Egy ellenséges és baráti törzs táborában
Hirtelen arra ébredt, hogy egy hatalmas majom bámulja. Már majdnem felsikoltott, mikor rájött, hogy nem majom hajol fölé, hanem egy ember, a Vadász.
– Mi-mit akarsz? – hebegte félálomban, miközben szorosan bebugyolálta magát állatbőrökbe.
– Gyönyörű vagy…
– Hagyjál – mondta, és a másik oldalára fordult.
– Hagynálak, csak, hogy ideje indulnunk – sajnálkozott, miközben sokat sejtetően megnyalta a száját. Andi rémülten nézett a férfira.
– Rendben, máris indulhatunk – pattant fel a helyéről, mire a férfi ölbe kapta, és megindult vele Tarzanként, a fák ágain csimpaszkodva.
Sokáig szótlanul haladtak, ami egy idő után nagyon feszélyezte a lányt, ezért feltette az őt leginkább foglalkoztató kérdést:
– Szeretsz az őserdőben lakni?
– Nekem ez az otthonom – horkant fel a másik.
– Igen, de biztos szívesen élnél a civilizált világban…
– Ott szörnyek laknak – felelte, miközben tekintete a távolba révedt.
– Szörnyek? – kiáltott fel csodálkozva, hogy a másik majdnem leejtette. Végül hosszasabb átgondolás után rájött, hogy van igazság abban, amit a férfi mond. – Én is az vagyok?
– Nem, dehogy – tiltakozott erélyesen.
– Akkor a többiek tekintetében sem nyilatkozhatsz így, sok rendes ember él ott.
– Hazudnak, lopnak, csalnak…
– Nálatok talán nincs ilyen?
– Nincs.
– És a háborúskodások?
– Az más tészta.
– Nem, ugyanaz, azt is az önzés vezérli. – ekkor hirtelen Andi elkezdett lefele zuhanni, úgy gondolta, felbosszantotta férfit, s az direkt ledobta őt. Már lelkiekben felkészült a halálra, mikor egyszer csak megakadt egy liánban. Kis idő múlva melléesett valaki, a Vadász.
Dani álmosan nyújtózkodott egyet; zavartan látta, hogy rajta kívül már mindenki felébredt.
– Úgy látom, elaludtam – motyogta -, bocsánat.
– Szükségünk lesz még néhány emberre – jelentette ki Pedro oda se figyelve a másikra.
– Hol szerezzük be őket? Nekem nincs túl sok felesleges pénzem…
– Nem messze van egy falu…
– Ugye, nem ellenséges?
– Nem, származom onnan. Nem kérnek sok pénzt.
– Rendben – egyezett bele, bár tisztában volt vele, hogy az ő véleménye nélkül is meglátogatnák a települést, azon kívül tudta, hogy szükség lenne még legalább két emberre – mert annyival vannak jelenleg kevesebben.
Első ránézésre senki sem gondolta volna, hogy azok a fák által takart kis kunyhók embereket rejtenek. Tüzetesebb szemlélődés után már feltűntek a kis kertek, a kőből kirakott utcácskák, és az elkerített háziállatok is. Ez a hely sokkal barátságosabbnak tűnt, mint az elnéptelenedett falu…
Pedro rögtön kivált a többiek közül és egy nagyobb házikóhoz ment, és eltűnt az ajtó mögött. Dani közben az éppen megjelenő gyerekeket figyelte az „utcán”. Nem voltak sokan, és éppen valami csoport játékot űzhettek, mert kacagva ide-oda szaladgáltak. Szép látványt mutattak. Egy kisfiú egy közeli alacsonyabb fára próbált meg felmászni, mire a közelben megjelent egy nő, aki szemmel láthatóan megrótta, ezért visszamászott a földre.
„Kár, hogy nincs itt Andi” – gondolta a fiú szomorúan. Kíváncsi lett volna az ő véleményére is, mert a sajátját már megfogalmazta a magában. Szívesebben látna ilyet, otthon Magyarországon is, a számítógépek mögött ücsörgő fiatalok helyett.
