Összeomlás
A park olyan volt, mint máskor. Koszos, émelyítő szagú és nedves. Papírcafatok táncoltak a könnyű szélben, mintha így örvendeztetnék meg az alkonyatot. Orvosomnál voltam, egy jó nevű pszihiáternél, aki arra hivatott, hogy megnyugtasson a tekintetben, hogy élet és család és vágyak. Azt mondta, túl sokat akarok az élettől, nem vagyok eleget a családommal, és olyan vágyaim vannak, melyekről már régen lekéstem. Régen! Még ilyet! Ahogyan beszélt, azt láttam a szemében, hogy nagyon fáradt, és tele van a hócipője a magamfajtákkal. Néha úgy elrévedt a tekintete, hogy azt képzeltem, akár egy jupiteri intelligens felhő is lehetnék, egy fikarcnyit sem érdeklik a problémáim. Biztos neki is vannak. Problémái. Azt mondtam neki, hogy mit tegyek, ha szeretem a feleségem és rajongok a kisfiamért, de van egy másik nő, egy tünemény, és nagyon jó vele, és nagyon szeretem őt is, és most mi legyen ezzel az egésszel. Azt válaszolta, hogy nem tudja, mert nem ismeri a feleségemet, a kisfiamat, a tüneményt meg végképp, de nekem kell eldönteni, hogy új életet kezdek, vagy folytatom a régit, egy kissé megújítva, felpezsdítve. Erre én, hogy már nem tudom felpezsdíteni, de nagyon jó érzés a nyugalom, az otthon, a békesség, de közben vágyakozom a kalandra, az újra, és arra, hogy úgy érezzek, mint régen, nagyon régen, tinédzser koromban. Erre csak hümmögött és azt mondta, nagyon sajnálja. Mire én, hogy ne sajnálja. Merthogy ez az én problémám. Ekkor elővett egy papírt és odanyújtotta nekem. Ez állt rajta: „Az orvosok azt hiszik, sokat segítettek a páciensüknek, ha megfelelő nevet tudtak adni a betegségének.” Erre én azt mondtam, hogy nafene.
Mikor kijöttem, nem éreztem úgy, hogy most minden szép és jó lenne, vagyis meg-változott volna. Lassan az az érzésem támad, hogy az én személyes orvosom egyfajta barátféle valaki, akinek elmondom a dolgaimat, mint a haveroknak a kocsmában pár korsó sör mellett, csak vele nem sörözök, hanem fekszem egy díványon, mely igen hajlott korban leledzett, és kiöntöm a lelkem, abban bízva, hogy most majd könnyebb lesz. És persze sosem lesz könnyebb. Ránézek az órámra. Ejha, mindjárt fél hat. Megint én leszek az utolsó, aki beesik a szülői értekezletre.
A tanárnő már nagy lelkesen magyarázta az osztály teljesítményét, mikor leültem egy árva székre. A tanterem dohos és kréta szagú volt. A padokon huncut és csalfa üzenetek jelezték; nem mindenki figyel oda az órákon. A mellettem ülő anyuka azt kérdezi tőlem, hogy vagyok. Vagyogatok, felelem, és rámosolygok. Ő viszonozza. Közhelyek. Úgy cikáznak ezek köztünk, mint apró mikrohullámok. Nyilván baj van az agyammal, néha azt gondolom, valami daganat ülepedett rá, hogy folyton harcolni próbálok a jelenlegi életemmel. Erre természetesen gyógyszereket is szedek, ki más is írhatta fel, mint az én orvos barátom. Csakhogy ezek a szerek rendesen felbolygatják agytekervényeimet. Tegnap azt láttam munkába menet, hogy egy nagy cápa osztogat belépőjegyeket valamilyen ingyenes kiállításra. A múltkor meg úgy éreztem, mintha ragasztóba lépnék, nem bírtam tovább menni a gyalogátkelőhelyen. Nem engedelmeskedtek a lábaim. A jelek pedig szépen eljutottak az idegvégződésekhez, hiszen tudtam, hogy mindjárt pirosra vált a lámpa, úgyhogy iparkodnom kell, de egész egyszerűen nem tudtam tovább menni. Egy idős nénike jött oda hozzám, belém karolt és azt mondta, fiatalember, szedje össze magát, még a végén palacsinta lesz belőlünk. A palacsinta szóra feléledtem és újfent tudtam járni. Már hevesen tülköltek az autók, épp jókor jött a segítség. Megköszöntem a néninek, hogy nem hagyott magamra. Azt felelte, már ne is haragudjak, de nem vagyok kábszeres? Nem vagyok, motyogtam magamnak, de a nénike már hátat fordított nekem, és eltotyogott az ellenkező irányba.
