A minap a Róna szélén legeltetés közben mesélte egy juhász ismerősöm:
– Egyik este, úgy lefekvés után, hirtelen amolyan melegségfélét kezdtem érezni. Tudja, olyat, mintha kondérban főznének. A hasam alja fájt, de rettenetesen ám! Ahogy hallja az asszony, hogy nyögök, meg látja, hogy izzadok, felém fordul, rám néz és máris veszi elő a lázmérőt! 40 fok,,árnyékban"! Hinnye, ez már komoly! Hívja is rögtön a doktort, az meg csak megvizsgál és írja máris a papírt és mint a szélvész, visz a mentő a kórházba! Ott is vizsgálgatják a fájó hasamat, majd homokzsák került arra. Egyszer csak eltűnt előlem a világ! EGy hatalmas tölgyfakapu tárult ki előttem . A kapun belül ott állt pásztorruhában a már rég meghalt öcsém, apám, nagyapám. Minden egyikük pásztor vót!
-De régen láttunk! – Mondták – Gyere bé! – hívtak – Nekem a Földön még dógom van! – szabódtam Nem tudtam, mit tegyek. Én itt fönn, a nyájam meg lent van. Ideiglenesen ugyan elvigyázza azt a Pajtás, de véglegesen mégsem bízhatom a nyájat egy pulira! Szó szót követett, az idő telt-múlt. Éreztem, hogy nekem ott, a Földön, a juhaim közt a helyem. Udvariasan elköszöntem az elhunyt rokonaimtól, majd a kapu bezárult és úgy eltűnt, mintha sosem láttam volna! Egyszer csak hirtelen változott a kép. Élő emberi hangokat kezdtem hallani!
-Na végre, hogy eszméletre tért! – hajoltak fölém többen is orvosok a kórházból. Ekkor láttam, hogy egy műtőben vagyok – Ameddig eszméletlen volt, kivettük a beteg vakbelét – majd hozzátették – Még pár nap és hazamehet az állataihoz, hiszen azokat ájultan olyan sokat emlegette!
Hát így járt a juhász a Mennyországban, miközben itt, a Földön kivették a vakbelét.
-De mesélek én mást is – kacsintott rám a juhász ismerősöm. – Egyszer itt, a Pusztán egy szép, nagy, erős bikát akartak bevagonérozni, egy pesti kereskedő vette meg az állatot. Úgy képzelje el, hogy az akkora állat vót, hogy hat markos ember nem bírt vele. Nem vótak képesek megkötözni a szarvánál fogva és a kát hátsólába között. Folyton letépte magát a kötélről, csak fújt, rettenetesen kapálva akart mindent és mindenkit széttépni. Csakis a pulival lehetett úgy-ahogy megnyugtatni, lecsendesíteni. A juhász odament a dühöngő hústömeghez. Megvakargatta az állat szarvainak a tövét és nyugtatóan szólt hozzá. Az állat végül teljesen lecsillapodott. Bár így is nehezen, de be lehetett már kötni a vagonba. Csak a juhész szíve lett nehezebb, mert az állatot hamisan nyugtatta meg. Ő ugyanis pontosan tudta a bika szomorú sorsát. A puli nélkül a juhász semmire sem ment volna. A kutya ösztönös határozottsága viszont bizonyítja a szólás-mondást: kicsi a bors, de erős! Egy másik alkalommal így szólt hozzám a juhász ismerősöm:
– Tudja, észrevettem magamon valamit: egyik nap megemeltem az egyik juhot. Hinnye, de nehéz vagy! – gondutam. Aztán rájöttem, nem a juh nehéz, hanem idős koromra az én erőm lett kevesebb. Sajnos, elszálltak felettem az évek, évtizedek. – sóhajtotta, majd Pajtást, a pulit indította az elkóborolt nyáj ,,befogására".