– Na, itt volnék – jött vissza Pedro egy tíz év körüli kislánnyal, és egy tizenkettőnek mondható fiúval.
– Kik ezek? – nézett rá Dani gyanakodva.
– Az új útitársaink.
– De, hát ezek még gyerekek!
– Ők voltak a legolcsóbbak, és a legszófogadóbbak; nem fognak elkószálni. – a fiú még mindig bizalmatlanul szemlélte új útitársaikat, erre az egyik gyerek mondott valamit pergő nyelvén, mire szomorúan megcsóválta a fejét.
– Sajnos nem értem.
– Árvák – tolmácsolta Pedro.
– Mi történt a szüleikkel?
– Az apát megölte a jaguár, az anya a folyóba fulladt.
– Az a jaguár? – kérdezett vissza, arra gondolva, amit megöltek.
– Nem, másik, erre van sok belűlük.
– Jól van, akkor jöjjenek – mondta végül.
– Meglátja, jó üzlet, a lány jól főz.
– Remélem is – mormogott.
Andi nagyon megrémült, mikor észrevette maga mellett a Vadászt, főleg, mikor meglátta a lábából kiálló nyílvesszőt. Ekkor már hallotta a hangokat is maga alatt, szerencsére az ágak igen jól elrejtették, ezért nem kellett attól tartania, hogy észreveszik. Mozdulatlanul feküdt, még a lélegzetét is visszafojtotta.
Az egyik férfi egy tőle kb tíz méterre levő pontra mutogatott, majd nekirugaszkodott, és elindult felfelé a mellette levő fatörzsön. A bennszülött alaposan átkutatta az ágakat, de szemmel láthatóan nem talált semmit, mikor elindult lefelé, Andi akaratlanul felsóhajtott. A nesz felébresztette elrablóját – akitől pedig majdnem sikerült megszabadulnia (ami a tulajdonképpeni terve lett volna). A hatalmas, ösztönös fájdalomordítás még a kilométerekre levő Pedroékig is elhallatszott.
Percek alatt mellettük termett három izmos testű, barna bőrű férfi, és mindkettőjüket megragadták, majd levonszolták a fáról.
Rémisztő volt látni, ahogy kurjongatva ugrálnak a tűz körül, a tábor közepén. Andi legszívesebben lesütötte volna a tekintetét, de túlságosan elbűvölte a barbár ceremónia. Retteget, hogy ezek a bennszülöttek esetleg megfőzik, és megeszik őket, de kétségeit nem merte hangosan kimondani. Egyébként sem nagyon érdekelte volna a mellette levő Vadászt, aki a saját problémájával volt elfoglalva.
A férfit rettenetesen kínozta a sebláz, így félig öntudatlan állapotban lógott a fatörzsön. A körülötte zajló eseményekből szinte semmit nem fogott fel. Sejtette, hogy mérgezett volt a nyílvessző, de nem tehetett ellene semmit. Már késő volt. Vagy mégsem?
A bennszülöttek egyre vadabb, és vadabb iramban ugráltak, s közben mind jobban fokozták a hangerőt. Andi szinte beleszédült a rettenetes sebességbe, de továbbra is figyelte a vadembereket, akik épp egy majmot hoztak elő valahonnan. Az állat rettenetesen visított, és rúgkapált, de ez cseppet sem zavarta az őt foglyul ejtőket. Ekkor a lány már szinte biztos volt benne, hogy egy áldozatbemutatási szertartásnak lesz a részese.
Nem bírtak vele, mert túlságosan kapálózott. Két ember kellett, hogy lefogja, majd egy barnás színű lapos kőhöz kötözték apró testét. Ekkor, a halálfélelem miatt még hangosabban kezdett el visítani, mire a két bennszülött betömte a száját, így már csak rángatózni tudott.
