Kijött a plázából, nem vett sok mindent, tejet, és zsemlét, egy kiló banánt cipelt szatyrában. Már messziről kiszúrta az idős nőt. Akkora hasa volt, hogy azt hitte, terhes, de az meg képtelenség. Minden koldust megnéz, akárhol van, amerre csak jár, és olykor ad is. Nem húsz forintokat. Megállította az idős, rámenősen, de ő nem bánta, máris megsajnálta.
– Adjon pár forintot kedves, ételre kell, az unokáimnak, vagy menjünk a boltba, bevásárol nekem úgy is jó, kérem!
Érdekesnek találta, ahogy kért, de az idős tekintete megragadta, nagy szíve volt.
-Várjon, megnézem… de nekem sincs, két hétre van ötezrem…
Pénztárcájában lapult két tízezres, és elkezdett magyarázkodni.
-Tizenöt a rezsire van, ha a többit odaadom, nekem nem lesz.
– Jaj, nekem tízezres kellene, mert…
Elhitte, megszánta, de nem tudta adni azt a sokat, egy ötszázast és némi aprót adott kezébe. Egyre csak sajnálta, az idős meg elkezdett panaszkodni.
– Emlékszik arra a nagy balesetre, a hírek is bemondta, én vagyok, mi vagyunk azok, elütöttek minket az úton. Nézze, azért ilyen a hasam, nyitva van a hasam, nagy kötés van rajtam…
Kabátját félig felhúzta, és a szoknya alá nyúlt, fehér valamit mutatott, ő meg elhitte, hogy ott valami kötés van.
– Látja, nem adnak, rám se néznek…
Csak a nő könyörgő szemeit nézte, tehetetlennek érezte magát. Látta a plázából hazafelé tartó, jól öltözött nöket, férfiakat, és nem értette, miért nem tudnak adni ennek a beteg asszonynak. Közben a nő leszólítgatta a járókelőket, ridegen elfordultak.
Nem bírta ezt nézni, egy arra haladó nőnek odaszólt:
– Kérem, adjon ennek az idős nőnek, én is adtam, pedig nekem sincs sok. Két nő adott is. Az idős megdicsérte, milyen ügyes.
Ekkor vette észre, tíz méterről figyeli őt valaki, egy középkorú nő. Úgy érezte, ő is sajnálja, és érdekli, ami történik. Tovább szólítgatta meg a járókelőket, de azok széles kanyart téve továbbhaladtak. Fejüket elfordították.
Még koldult perceken keresztül. A távolból fürkésző nő lassan elindult feléjük.
Hármasban álltak, körülöttük közönyös gépemberek mentek valamerre, ami fontosabb volt, mint ennek a koldusnak az élete. A középkorúhoz kezdett beszélni.
– Nem adnak, látja, pedig gazdagok. Nézze meg a frizurákat, drága kabátokat!
Az idős ekkor már vagy tízszer megköszönte a fillérjeit. Látta, hogy a másik nő úgy néz rá, mintha nem lenne normális.
– Gyere már el onnan középről!
Ezt hallva szétesett az addigi valóság, egy másikban találta magát.
El is fordult a két nőtől, aztán óvatosan megnézte, hova mennek.
Pár filmkocka után sejteni kezdett valamit. És megbánta, hogy adott pénzt. Gyorsan elindult eredeti úticélja felé. Tudta, hogy ott állnak, de nem nézett vissza.
Sietett.
A buszon gondolataiba merült.
– Koldusmaffia? Juj, de csúnya szó! Lehet.
A másik nő ismerőse volt, tegeződtek, és még roma is volt. Mondjuk ez pont nem baj, szeretem a romákat. A lánya lehetett?
Újra lejátszotta magában a jelenetet, a két nő arcát, szemeit.
– Igen – gondolkodott tovább -, az idős nő nem tűnt betegnek, annyira nem is volt öreg. Igen! Valami ravaszság csillant szemeiben, és a hangszíne is hamisan csengett. Engem ezek hülyének néztek. Még kéregettem is helyettük.