Kint kigyúltak a csillagok. Bekukkantottak az apró pontok a tanterem ablakain. A tanárnőn nagyon ízléses és feszes kosztüm volt, formás mellei izgatóan dudorodtak előre. Halovány szájfény selymesítette be vékony száját, és a hangja, akárha hárfa szólna, úgy andalgott. Odajött hozzám az értekezlet végén. Megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e. Hirtelen nem tudtam mit felelni, mert egy kaktuszt láttam kinőni a füléből. Egy ideig azon tűnődtem, hogy levágom egy ollóval, de aztán rájöttem, hogy nincs is nálam olló. Fáradságos kínok közepette kinyögtem, hogy meg vagyok elégedve. Zavart az a kaktusz. Aztán azt is mondta, hogy a fiam okos, de egy kicsit hebrencs. Nekem mondja? – mosolyogtam el magamban. Segíthetnék egy kicsit a tanítás után, suttogta. Mármint mit, viszonoztam. Hogy ő foglalkozhatna vele egy keveset, beszélgetne vele, megnyugtatná, meghallgatná a gondjait, bajait. Rendben, mondtam, és a kaktusz kivirágzott a tanárnő fülén. Megint úgy éreztem, hogy egy jupiteri intelligens felhő vagyok, aki tévedésből került ide, erre a bolygóra. Zavarban voltam, nem vitás. És egy kissé megszeppentem. Miért nem én beszélek ezekről a fiammal? Nem vagyok már erre alkalmas? Lehullott egy szirom a padlóra. Felálltam, és azt mondtam, hogy most sietek, még sok az elintézni való, és majd visszatérünk erre az izére. Mellettem felhorkant egy apuka, hogy a fiának eltűnt a tornacipője, hát, ez hogy lehet! A tanárnő odafordult és rátette karcsú kezét az apuka igen szőrös kézfejére, és megígérte, hogy a holnapra meglesz a cipő, ne aggódjon. Úgy beszélt, olyan lágyan, mintha mi, szülők lennénk a felügyeletére bízott gyerekek. A kaktusz eltűnt. Virágja is. Háttal állt nekem, nem éreztem úgy, hogy még lenne mondandónk egymásnak. Kimentem a teremből.
Hangos gyerekzsivaj verődött vissza a házfalakról. Nemsokára mindegyiknek haza kell menni, egy kis leckeírás, vacsora, fürdés, majd alvás. De addig is bicikliztek, fociztak, szaladgáltak, verekedtek, és persze udvaroltak a pipiskedő lányoknak. De jó nekik! Még nincsenek megoldandó problémáik. Rám köszönt egy csokis banán. Én visszaköszöntem. Mindegy, majd holnap már nem veszem be a pirulákat.
Megálltam a kapualjban, elővettem a telefonomat. Felhívtam. Hirtelen kivilágosodott. A nap felkúszott az égre, madarak csiviteltek kuncogva, és maszatos felhők fogócskáztak viháncolva. És én is nevettem. Őszintén. A telefon túlfelén is kacagás hallatszott. Bugyuta történetek a mai napról. Mi volt, hogyan volt, és mi lesz este. Hogy láttad azt a filmet tegnap? Nahát, én is pont azt néztem! Ne má’, tényleg azt etted vacsira? Miért, próbáld ki! Soha! Mikor találkozunk? Nem tudom, de hamarosan. Meg disznó viccek. És nevetés és jókedv. Tíz perc múlva újfent besötétedett. A nap alábukott, a felhők szétszéledtek, a madárkák nemkülönben.