Valahonnan az árnyékból előlépett egy erősen kifestett férfi, akinek a kezében a tűz fényénél egy tőr csillant meg. Andi ekkor rántotta el a fejét, de aztán mégis tovább nézte a jelenetet; valami perverz kíváncsiság hajtotta, hogy figyelje, mi fog történni: lassan egy függőleges vonalat vágtak az állat hasára, amit egy vízszintes követett, hogy egy keresztalakot formázzon a jel. Eközben egyre jobban lelassultak, végül abbamaradtak az állat rángásai. A kimázolt bennszülött kivette a még meleg szívet, és májat, majd a szájába tette, és lassan elrágta. Hagyta, hogy a vér lecsorogjon az álláról. Mikor az utolsó falatot is lenyelte, lassan elcsendesedtek a dobok, és a kiáltozások.
Ezt követően vágták le a két ájult európait a fatörzsekről.
Még a délutánt, és az estét a faluban töltötték, hogy biztosítsák az ivóvízkészletüket, és az élelmüket az elkövetkező napokra. Dani nagyon ízletesnek találta a lepényt, amit a bennszülött nők sütöttek. Élmény volt végre olyan ételt a szájába venni, amiről tudta is, hogy micsoda tulajdonképpen.
A kis piros bogyók, amikből szintén egy kosárnyit kaptak, tele voltak vitaminnal, és ásványi anyagokkal – a lakosok elmondása szerint.
– Csak nehogy mérgező legyen – nézte óvatosan a fehér fiú.
– A bennszülött tudja, mi jó.
– Azt is tudja, hogy mit bír a magyarok gyomra? – kérdezte, miközben eszébe jutott az egyik este, mikor valami furát vacsoráztak. Érdekes íze volt, olyan, amiből az ember csak óvatosan eszeget. Néhány perccel később jött is vissza az egész lakoma úgy, ahogy volt.
– Mi volt ez? – kérdezte, mikor már kicsit megnyugodott a gyomra, és ivott egy kis vizet rá. Végül Pedro nagy nehezen bevallotta, hogy egy hatalmasra nőtt bogarat sütött meg a tűznél. Ekkor még az a maradék is feljött neki, amit addig sikerült a gyomrában tartania.
– Majd kiderül – vonta meg a vállát hanyagul Pedro. Nagyon feldühítette a másikat ez a nemtörődömség, de próbálta elfojtani magában a kitörni készülő indulatokat, ezért inkább egy fába öklözött.
– Milyen szép gesztus tőled.
– Micsoda?
– Hogy segítel megindítani a fa keringését. – Dani értetlenül nézett Pedrora, mire az hosszas magyarázatba fogott a terméketlen gyümölcsfákról, melyeket ilyen módon ismét termékennyé lehet tenni.
– Értem – mondta végül bambán.
– A gyümölcs amúgy tényleg jó hatással van – kacsintott a fiúra, mire az végül megnyugodott.
Estére egy öregasszonynál kapott szállást, eleinte fintorgott, de aztán döbbenettel szemlélte, hogy az agg nő a saját ágyát kínálja neki, ő maga pedig földre szórt szénára akar helyezkedni.
– Ne sértsd meg azzal, hogy nem fogadod el – súgta Pedro.
– De, hát nem aludhat a földön! – tiltakozott az asszony korára való tekintettel.
– Náluk/nálunk ez így szokás.
Dani nagyon elámult attól, amit most megtanult, nem gondolta volna, hogy ennyi önzetlenség létezik a földön.
– Ők igazi emberek – suttogta maga elé, majd kicsit tétován elhelyezkedett az ágyon. Már nem is zavarta annyira, hogy nem olyan tiszta, mint azt szeretné, valamint, hogy egy idős nő tulajdonát képezi.
2 hozzászólás
Izgalmas olvasmány! Ügyes vagy! Várom a folytatást!
szeretettel-panka
Köszönöm 🙂