A beszélőn ülnek egymással szemben. Ez a százszor százas sárga asztallap jelenti nekik minden hónap első szombatján a személyes kapcsolattartás beteljesülését.
Körülöttük vagy ötven ugyanilyen asztal, vagy ötven kettétört élet. Aggódó nagymamák, síró, elkeseredett szülők, reményt vesztett gyerekek, vagy unokák néznek szembe az előttük ülő családtagjuk tragédiájával.
Imre négy éve már minden hónapban egyszer szívdobogva megy át a detektoros kapun, viszolyogva viseli el a motozást, hogy másfél óráig elhitesse magával és Erikával: ezt a fájdalmas és viszonylagos állapotot túl lehet élni. Négy éve már havonta egyszer minden idegszálával arra összpontosít, hogy tárgyilagos arckifejezésével, szenvtelen magatartásával elviselhetőbbé tegye felesége rácsokkal körülzárt életét.
A nő pedig minden hónap első szombatján mosolyogni próbál, és reménykedni abban, hogy ennek a lidércnyomásnak egyszer vége lesz.
A szabályokat jól ismerik már, hozzáidomultak, mint az állatkerti ketrec a tigris életéhez. A látogatás elején és végén egy rövid összeölelkezés engedélyezett, egyébként pedig az asztal lapja fölött jól láthatóan megfoghatják egymás kezét.
Erika ujjai apró panaszköröket rajzolnak Imre kézfejére. Az amúgy hideg ujjak a bőrfelület érintésekor fájdalmasan forróvá válnak, szinte égetik a férfi kezét.
– Csodaszép vagy! – mondja a férfi, és gyengéden arrébb tolja Erika tűzforró ujjait.
– A mai nap a csodaszép, mert itt vagy velem! De Miért nem azt mondod, hogy jól nézek ki?
– Mert nem jól nézel ki, mégis csodaszép vagy. Sőt, talán csoda, hogy szép vagy.
– Már megint játszol a szavakkal?
– Mindenki játszik valamivel. Én a szavakkal, te a szabadságoddal.
– Én szívesen befejezném ezt a játékot.
– Eljön annak is az ideje, csak türelem, a játékot nem szabad elkapkodni.
– Még akkor se, ha ezt a játékot nem én találtam ki?
– Még akkor se! Játszd végig becsülettel az élet játékait.
– Nagyon nehéz.
– Semmi sem könnyű, a lányunk temetése sem volt az, mégis végigjátszottuk. Rá két hónapra, pedig te belekezdtél itt egy hosszú, nyolc éves játékba, amit talán még nehezebb, de végigjátsszuk, végigjátszod.
Erika nyakára szoruló sálként tekeredik a fájdalmas emlék: a négy évvel ezelőtti tragédia, mint valami végtelenített film, ezerszer lejátszódott már az agyában. A nyitott konyhaablakot mossa éppen egy székre felállva. Nórika ott sertepertél körülötte, s ha nincs nagyon elfoglalva a babáival, okos szemével az anyját nézi, miként varázsolja láthatatlanná az előbb még piszkos ablaküveget. Megcsörren a telefon, és az asszony ugrik, hogy felvegye azt az előszobában. Még egy percet sem beszélnek Imrével, amikor sikítást hall. Rohan a konyhába, és mellbe vágja őt a kislánya hiánya. Az ablakhoz fut, lenéz a hetedikről, és Nórit látja a betonon, valami piros pocsolyában feküdni…
Az a legborzasztóbb, hogy a film mindig önmagától indul el, a legváratlanabb pillanatokban, s ha becsukja a szemét, a képsorok akkor sem tűnnek el, inkább még életszerűbbé, még élesebbé válnak.
– Ne emészd magad! – mondja a férfi, olvasva felesége gondolataiban. – Az már egy lejátszott játék.
– De miért nem az tartott tovább, és ennek miért nincs már vége?
– A miértekre sokszor nincs magyarázat. Ha az nem ért volna véget, ez el sem kezdődött volna.
– De jó is lenne! Azt boldogan játszanám.
– Tudom. – súgja Imre – Ám a jó játékok igazságtalanul hamar véget érnek.
– A rosszakba meg belehalok!
– Dehogy! Csak szívós legyél. Csak játszd végig ezt, hogy utána jöhessen egy jobb játék.
– Elfáradtam.
– Nem! Csak úgy érzed. Van még erőd, én tudom. Ismerlek, és hiszek benned.
– Néha nekem is az kellene.
– Csak rajtad áll.
Kezük újra összeér. Ujjaik egymásba kapaszkodva sírnak a sárga asztallapon. A férfi szorítása erősebb, biztatóbb. A nőé elfogadó, beletörődő és talán reménykedő.
– Jó, hogy vagy nekem! – mondja Erika remegő hangon.
– Jó, hogy vagy. Nekem ez számít.
– Mennyivel könnyebb, ha itt vagy, ha láthatlak.
– Mindig itt vagyok, mindig láthatsz, csak akarnod kell. A képzelet is egy játék. Sokat játssz vele!
