Tele a piac emberekkel. Első ránézésre boldogan tekintek a sokaságra.
– Mégsem élnek olyan rosszul – fogalmazom meg magamban.
Közelebb megyek az árusokhoz, mivel én is vásárolni jöttem.
Eszembe jut egy régi emlék, még gyerekkoromból. Hódmezővásárhelyen, a kis piacon, – így hívták, mert volt egy másik is, az volt a piac – állok az árusoktól kicsit távolabb. Talpamat melegíti a simára taposott poros talaj. Mezítláb vagyok. Akkoriban nyáron nem pazaroltuk a pénzt cipőre. Nézem a földre terített pokrócokon kínált zöldséget, gyümölcsöt. Nem sok a vevő, mert mindenkinek van otthon konyhakertje. Asszonyok, emberek külön csoportokban beszélgetnek. Nem mindenben értenek egyet, de mosolyogva igyekeznek meggyőzni egymást, igazukról. A piac hátsó részében, karámban a nagyobb állatok, borjú, birka, disznó, még egy ló is. Kevesen alkudoznak rájuk. Némelyik kofa előtt ketrecben élő tyúk, csirke és galamb. Ezek hamarabb elkelnek, minta a nagyobb állatoknak. Kisméretű teherautón dinnye van felhalmozva. A legjobban fogyó áru ebben a melegben. Bátyám megnyugtató, és óvó kezét fogom. Egy évvel idősebb nálam, egyforma magasak vagyunk, még is felnézek rá, és biztonságban érzem magam mellette. – Menjünk haza – mondja – nem soká vége a piacnak. Tudom, miért siet. Ilyenkor nagymamánktól kapunk egy-egy forintot, visszaszaladunk a piacra, és azt veszünk érte, amit akarunk. Gyorsan megjártuk, oda-vissza, és már ott álltunk a dinnyés autó mellett. Minden piaczárás előtt egy forintért egy egész dinnyét vehetünk. Megvesszük a két dinnyét, akkorák, hogy felemelni nem tudjuk, de leleményes a paraszt gyerek. Görgetjük a földön hazáig, ahol lehet ott a fűben. Nagymamánk boldogan fogad minket, de azért, mérges képet vágva korhol – Ki eszi meg ezt a rengeteg dinnyét? – kérdezi, de már mosolyog, mert hallja a választ.
– Hát, mi.
Visszazökkenek gondolataimból, és látom, ez már nem az a piac, feltűnik, hogy mindenki milyen szomorú. Pedig szépen süt a nap, bárányfelhők úsznak a bársonyosan kék égen, langyos szellő lobogtatja az elárusító asztalokról lelógó terítő szélét. A rajtuk lévő élelem hívogatóan, ínycsiklandóan van kirakva, mégsem látom, a tolongást, hogy megvásárolják. Legtöbben csak nézelődnek, mintha múzeumban lennének, nem mernek nyúlni semmihez.
– Tessék, tessék. Friss zöldség, hajnalban szedtem. – hallom egy kofa reklámszövegét – Nézze aranyoskám, még harmatos – szólít meg egy nézelődőt.
– Tényleg, milyen friss – fordul oda férjéhez a megszólított – mennyibe kerül egy szál fehérrépa – kérdezi az árust.
– Kétszáz forint, de nézze meg milyen nagyok – dicséri portékáját.
Férjére néz, és bánatosan elhúzza a száját.
– Legalább kettő kellene a bablevesbe, de az már négyszáz forint – fordul kérdő tekintettel a pénztárcát szorongató férfihez, bízva benne, hogy rábólint a vásárlásra.
– A sárgarépa, és a karalábé is legalább ennyi lesz – szorította szomorúan a sovány műbőr tárcát – és még babot nem is vettünk. A füstölt csülköt már nem is említem.
– Akkor vegyünk csak egyet, dolgozol, fizetést kapsz, ennyit csak megengedhetünk hétvégére?
– Igen, dolgozom – dugta zsebre az egyre jobban remegő kezét – de hó vége van, és csak jövő héten kapok ismét pénzt.
Fülemben visszacseng, hogy azt mondja PÉNZT, nem azt, hogy fizetést. Gondolom minimálbérért dolgozik, keményen napi nyolc órát, sokszor még túlóráznia is kell, amit valószínűleg nem fizetnek ki neki. Ha szóvá teszik munkatársaival, hogy többet dolgoztak, megkapják a válasz, az csak munkahely megtartás.
Mostanában ez a túlóra új neve.
2 hozzászólás
Kedves János!
Szeretem a régebbi történeteket, s nagyon jól vázolod a korabeli, és a mai helyzet közötti különbséget is. Akkor sem volt mindenkinek "fenékig tejföl" az élete, de a mai még annál is lazább. Akkor legalább volt összetartás, egymás iránti bizalom, ma már az emberek elidegenednek egymástól.
Jó volt olvasni gyerekkori történetedről.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata
Köszönöm, hogy olvastad. Ötven évvel ezelőtt kevés pénzzel, vagy akár pénz nélkül sem maradt éhen senki. Azóta ez a nagy városiasodás hozta a fogyasztói társadalmat, amiben pénz nélkül éhen hal az ember. Emlékszem arra az időre amikor kis szatyorban elfért a hétvégi bevásárlás. A környéken egy vegyesbolt, 10-20 négyzetméteres, nem több ezer, mellette egy még kisebb hentesüzlet. Ritkán volt bennük két-három vevőnél több. Ma meg, ha nem autóval megy az ember, akkor megszakad a hátvégi bevásárlás súlya alatt. Régen jó volt a csapvíz, ma megszakadunk e rengeteg ásványvíztől, amit haza cipelünk. (mellesleg ki tudja mi van a műanyag palackban (ami mellesleg szennyezi a környezetet.)) Azt hiszem erről a témáról, még nagyon sokat lehetne beszélgetni. Pedig inkább arról kellene , hogy mi módon lehetne ezt visszafordítani.
Üdvözlettel: FJ.