Aztán csak ment hazafelé, teljesen üres fejjel, semmi gondolata, érzelme nem volt, nem akarta, hogy legyen.
Otthonában kipakolta a banánt, hármat rögtön befalt, imádta. Tej a hűtőbe, zsemle a zacskóba. Ruhák le, otthoni cucc fel, egy pohár fincsi víz, fürdőszoba, és végre a jó puha ágy következett.
Csukott szemmel élvezte, lassan lélegzett, gondolatait elengedte, a nap csodás fénye melegítette arcát.
Hirtelen kinyitotta szemeit, felült, tudta, a nyugalom csak a látszat, és most tört fel lelke mélyéről minden.
– Nem baj, ha italra, kábszerre kell, egy férfi rokonuknak! Az se baj, ha egy főnök beszedi, vagy a fiatalabb nő a főnök. Ha kértek, akkor kellett, ott szükség van. Nem érdekel, kinek kell és mire. Hátha arra kellett, amit mondott. Az sem érdekel, ha bepaliztak. Semmi. Az érdekel, hogy ha kérnek, én adok. A kérésnek oka van, ami nem az én dolgom, akárhova kerül, ott fontos. És itt mindegy, hogy ötszázról van szó. Mondjuk nekem hiányzik… jól jött volna… de adtam, mert kértek. Mert így érzem, hogy jó… Ő ott fent valahol ezt tanította, ” éhes voltam, és te nem adtál nekem…”.
És ezzel megbocsájtott önmagának is, hogy oda adta, ami pedig neki is kellett volna, megbocsájtott a két hamis tekintetű nőnek is.
Eszébe jutott az előző napja. Aznap egy idős bácsi állt a bolt ajtajánál, majdnem sírva, lelke teljes görcsben, arcán kétségbeesés, fájdalom, félelem. Ő is kéregetett. Bátortalanul, elhaló hangon. Szégyellte. Ment tovább, otthagyta a bácsit, aztán megszólalt a szíve. Visszament hozzá.
– Mi a baj?
– Adósság, ha nem fizetek, elvesznek mindenemet.
– Kinek tartozik?
Egy bank nevét mondta, és húszezret.
– Ennivalóra telik?
– Arra igen.
– Hát nekem sincs… csak kevés. De adok magának.
Elővette tárcáját. Egy ezrest vett ki. Ekkor belül felszólította egy hang: adj kétezret, miért sajnálod tőle? Szüksége van rá.
A bácsi kezébe vette a kétezrest, és sírt. Ő érezte, most meg akarja ölelni ezt a bácsit, vágyott rá, de nem merte. Ezért kezét nyújtotta, a bácsi megszorította. Sírva mondta:
– Áldja meg az Isten.
– Magát is… minden jót.
Egymást nézték könnyezve.
5 hozzászólás
Ismerem ezt az érzést. Az egészben az a rossz, hogy az ember nem tudja, hogy palira veszik vagy nem. Én többször is úgy jártam. Becsaptak, megloptak. Megtanultam, hogy más módon kell segíteni. Egyrészt személytelenül, másrészt olyan célokra, melyekről tudom, hogy valóságosak. Csekket küldenek, elérhetők, tudni lehet, hogy valóban arra kérik az adományt, amit mondanak.
Szeretettel: Rita
A Kínos című írásomban én is egy kéregetőről írtam.
Szeretettel: Rita
Köszi 🙂
Szia!
“néha milyen hülye is az ember” – nem, csak jószívű, kedves, együttérző….Sajnos mindig akadnak csalók, akik átvágnak bennünket. Azonban, adni jó, mégha később rájövünk, hogy annak az illetőnek mégsem kellett volna sdni. Tetszett az írásod! üdv hundido
Szia Katalin!
Örülök, hogy tetszett, köszi 🙂