– Nem tudok! Mindig elfogysz a következő hétre, csak Nórit látom a betonon. A napi egy telefon, és a havi egy láthatás soha sem tart ki a jövő hónapig.
– A szabályokat nem mi állítottuk fel. Mi csak végigjátsszuk. Megértetted?
– Igen, drágám! Nem nyafogok többet. Még van pár percünk, beszéljünk másról.
– Ez az! Ezt szeretem, ha keményen vagy nőies.
Erika belekapaszkodik férje akaraterejébe, mint egy szakadék fölött lógó biztonságos, erős kötélbe. Bár félig-meddig érzi, hogy nincs ereje felkapaszkodni, de szorítja erősen a kötelet, és ez egy pillanatnyi megnyugvást ad. A férfi úgyis felhúzza majd egyszer, csak ezt az időszakot vészelje át. A lelkiismeretével sosem fog megbékülni, az már a szakadékba zuhant, de élni akarásnak, éltető erőnek megkapta a férjétől azt, hogy soha egy szóval sem hibáztatta őt.
Hálásan néz Imre szemébe:
– Szeretem, ha a lelkünk összeér.
– Más nem nagyon érhet össze, arra vigyáznak.
A nő szája szélén egy halvány mosoly fut végig:
– Mi újság otthon? Rend van a lakásban?
– Rendet tartok, egy rendezetlen életben. A virágaidat becsülettel locsolom. A hiányoddal naponta megverekszem. Az emlékedet felelősséggel ápolom. Néha, ha nagyon nehéz, magam mellé képzellek, jókat beszélgetünk, vagy csak megszagolom a ruháidat, már az is segít.
– Drágám, ne csináld ezt! Egészen elgyöngülök.
– Pedig pont ez kellene, hogy erőt adjon. A belső világod független a helytől és az időtől. Senki és semmi sem szabhat határt. Csak belül élj, kívül csak vegetálj.
– A rácsok az ablakon, a cellatársak éjszakai sóhajtozásai, az érzelem nélküli parancsszavak mindig eltörik a szárnyaimat. Nehéz kirekeszteni az életet, ami körülvesz.
– Senkinek sem könnyű, ami neked nehéz.
– Te mégis tartod magad.
– Miattad teszem, hogy legyen erőd játszani. Jobbak már az éjszakák?
– Még mindig hosszúak, de ébren álmodom, ahogy tanítottad. Ezer emlék segítő kezébe kapaszkodva várom a reggelt. Nélküled az emlékek már rég elhagytak volna.
– Hát itt vagyok, ezt sose feledd! Mindig itt leszek, amíg kellek. Most is, a jövő hónapban is, és végig, amíg szükséged van rám.
Erika kiszáradt, cserepes bőrére a szavak hűsítő záporként hatnak. Az elsárgult, szomjazó lénye mohón issza az éltető energiát, és valószínűleg pár napig megint egy kis oázist varázsol ennek a szélfútta, homokos sivatagnak a közepére. A férje iránti hálája a kiviruló szemeiben nyilvánul meg. Imre megnyugodva bámulja, miként tárulnak ki az éjszakai sötétséget gondosan kívül rekesztő spaletták, s miként táncol az ablaküvegen az éltető napsugár.
A dudaszó, mint valami pallos vágja el az érzelmeket. Az elítéltek automatikusan állnak fel. Erika is mozdul, ölelésre nyújtja a karját. Pár másodperc, és utána megint azt érzi, hogy nagyon rövidre sikerült, és nagyon hosszú az az idő, amíg újra megteheti.
Imre nem mozdul. Nézi, amint a feleségét a többiekkel együtt elvezetik. Már sokszor végignézte távolodó alakját, és próbál közömbös lenni. Ki tudja, egyszer hátha sikerül…
Hazaérve bódító vacsoraillat járja át a lakást.
– Megjöttem! – kiabálja a férfi, amint leveszi a zakóját.
– De jó, hogy itthon vagy! – siet elé Klári, és csókot nyom a szájára.
– Mi volt bent? – kérdezi, miközben kibújik a szakácskötényéből.
– A szokásos. – mondja Imre – Megint próbáltam egy kis erőt önteni belé.
– És mikor mondod meg már végre a nővéremnek, hogy mi már összetartozunk?
– Majd. – sóhajt fel a férfi – Majd ha kint lesz, ott bent összeroppanna szegény.
2 hozzászólás
Szia!
Végig arra gondoltam, milyen csodálatos a férj kitartása, mennyire szerető és nemes lélekre vall, hogy a nehézségek ellenére is felesége mellett áll. Aztán a végén ott a csattanó. Ami megint csak nem teszi egyértelművé, hogy a férj rossz lenne, hiszen igyekszik továbbra is lelket öntni asszonyába. Nagyszerű írás!
Szeretettel: Eszti
Szia Eszti!
Örülök, hogy tetszett a novellám. Szándékosan alakítottam a férfi jellemét nullásra. Döntse el az olvasó,
hogy pozitív vagy negatív tulajdonságokkal rendelkezik. Vagy olyan mint az élet, mindkettőből akad számos példa. Ha az írásom elolvasása után ezen egypáran elgondolkoznak, már elértem a célomat.
Szeretettel:
Millali