látták, a harangszó soha nem hallatszott el hozzájuk.
Úttalan utakon jutottak el Sárospatakra, majd tovább mentek Tőketerebesen túl.
Ott a kísérője magára hagyta, és ő egyedül ment toronyiránt hegynek föl, völgynek le, amerre Lengyelországot sejtette.
Tölgy és bükk makkot evett, forrásvizet ivott, nagy erdőségeken tört keresztül, egy teremtett lélekkel sem találkozott.
Ereje végére ért, amikor egy tisztáson kis kunyhót pillantott meg.
Egy fiatal szlovák asszony megkínálta tejjel, megitta, és elájult a kimerültségtől. Egy napot aludt, szinte mozdulatlanul.
Az igen szegény, egyszerű emberek nem fogadtak el tőle pénzt a segítségükért. Ott az erdő közepén, mit sem tudva a világ zajáról, természetes volt, hogy önzetlenül segítenek egy bajbajutotton, még akkor is, ha nem is értették a beszédét.
Másnap a férj egyik rokonával, egy idős sajtkészítővel ment be Varranóba egy kétkerekű kordén.
A sajtkészítő kicsit beszélt németül. No, csak annyit, ami a piacon a sváb kereskedőktől ráragadt, így a hosszú úton megértette, hogy az útitársa menekülő magyar honvéd, mert Farkas jól beszélte a német nyelvet.
Egyenesen a Fő utcára vitte, egy borbélyhoz, azért, hogy levágassa a haját, ami vad külsőt kezdett kölcsönözni neki. Nem jó, ha felhívja magára ezzel a figyelmet.
A sajtkészítő a borbéllyal aztán hosszas eszmecserét folytatott szlovákul, miközben sűrűn mutogattak rá.
Végül valamilyen egyezségre jutottak, mert a borbély szállást adott neki, sőt az elhalt fia keresztlevelét is neki adta. Ettől kezdve megszűnt Luger Farkas lenni, Stanislav Medovarszky lett. Pár évvel ugyan idősebb lenne nála a kisbabaként elhunyt igazi Stanislav, de mostanra úgy megviselte a katonaélet és a menekülés, nem látszott rajta, hogy még alig nőtt ki a gyereksorból.
A borbély azt terjesztette a városban, hogy ő a külföldön nevelkedett unokaöccse, csak németül szabadott beszélnie, magyar szó el nem hagyhatta a száját.
Többé – a borbély mesteren kívül – senkivel nem beszélhetett a hazájáról, a múltjáról, katonatársairól, a csatákról – amikben részt vett, a meneküléséről.
Gyorsan megtanult szlovákul, kitanulta a borbély mesterséget is, és mivel a borbélynak nem volt gyermeke, megtette őt örökösévé. Hamarosan elvette a pártfogója egyik csinos kis keresztlányát, s mire tizennyolc év múlva haza térhetett, már négy gyermekük volt.
Luger Farkas már soha nem lett belőle, pedig haza akart települni a kiegyezés után.
Amikor hazalátogatott szabadságharc előtt rá váró kis családi birtokra, azt már az egyik húgának idős férje irányította, a fiaival.
Róla már régen lemondtak, azt hitték, hogy eltűnt valamelyik csatában.
Az egyszerűség kedvéért úgy tettek, mintha egy szavát sem hinnék. Nem volt már a számára itt hely!
Ugyanúgy, mint a világosi fegyverletétel után az osztrákoknak átadott katonatársainak, akiket a Császári és Királyi hadseregbe soroztak be erővel, és az olasz frontra küldték harcolni a császárságért. Rá is ez a sors várt volna, ha nem áll bujdosónak.
Az ő generációjából mind elmentek a legények, kik a csatákban haltak meg, nyomorodtak meg, kik a császárt szolgálatába kényszerültek, kik elbujdosva hazát cseréltek.
Nehéz elválással csukta be maga mögött a régi házuk kapuját, amin Luger Farkasként nyitott be – majd két évtized távollét után – s Stanislav Medovarszkyként kellett távoznia onnan örökre.
11 hozzászólás
Megrendítő sorsot ábrázoltál kedves Judit.
Szeretettel olvastam: Ica
Kedves Ica!
Az írókörben kaptuk a következő hónapi feladatot, hogy az alkotótársaink által leírt /Ki, mikor, hol, mit csinál, kivel, miért, hogyan/ válaszokból egy történetet írjuk. Mi mozaik novellának neveztük el az ebből született alkotásokat.
Nekem ezek a mások által írt feltételekkel kellett megírnom a történetemet:
A menekülő ember
Ebéd után
A kertvendéglő lugasában
Magában beszél
Sajtkészítővel
Azért, hogy levágassa a haját
Nehéz elválással
Így született meg ez a történet, amit április elején az isaszegi csata évfordulóján olvastam fel.
Bizony megrendítő volt az a korszak, sokat olvastam róla, hogy az általam kitalált történet hiteles legyen.
Judit
Kedves Judit! Hiteles lett, nagy érdeklődéssel olvastam végig! Hány ilyen sors lehetett akkor! Üdvözlettel: én
Kedves Laci!
Már a címével is egy Kossuth nótára akartam emlékeztetni. "Mind elmennek a legények" című katona dalra utalva adtam a címet ennek a történetnek.
"Mü elmenyünk közületök
Isten maradjon véletök"
így szól a dal utolsó két sora, és valóban így is lett…
Judit
Kedves Judit!
