Miran Szahib a 11. század vége felé született, és még fiatalon került Indiába. A magányos helyeket, a pusztaságot, a sivatagot kedvelte; ott élt egyedül, és nem törődött a világ folyásával. Még Perzsiában szerzett magának egy Zain Khán nevű szolgát, aki történetesen nem volt közönséges ember, hanem egy dzsinn. Salamon király volt az első, aki palackokba igézte az alkalmatlan szellemeket; de a későbbi varázslók sem panaszkodhattak, mindenki talált magának szolgát a tűzből született, ősi nemzetségből, ha elvégezte az előírt szertartásokat.
Ki volt Miran Szahib tanítója, kitől tanulta meg a varázsmondásokat, arról nem szól a fáma. Nem is szólhat, hiszem ezek mind hétpecsétes titkok. Zain Khán ellátta őt étellel-itallal, minden kívánságát teljesítette, akár zenében, szép lányok táncában akart gyönyörködni a gazdája, akár kézzel foghatóbb örömökre vágyakozott, mint a műélvezet. De a varázsló nem volt elégedett. Meg volt győződve arról, hogy nincs még egy olyan lusta dzsinn a világon, mint az ő Zain Khánja. Más dolgokkal is jól fel tudta bosszantani a dzsinn a gazdáját. Például rengeteg aranyat hozott, egy egész palotára valót, de sehogy sem akarta megtanítani az aranycsinálás mesterségét. Azt állította, hogy ehhez nem ért. Ez csak rosszindulatú makacsság lehet, gondolta Miran Szahib, akinek egyáltalán nem volt szüksége aranyra, mit is kezdett volna vele a Thar sivatagban, ahol a legszívesebben egy kiszáradt vízmosás partján üldögélt, és napokig nézte a semmit, ha pedig aktívabb kedvében volt, kavicsokat dobált a Luni folyóba. Nem az aranyat akarta ő, hanem a nagy titkot: hogyan csinálják? Mert az nem lehet kétséges, hogy az arany nem magától terem a földben, hanem valaki megcsinálja. Lám, tudta a titkot Khalid ben Jezid, aki herceg is, kalifa is volt Damaszkuszban. Tudta Marienus, aki Jeruzsálem környékén remetéskedett. Nagyon sok alkimista élt Alexandriában, ami nem lehet mese, mert nem kisebb személyiség ír róluk, mint Arisztotelész.
De mit mondjuk Dzsabir ibn Hajjanról, aki a fémeket és ásványokat földi füstre és vizes párává alakította, az egyikből ként, a másikból higanyt mesterkedett, és ezeket tiszta arannyá egyesítette? Al-Razi homok- és vízfürdőkben olvasztotta a fémeket, akármelyikből kifőzte az aranyat, de leginkább a vasból. Csodálatos dolgokat mesélnek a távoli Kína bölcseiről is, akik a fehér tigrist pároztatták a zöld sárkánnyal. Tény, hogy a dolog lehetséges, és Zain Khán merő irigységből hallgat.
Meg kell büntetni a dzsinnt, gondolta Miran Szahib, és olyan kegyetlenül bánt a szolgájával, ahogy csak tudott. Nem engedett neki egy pillanatnyi pihenést sem. Hol tigristejet követelt, hol meg vizet a halál kútjából. A szegény dzsinn hiába esküdözött, hogy őt nem ilyen feladatokra képezték ki a mindentudás egyetemén. Miran Szahib nem értette a tréfát, és véresre is csak azért nem verte, mert a dzsinnek köztudomásúan tűzből vannak, egyáltalán nincs vérük.
Zain Khán elunta a rabszolgaságot, és egyre kevésbé volt lelkiismeretes. Minek is, ha mindig hanyagsággal vádolják, akárhogy igyekszik? Nem kísérletezett a lehetetlen feladatokkal, inkább felkereste a régi bagdadi barátait. Dasztgir, Azam és Maddar hüledezve hallgatták, milyen parancsokat osztogat Miran Szahib. Ami sok, az sok, mondta Maddar, én bizony kitekerném az anyja nyakát. – Megbolondultál, kérdezte Zain Khán, Ghazija Bibi nem tehet semmiről. Jó asszony, engem is sokszor megvédelmez. – De Maddar kitartott a véleménye mellett. Miran Szahibot nem ölhetjük meg, mert nagyon hatalmas. Ha azt akarjuk, hogy szenvedjen, egy közeli családtagját kell megölnünk. – Akkor a kutyáját kell megfojtanunk, jegyezte meg bölcsen Azam. Az ilyen Miran Szahib-félék jobban ragaszkodnak az állataikhoz, mint az anyjukhoz. – Nem lesz ez jó, ingatta Dasztgir a maga tűzfejét. Zain Khánnak csak egyetlen esélye van: Ha egyszer rajtakapja a gazdáját, hogy valami piszkos dologhoz nyúlt, és nem mosdott meg rögtön, akkor gond nélkül végezhet vele.