Betettem a zárba a kulcsot. Megjöttem. Oldalt papírszemét-tároló, benne egy rakás kidobott reklámújsággal. Köztük voltak olyanok is, amelyeken arra szólították fel a jóérzésű és egészséges embereket, hogy adakozzanak ilyen és olyan alapítványoknak, hogy a beteg gyerekek meggyógyuljanak. Különben meg fognak halni. Megjegyzem, én már régóta meghaltam. Átalakultam jupiteri intelligens felhővé, és tanulmányozom az itt lakókat. Érdekes egy teremtmények, az már szent! Folyton folyvást arra törekednek, hogy különféle holmikkal halmozzák el magukat, vagy éppen kipusztítják a növény- és állatvilágot, vagy sok-sokmillióért partikat rendeznek, ennek folyományaként ingyen konyhákat állítanak fel a koldusoknak; a nagyon gazdagok meg azzal foglalatoskodnak, hogy miként vehetik el a nem annyira gazdagoktól a földjüket, főleg ha alatta valamilyen értékes ásványi anyag rejtőzik. Közben szép lassan elfelejtenek beszélgetni egymással, mert minden percükben tévét néznek, rádiót hallgatnak, melyek széles körben elfogadott nézet szerint leginkább valamilyen termék vásárlására szólítják fel a hallgatóságot. Sóhajtok egy nagyot. Rá gondolok, meg a családomra. És a szüleimre. Hangos csattanással nyílt ki a liftajtó. Egy asztronauta lépett ki belőle, sisakja nekicsapódott a korlátnak. Biccentett egyet felém. Én visszaintettem. Egyébként a házban senki nem adakozott. Úgy vélték, az ő gyermekük sosem lesz igazán beteg. Én viszont egyszer már adakoztam. Olyan gyerekek képeslapjait vettem meg, akik szájjal festették a rajtuk lévő képeket. Nagyon szépek és szinte kivétel nélkül vallásosak voltak. Jót akartam cselekedni. Akkor még nem éreztem úgy, hogy a liftbe belépve egy kapszulába kerülök, amely arra hivatott, hogy fényévekre repítsen bolygómtól. Utazásaim során különféle teremtményekkel kerültem baráti viszonyba, akik egy cseppet sem nyugtattak meg a felől, hogy van-e az életnek értelme. Azt senki nem tudja, mondogatták ezek a teremtmények.
Egyszer olvastam egy történetet, valami fantasztikus irodalmi folyóiratban, amely arról szólt, hogy egy Bordon nevű bolygón a tévékészülékek a legértelmesebb élőlények, ők uralják a körülöttük lévő világot. Természetesen elektromos jelekkel társalogtak egymással, a másodperc töredéke alatt el tudtak mesélni ezernyi jó dolgot több millió honfitársuknak. És kasztokba is szerveződtek. Az alacsonyabb értelmű és erejű tévék fekete-fehérek voltak, a már kissé okosabbak színesek, utánuk jöttek a nagyképernyősök, a plazmák, a folyadékkristályos változatok, végül azok, kiknek volt már merevlemezük is. Ők voltak a főnökök. Merevlemezükön mindent eltárolhattak, így hatalmas tudás birtokába kerültek. A történet vége arról szólt, hogy a bolygót körülvevő műholdak kivétel nélkül felmondták a szolgálatot, mikor is egy hatalmas gázfelhő áthaladt a naprendszerükön. A műholdak alkatrészei a porszemektől elromlottak. Hirtelen sötét lett mindegyik tévé. Nem jöttek a jelek, elhalt minden információ. Buta lett mindenki. Meghalt mindenki. Csak nagy késve éledt fel pár plazmaváltozat, melyeknek volt merevlemezük. Vonakodtak életre kelni, nem tudták mitévők legyenek. Aztán bekapcsolták merevlemezüket, és szórakoztatták saját magukat. De ez egy idő után nagyon unalmas tud lenni. Nem beszélgethettek, nem tréfálkozhattak, nem ugrathatták egymást. Csak egymagukban kuksoltak és ezredszer is megnézték, mi található a merevlemezen. Csupa kacat, ósdi filmek, könnyes romantikák, vad brutalitás, és rengeteg reklám. A többi tévé pedig teljes sötétségbe burkolózott, alkatrészeik elporhadtak, vastag por lepte be képernyőjüket. Talán három év is eltelhetett már, mikor a megmaradt pár darab merevlemezes tévé is kikapcsolta önmagát. Szabad akaratuk volt e tekintetben. Nem akartak tovább sugározni, unatkozni, teljesen felesleges információkat hallgatni. És persze nem volt már kinek szólni, üzenni, beszélni. Szép sorban mindegyik képernyője kihunyt. A történet itt véget ért, egy apró utóirat volt még hozzá, melyben azt közli írója, hogy ezer évvel a teljes kipusztulás után arra vetődött egy hatalmas szállító űrhajó, melyeket emberek vezettek. Hatalmas daruikkal felpakolták az összes tévékészüléket a hajó rakterébe, majd fénysebességgel száguldottak haza, a Földre, hogy elvigyék a rakományt és a jó hírt. A jó hír így szólt: „Most már mindenkinek három tévéje lesz, nem kell többet beszélgetni!” Zárójelenetként azt vizionálta az író, hogy a bolygón a következő generációk már nyelv és hangszálak nélkül jönnek világra, mivel minden ember hatalmas, tévékkel körbevett szobákban él, távol egymástól. Képet festett arról, milyen is lesz a tökéletes csend: egy családot rajzolt le, amint mindenki külön-külön szobában ül a rengeteg tévéje előtt, és csak bámulja, bámulja a villódzó képernyőt.