Nagyon hiteles történetet kanyarítottál az összedobált fél mondatokból, szinte lélegzetvisszafojtva olvastam. Valahogy elvitt engem a messzi gyerekkorba, mintha édesapám meséit hallgatnám, úgy éreztem. Valahogy az ő háborús történeteivel azonosítottam, hiába a közel száz év különbség, a háború az háború, és lehetetlen meg nem történtté nyilvánítani. Ami közös bennük az a sok szörnyűség és a végzetesség, mert helyrehozhatatlan.
Nagyon szépen megírtad, rám nagy hatással volt, a kicsorduló könnyem rá a bizonyíték.
Ida
Kedves Ida!
Minden szavad igaz, amit a hozzászólásodban írtál. A katonáknak nincsen győztes háború, mert bármelyik oldalon is állnak, az ő életük /ha élve megússzák is a vérontást/ már soha nem lesz olyan, mintha nem kellett volna katonáskodniuk.
De a családjuké sem lesz már olyan többé, hiába térnek haza, mert nem ugyanaz az ember jön vissza, mint aki elment…
Judit
Kedves Judit!
Mennyi ó, de mennyi történetet olvashatunk itt, saját körünkben is, hát még máshol… a háborúkról,
a sok ember elpusztításáról, a családok bánatáról. Mindig eszembe jut: sohasem volna szabad egy háborút elkezdeni. De az emberek pusztulásán kívül még mindent tönkre tesznek a megmaradt emberek lakásait falvakat, városokat tönkreteszik… Miért kell ez, nem lenne jobb egymással még a háború előtt
emberségesen kibékülni?
Azt hiszem, minden családban vannak a háborúra utaló rettenetes emlékek… Miért jó ez?
Juditka, jól alkottad meg a feladatot.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Bizony, jó lenne, ha a józan észnek osztanának lapokat a politikában, de hogy ez mennyire nincs, és nem is volt így soha, azt mindannyian tudjuk.
Az 1848-as forradalmat, és szabadságharcot sem üdvözölte minden gondolkodó fő olyan lelkesen, mint azt a történelem tanítás, és a megemlékezések sugallják.
Arany János szívből gyűlölte Kossuth Lajost, azért amit Magyarországgal tett.
A nagyidai cigányok című keserű-szatirikus eposzban Arany a személyiségét jellemző következetességgel örökítette meg Kossuth és követői dilettáns, felelőtlen, alkalmatlan politikáját. Csóri a káosz legfőbb okozója, aki így kesereg: „Száz ébrenlétnél többet ér egy álom!” – majd ügyes trükkel csak ő ússza meg a büntetést. Arany életművéből ismertek a szabadságharc mártírjainak emléket állító versek, de mély hallgatás övezi a tényt, hogy 33 év alatt (annyival élte túl 1849-et) soha le nem írta Kossuth nevét.
Judit
Soha nem olvastam, nem hallottam, hogy a világosi fegyverletételnél öngyilkosok lettek a magyar katonák, meg összetörték a fegyvereiket.
Tudták, hogy leteszik a fegyvert az orosz túlerő előtt, akkor miért is tettek volna ilyeneket?
Igazán kíváncsi vagyok honnan vetted ezt?
Egyébként van hangulata a novellának, elgondolkodtam, hogy már hány generációt vesztettünk el háborúkban, és most békében.
Erről a napról nagyon sok téves információ van a köztudatban, amiket – részben – Kossuth Lajos terjesztett az emigrációban, részben meg mindig az aktuális politikai érdekek szerint színezték a dolgokat.
Bánlaky József a Magyar Nemzet hadtörténelme című könyvében, a 38. fejezetben részletesen leírja a világosi fegyverletétel körülményeit.
Ott lehet olvasni, hogy miután Kossuth átadta a kormányzóságot Görgeynek, /amit aztán a száműzetésben gyorsan "visszavett", arra hivatkozva, hogy Görgey áruló, amiért letette a fegyvert/ Görgey egy nyolcvan tagú haditanács döntésére bízta a harc folytatását, vagy a fegyverletételt. Ő maga jelen sem volt a szavazáson, amin két tiszt /Zámbelly és Markovics/ kivételével megszavazták a fegyverletételt. A két tiszt sem a fegyverletétel ellen szavazott, hanem azt szerették volna, hogy ne az oroszok, hanem az osztrákok előtt tegyék le a fegyvert. Ezek után Görgey értesítette Rüdiger orosz tábornokot a fegyverletételről, valamint a többi főtisztet, /folyt./
/folyt./
csak éppen a sereget felejtette el értesíteni arról, hogy mi következik.
Így amikor a sereg elfoglalta a kijelölt helyét, még azt hitték, hogy harcolni fognak. Készületlenül és váratlanul érte őket a fegyverletétel ténye. A fegyverletételről ezt írja:
"Csak katona érezheti voltaképpen a fájdalmat, mely a katona szívét elárasztja, midőn fegyvereitől, dicsősége ezen eszközeitől, ily módon kell megválnia. Sokan a kétségbeesés dühében, fegyvereiket eltörték, mások forró könnyek közt csókkal illették a hideg vasat; míg mások szitkozódva kiabálták, hogy vezettessenek ellenségre, de ily gyalázattól kíméljék meg őket. Voltak elég számosan, kik önmagokat végezték ki. Tisztek és közvitézek zokogva borulának egymásra s vőnek egymástól búcsút. Más csapatoknál a közlegénység átkozódva tört ki a tisztek ellen, őket önzésről, árulásról vádolván."
Nos, igazad van, hogy ezt nem tanultuk az iskolában, és a megemlékezéseken sem hallani erről.