A dzsinn elgondolkodott, miféle piszkos dologról lehet szó. Miran Szahib annyit mosdik, mint a macska. De sokszor előfordul, hogy lefekvés után megint fölkel, iszik egy kevés vizet, fölnéz a csillagokra, bevonul egy kőrakás mögé, aztán visszafekszik anélkül, hogy ismét megmosná a talpát. Ez bizony nagy bűn. Zain Khán megköszönte a jó tanácsot, és sietett haza.
Otthon persze korbács várta, de a dzsinn csak tessék-lássék fogadkozott, hogy máskor nem marad el ilyen sokáig. Máson járt az esze. Ezentúl nagyon figyelt, hogy mit csinál a gazdája lefekvés után. Nem kellett sokáig várnia. Miran Szahib piszkos talpakkal feküdt vissza a kiszáradt vízmosás mellé, amely a rendes tanyája volt.
Most végre megszabadulok a rabszolgaságtól, mondta magában a dzsinn. De aztán meggondolta magát. Egy halál kevés lesz azért, amennyit életében engem gyötört. Úgy fogom intézni, hogy háromszor haljon meg egymás után. – Először megfojtotta Adzsmírban, de nem engedte elrepülni a lelket, hanem szorosan a markába zárta. Adzsmírból Amrohába ment, árnyék-testet formált a fogoly léleknek, és addig csapkodta a mecset falához, ameddig el nem távozott belőle az árnyék-élet. Innen is tovább vitte a lelket, és meg sem állt Benareszig. Körülnézett, de semmi sem tetszett neki. Miért ilyen szent ez a város? – kérdezte a markában szorongatott lélektől, de Miran Szahib szintén muszlim volt, nem tudta megmondani. Engedj el, könyörgött századszor is a dzsinnek, soha többé nem kell szolgálnod engem, csak eressz szabadon. – Azt már nem, felelte Zain Khán. Megfogadtam, hogy háromszor öllek meg, és meg is teszem. Belefojtlak ebbe a szent folyóba. – Ne tedd, esengett a pórul járt varázsló, olyan nekem a Gangesz, mint az eleven tűz. – Annál jobb, vigyorgott Zain Khán, egy nagy követ kötözött a volt gazdája árnyék-testére, és bedobta a folyóba. Most már megvolt a három halál, és a lélek oda repülhetett, ahová akart. Kivéve persze a mennyországot; ehhez nem volt elég tiszta.
Zain Khán visszament Bagdadba. Mondják, hogy negyedszer is megölte Miran Szahibot, mégpedig Karnalban, de ez nem igaz. Miran Szahibnak csak három síremléke van Indiában: Adzsmírban, Amrohában és Benareszben. Ez is sokkal több, mint amennyit egy kegyetlen varázsló megérdemel.
Karnalban egy Hazrat Pír Zari nevű muszlim szentet temettek el, aki arról híres, hogy levágták a fejét, ő azonban tovább harcolt a gyaur kutya, a hindu király ellen. Persze ez sem igaz, mert a karnali erődöt csak a 18. században építette Gopál Szingh. Ez azonban teljesen mindegy Zain Khánnak, aki nem sokkal az események után egy másik varázsló fogságába esett. A dzsinnek élete sem fenékig tejfel.
1 hozzászólás
"Ki volt Miran Szahib tanítója, kitől tanulta meg a varázsmondásokat, arról nem szól a fáma. Nem is szólhat, hiszem ezek mind hétpecsétes titkok." > Miért az? Hogy ne zaklassa őt mindenki és ne legyen túl sok varázsló?:)
"Minek is, ha mindig hanyagsággal vádolják, akárhogy igyekszik?" > Ez mintha a valós életről szólna…ha igyekszel kihasználnak, valaki csak akkor lehet belőled, ha jó kapcsolataid vannak…