Kinyitottam a lakásajtót. Fiam leckét írt, a feleségem vacsorát főzött. Sajtos tészta, tejföllel. Szájon pusziltuk egymást. Megkérdezte, minden rendben? Mondtam, hogy igen. Érdeklődtem, mi volt ma a munkahelyén. A szokásos, felelte. Ma szoliban volt. Széttárta karját, így jelezve, hogy egy kicsit barnább lett a bőre. Megnyugtattam, hogy igen, pedig dehogy. Levetettem cipőmet, és be akartam menni a szobába. De megtorpantam, mert egy hatalmas szökőkút locsogott a szoba közepén. Legszívesebben beugrottam volna a legalsó nagy tálba. Így csobogott a hideg nedű a tálkákban: csibb-csobb-csipp-csupp-csobb. Feleségem odabújt hozzám, és megkért, szaladjak le a boltba, és vegyek egy kiló cukrot, meg két doboz tejfölt. Visszavettem cipőmet, és lementem. A lépcsőház nem változott. De legalább nem találkoztam senkivel. Ha találkozom valakivel, akkor minden bizonnyal ki kell nyitnom a számat. Én viszont féltem megszólalni, nehogy eláruljam, milyen rettenetes kínok közt élek. Pedig ez nem is volt igaz. Volt egy jó állásom, egy szerető családom, gondoskodó szüleim, és pár barát. Mi kell még?
Bementem a kisboltba, halkan köszöntem egy jó estét, és vettem egy kiló lisztet, meg két doboz joghurtot. A feleségem lehülyézett, mikor hazaértem.
Reggel nem vettem be a gyógyszereket. Megborotválkoztam. Közben hallgattam a rádiót. A bemondó közölte, hogy tegnap nagyjából több tonna szennyezett anyagot juttatott a föld alá egy multinacionális cég, mert nem volt kedvük annak tárolásához, négy állatfaj kipusztult az elmúlt két hétben, két árvíz és négy hurrikán söpört végig a bolygón, egy híres színész elmúlt valamilyen nemi betegségben, továbbá megközelítőleg háromezer ember halt meg a további hírekben. Felszisszentem. Megsértettem az államat, vékony vércsík csordogált le a mosdóba.
Munkahelyem közelébe érve elfogott a rettegés. Egy ufót pillantottam meg, amint hevesen zakatolva pörgött a budai utcák felett. Fénycsóvákat eregetett a föld felé, és valami édesen egyszerű búgó hangot adott ki fémtestéből. Így: csríííí-búúúú-híííí-zúúúú. Megbabonázva néztem az égre. Kollégám majdnem fellökött, mikor befordult a sarkon. Mit bambulsz itt, kérdezte. Semmit, feleltem. Az jó lehet, mondta, és megkérdezte, hogy nem jövünk-e össze a hétvégén, kártyázhatnánk, meg egyebek. Erre én, hogy felőlem. Bár tudtam, hogy úgysem jövünk össze. Mit is mondhatnánk egymásnak? Ki mit vett, örökölt, szerzett? Hová megyünk nyaralni, moziba, színházba? Vagy mondjam el, hogy jupiteri intelligens felhő vagyok, és nem találom a helyemet? Érdekelne ez bárkit is? Megkérdezné-e valaki, hogy mit szeretnék, mik a vágyaim? Vagy csak megnyugtatnának, hogy nyugi, nem vagy egyedül, rengeteg ilyen felhő szaladgál közöttünk, de higgadj le, állj be a sorba, ne kérdezz, csak nézz okosan, bátran, és élvezd ezt az életet.
Bent közölték, hogy hat alkalmazottat elbocsátanak. Mindenki egymásra nézett, férfias tekintetek feszültek egymásnak, baráti kézfogások susogtak, és megnyugtató bizakodások, á, nem te leszel, te nagyon jó vagy, szorgalmas, meg hasonlók. Aztán névsorolvasás, hat név, és utána a megkönnyebbülés; nem én vagyok, aki munka nélkül kezdi a holnapot. A hat ember magába roskad, körbenéz. Körülöttük boldog emberek. Az imént biztosították őket arról, hogy nem ő lesz, és nincs baj, majd segítünk egymásnak. Kis tanácstalanság, érezhető kínos pillanatok. Majd szép lassan mindenki elkezdett dolgozni. A hat ember bement a főnök irodájába. Egyikük sírt.
