A tanító és a kutya
Egyszer vót, hol es vót, ahol csak a madár meg egy csonttá aszalódott kutya jár, s hébe-hóba egy-egy tanító.Na, mondom -ne húzza fel magát -vót egyszer egy navétázó tanító. Minden nap fölkőt időben, nehogy má csúfot űzzön a Napból. Még igenis korán kőt, met szerette komótosan meginni a kávéját.De annak es meghagyá a felit, me há ugye spórolni kell, bé kell osztani azt es, ami nincsen. Jó lesz az a nekezol a délutáni szundikálás után es -morfondírozott magában -, hogy éberen tartsa, míg kijavítsa azt a sok ákombákomot, amiket a nebulók hordtak essze a délelőtt.
No, elindult a tanító, s közben arra gondolt, hogy mivel es fogja agyon csapkodni az időt aznap, lévén hogy béütött az influenzajárvány, s vaj csak három tanuló lesz, ha lesz. Volt ideje törni az eszit, met elindult reggel hatkor, megérkezett úgy nyóc tájékán, s az út mindessze tizenöt kilométer lehetett. De má megszokta eztet a lötyögést, sőt mi több, meg es szerette.
A buszot -legtöbbször – el es kerülte Jolánka néni, biciklivel. Vitte a friss házi tét, hogy leadja a központba.A tanító es megtehette vóna eztet a kirándulást hajnalosan, nyugudt lelkiismerettel és vajmi kocogással, de ő úgy gondolá, ha má kifizeté az útiköltséget, inkább ül veszteg a helyén és meditál, például az arrára ereszkedő esőcseppről.Na, most má a nyájas olvasó felállíthat(ná) a kérdést, hogy aszongya:
. – Miért ázott a tanító, ha a buszban ült?
– Há me likas vót a busz teteje – válaszolhatná a tanító, de ő csak kérdéseket szeret fötenni.
Mondanom se kell, hogy Jolánka néni hamarébb hazaért, hogy enni adjon a jószágnak, mint ahogy a tanító megérkezett vóna a skólába. Megérkezett vóna, de támadt egy kis rövidzárlat a forgatókönyvben.
Történt valamikor, hogy miközben gyanútlanul sétálgatott egyszál magában, a holdfényes kora-reggel bűvöletében, a kukoricáson keresztül -amit a helyiek vágtak hogy eltérjen rajt' egy traktor s bár egy tanító -egyszer csak, honnan-honnan nem, előugrott egy fekete torzonborz kutya. Álltak mind a ketten, hat lábon. Aztán a kutya megbátorodott, mutogatni kezdte a fogsorát, és elkezdett közeledni. Szegény tanítónak majdnem torkán akadt a falat, merthogy útközben szokott tízóraizni. Ennek a végtelennek tűnő, néhány pillanatba zsugorított csendéletnek János bá vetett véget, aki éppen akkor jött ki az udvarból, hogy a ház elejit elseperje.
– Ne ijedjen má úgy meg -mondta az öreg a tanítónak -, hisz ez csak a csősz kutyája. Nincs mit enni adjon, oszt szabadjára ereszti, háha szerez vajmi bétennivalót. Igyekezzen, met má az osztály az eperfa tetejin van, oszt hogy szedi le őköt onnan?
– Jól van na, megyek -mondta a tanító -, csak szedjem össze a dolgaimat és magamat.
6 hozzászólás
Köszi, jót szórakoztam:) jó vót ez:)
Köszi Évi.
"A vótra nem ad a tót" 🙂
Ízes írás. Szerettem. 🙂
pipacs
🙂
Köszi kedves pipacs.
Kedves Emese!
Nagyon jót mulattam, és élveztem az ízes erdélyi szavakat, amit használtál. Apukám és Nagymamám is székely, s négy évig én is életem Erdélyben, ezért ismerősek a szavak, kivétel alóla a kávé elnevezése. Azt nem hallottam. De egyszer nekem is azt mondta a Nagynénikém: „Kataka, menj fel a hiuba, és hozzál onnan diót, a spajzból meg murkot!” Én csak álltam, mert nem tudtam, miket kérnek tőlem!
Mondok azért valamit, amely csak külsőség, mégis fontosak. (Azonban írásod lényegét nem érintik.)
Az írásjeleket nem jól használod, pedig azok zavarólag hatnak az olvasásnál (vesszők, szóközök, választójelek, gondolatjelek (nem mindegy!) Figyeld a regényeket és az újságok írásait, és futtasd át anyagod – föltét előtt – a helyesírás ellenőrzésen, ezeket zölddel húzza alá.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagyon köszönöm gondolataidat, azt meg különösen, hogy felhívtad figyelmemet a "pontatlanságokra". Átküldött szöveg, jobban kell figyeljek az "Előnézetre" 🙂
Szeretettel
Emese