Elkéső
Vannak bizonyos olvasók – és nem kevesen – akik pár oldal elolvasása után kíváncsiak a történet végére, akarnak kapni választ felmerülő kérdéseikre, mert csikarja őket a kíváncsiság, miképp vírusos betegeket a hasmenés. Mert felmerülnek bennük a kérdések: pl, kiderül, hogy a kis cseléd valójában a haldokló herceg unokája, vagy, igazságot szolgátat-e az író a gépírónőnek – édes aranyos, szürke kisegér – aki a bankárral való kapcsolata után szíve alatt hordja kapcsolatuk közös lelkét, terhét, édes magzatát?
A magam részéről megértem ezt, ezért a történetet a végén kezdem el. Mert mindenkit ki akarok szolgálni – illetve már senkit sem. Olvasson aki akar, unjon el, aki akar, de utazok most az Időben. És ez jó dolog! El is kezdem.
Sietett, nagyon sietett, megtanult már otthonosan mozogni lefelé a mozgólépcsőn, kettesével, hármasával vette a lépcsőket, sietségében elfeledte a rettegést a földalatti ismeretlentől, másfajta, sokkal borzasztóbb volt a rettegés, nevezzük inkább iszonyatnak, amit most érzett, csak taszigálta félre az értetlenül, hadonászó-felháborodott, mindaddig napi gondokba elmerülő, bamba, megzavart utasokat; azok megbotránkozva kérdezgették egymástól csak: ugyan ki lehet ez az ámokfutó őrült, üldözik, vagy lekésett valamilyen találkozásról, ő meg futott, rohant lefelé a mozgólépcsőn, le, az alagút felé…
Nemrég csak úgy mert még itt lemenni, hogy közbe félve kapaszkodott a két lányba. Megszédült nagyon, – mint ahogy szédül sokszor ma is. Hát még, hogy megijedt, mmikor először meghallotta, majd meglátta a föld alatt Dobogó, Süvítő, Csikorgón Fékezőt – ezt a nevet ragasztotta rá akkor, a lányok nevették is érte – a szörny nyíló ajtói meg embereket köptek ki, azok hát megmenekültek végre, de mégis mindig voltak olyanok, akik – érthetetlen módon – befelé törekedtek… Aztán az ajtók zárultak, és a földalatti kígyó elindult, gyomrában, a ki tudja hová utazó, kapaszkodó sorsokkal.
És most ő is ideigyekezett, de már érezte, tudta, hogy egyedül, van, volt nagyon egyedül. A Csikorgó Fékező meg gyorsan, de sajna nem elég gyorsan elvitte őt a vasútállomásig. Félt, elkésik. És valóban elkésett, aznap már másodszor. Mert már nem tudott segíteni.
Átrohant a vágányokon, ködös, olyan nyirkos-gondolkozós-esős volt az este, sok mindent – meglehet a gonosz szándékokat is – eltakart a felfűtött kazánú indulásra készülő türelmetlenül dohogó mozdonyok párája, gőze. A vonat még benn állt, alig pár perc volt az indulásig. Ő meg szaladt, rohant végig a vonat folyosóján, sorra nyitogatta a kupék ajtaját, nem kérve elnézést a megijedt, majd felháborodott utasoktól. Már a szerelvény vége felé járt, amikor az egyik kupéban megpillantotta a halott lányt, Gyöngyfűző Etkát.
2 hozzászólás
A történetben Mark Helprin: Téli mese című regényének néhány motívumát használtam fel. A könyv csodálatos mese! A közel nyolcszáz oldalból egy, alig pár oldalas epizódot gondoltam tovább, a történet a főhős és a két asszony véletlen találkozásáról, majd véletlen elvállásukról szól, az én történetem egész más befejezést nyert. Motívumként felhasználtam a főhős származását, neveltetésének körülményeit, a regényben fontos szerepet játszó maffiát, meg a történet helyszínét: a nagyvárost, a főhős, és a kedves asszonyok nevét szám-íze szerint megváltoztattam. Amúgy a könyv csodálatos Időutazás! Csupán, annyi a közös az ÍRÓBAN, meg bennem, hogy mindketten szeretünk „Időutazni”. A különbség meg az, hogy Helprin nagyon tud írni. Ajánlom a könyvet mindenkinek!
ezt mindenképp szükségesnek tartottam elmondani.