Ma nem hívom fel, mondtam magamban. A monitorra néztem. Egy csáp nyúlt ki belőle, megfogta a nyakamat. Szorongatott, rám tekeredett. Nem ellenkeztem. Minek is? Én már halott vagyok. Átalakultam jupiteri intelligens felhővé. Ideje mennem. Ki fog emlékezni rám? A kisfiam, az biztos. Talán a feleségem. A szüleim is. Néhány kolléga, kevés barát. A csáp nem hagyta abba, már fojtogatott. Körbenéztem, de a többiek nyugodtan dolgoztak. Nyilván nem vették észre a monitoromból előkúszó szörnyeteget. És ekkor eszembe jutott valami. Valami, egy gondolat, ezt is orvosomtól hallottam, de még régebben, a kezelés legelején. Így hangzott: „Ha van ezen a bolygón legalább egy ember, akire te mindig szívesen emlékeznél, akire mindig számíthatnál, akihez bártan szólhatnál, akivel törődnél, és ez fordítva is igaz, akkor nyugodj meg a világ dolgait illetően. Lehetnél porszem is egy jupiteri intelligens felhőben, aki ide-oda csapódik, teljesítve a felsőbb utasításokat, azonban folyton magányban lennél, nem tudnál kihez fordulni, legfeljebb egy másik porszemhez. Hidd el, ezen a bolygón rengetegen örülnének annak, hogy ha akadna egyetlen, csupán egyetlen egy ember, akivel barátságban lehetnének.”
Eltűnt a csáp. Elnevettem magam. Hangosan kacagtam. Odafordultam a szomszéd asztalhoz és elkiáltottam magam: Kit érdekel, hogy már több mint fél éve nem szeretkeztél? Átkurjantottam a főnöknek is. Kérdezd meg, érdekel-e a vadiúj kocsid? Ki a francokat érdekel, hogy hová mész nyaralni? Hogy mindenki tudomására hozza, mennyire nem érdekelnek a kicsinyes gondjaik, és hogy jelezzem, mennyire jól vagyok, elfingottam magam.
Összepakoltam a cuccomat és hazasiettem. Benéztem a suliba, szóltam a tanár néninek, hogy jól áll neki a kaktusz, és kikértem a fiamat az utolsó két óráról. Felhívtam a feleségemet. Közöltem vele, hogy csomagoljon, ma lemegyünk a Duna-partra, és csak élvezzük a napsütést. Eszünk, iszunk, társasozunk, pihenünk. És szeretjük egymást. Kisfiam ujjongott. Én is. Ahogy kivettem a telefonból, a feleségem is. Útközben beszaladtam a szeméttárolóba. Felmarkoltam három kidobott csekket, mindegyikre ráírtam egy kis összeget, ezeket befizettem a postán. Kikapcsoltam a rádiót a kocsiban. Kisfiammal inkább dúdolgattunk egy dalt. Közben kacarásztunk, kiabáltunk. És közben, ahogyan közeledtünk feleségem munkahelye felé, arra kértem a Jóistent, nehogy ide sodorjon az univerzum mélyéből egy gázfelhőt, nehogy kikapcsoljon minket, mert különben nagyon, de nagyon mérges leszek.
Itt tartottam, mikor kinyílt az ajtó. Fehér ruhás, komor tekintetű ember lépett be, és még két másik is, ők szemmel láthatólag feszélyezve érezték magukat. Rajtuk is fehér ruha volt, de hátukon vastag felirat jelezte, hogy más kaszthoz tartoznak. Ez volt ráírva a hátukra: ÁPOLÓ. A komor tekintetű ember közel jött hozzám, szemügyre vette a szobámat. Mindenhol gumírozott bútorok. Néhány grafittal készült rajzlap lógott a falakon. Ezek az én műveim voltak. Megsorszámoztam őket. Az egyiken egy bolygó volt, hegyeiből vastag karok nyúltak ki, mintha a bolygó belseje ki akarna bújni saját testéből. Egy másikon meg egy virágszál, szirmai pedig csupa ismerős fejek. A családomé. Oldalt egy kéz, melyet úgy rajzoltam, hogy lássa a képet néző, mennyire vonakodik letépni a szirmokat.
– Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a komor tekintetű. Ruhája zsebén minden kételyt eloszlatva ott virított a neve és rangja: FŐORVOS. Kezében egy injekciós tűt tartott. Meg egy gézdarabot. Esküszöm, tényleg, el akartam mondani neki, hogy már jobban vagyok, nincsenek kaktuszok, bálnák, csápok, hogy jó a munkahelyemen, és már nem hívom fel többé azt a tüneményt, és a családom is hazavár, de nem bírtam megszólalni. Csak ennyi jött ki a számon:
– Vagyogatunk, vagyogatunk.