Romeo echo – 2.

Több, mind fél óra telt belé, hogy kiválasszon egy fekete, testhez simuló, bőrhatású overallt, amelyről a fények mélykék csillámlással csúsztak le. Egy magas sarkú csizmát húzott fel hozzá.
Ahogy a lépcsőn lefelé haladt, illatokat érzett, és sercegő hangokat hallott.
– Te főzöl? – méltatlankodott.
– Nem, csak tönkreteszek pár tojást, némi kolbászt, sajtot, meg ezt meg azt.
A jövevény leszaladt a lépcsőn. Tetszett neki ez a dolog is: ahogy szinte esett lefelé, s lábaival irányította, tompította a zuhanást. Leérve az amerikai típusú konyha főzőfelülete fölé tornyosuló, játszadozó alakra meredt:
– Te főzöl!
– Upsz! Most rajtakaptál! Bevallom: szénalapú élőlény vagyok, amolyan régimódi, gyengécske gyomorral. Főtlen ételből nem tudnék elég energiát kiemészteni az agyműködéshez, s ha már erre a sorsra vagyok kárhoztatva, nem bánom, ha amit eszek, legalább finom!
– Mondhattad volna azt is: „Igen, főzök.”
– Persze! Csak … tudod régimódi jelfogóberendezésem is van… szóval szavakból sem érem be akármivel! A szépet, a megmunkáltat szeretem.
MSE válaszul az asztaloz ült, s nézte a nagyszerű ember ténykedését: csodálta rengeteg felesleges szavát, mozdulatát. Egy tányért perdített elé. Ő hátrahőkölt, de a tányér az asztal szélétől 5 centire megállt.
– Hányat törtél össze, mire ezt begyakoroltad?
Az egy pillanatra megtorpant a gőzölgő serpenyővel a kezében, törölgetővel bal alkarján:
– Számít ez? – félrebillentette a sistergő edényt, és egy adagnyit a tányérra tolt.
– Nincs szükségem ételre… hiszen tudod. A mikro- gravo- magnetikus generátoraim elegendő energiát termelnek a működésemhez.
– És ez egy gépnek elég is lenne… De Te Mesterségesen Stimulált Entitás vagy. Azok közül is az első… Kóstold csak meg! – biztogatta a fakanál lendítésével, miután szedett magának is.
Az evőeszközöket már jó előre kettejük közé készítette, egy kosárka szeletelt kenyér társaságában.
– Vigyázz! Meleg! – és megmutatta, hogy egyszerre kicsit kell a villa hegyére tűzni, megfújni, majd szájba venni.
Utánozta, és hümmentett, majd önkéntelenül lehunyta a szemét. Érezte, hogy nedvesség árad a szájüregébe, s a falat minden rágásnál más és más ízekkel gyönyörködteti. Először a legintenzívebb ízek: a kolbász, a hagyma, a fűszerek, utána a sajt és a tojás, majd keveredtek, és összeálltak valami teljesen mássá.
Lassan lenyelte, és érezte, hogy a folyamat ezzel még nem ért véget: lassan molekuláira bontotta, és leraktározta. Fehérjék, sók, aminósavak, kén, szén, és még vagy százféle anyag. Később valamire csak jó lesz alapon.
– Hmm! Ez… ez fantasztikus… mesés!
– Ugye?! És lassan ráérzel majd a szavak ízére is.
A lányszerű folytatta az ízélmény-szerző folyamatot, és örült annak, hogy ezt megosztotta vele Romeo… Majd hirtelen az tűnt fel neki, hogy milyen nagy az épület, és így fogalmazódott meg benne a kérdés:
– Egyedül laksz itt?
– Nem.
– Hát kivel?
– Veled.
Megállt egy pillanatra a mozdulatsora: – Azt mondta: „Veled.” – zakatolt értelmező központjaiban – Egyenlő: nem mással; egyenlő: nem más emberekkel; egyenlő: egyedül… De egyenlő: Veled, mint társsal.
– Mindig egyedül laktál?
Most Richard tartott szünetet, majd ezt mondta:
– Nem… Nemrég váltunk külön.
MSE kérdezni akarta kitől, mikor, de egy szélső perifériája kikereste a választ a Tudás Fényéből: Patrisha McFarson. Szőke, kéksemű, 171cm magas, 60kg, és más adatok képek, házasság, mindenki számára irigyelt, és szépnek tartott kapcsolat. Vagy húsz boldog év… És nemrégiben a válás, nem sokkal – vélhetőleg közös – gyermekük születése előtt, alig néhány hónappal azelőtt, hogy mindezek történtek.
– Bocs.
– Nem gond. Az emberek változnak. Leginkább azért, hogy ugyanazok maradhassanak. De ezt a témát ne boncolgassuk. Ha befejezted az evést – bökött szemével a lány üres tányérjára – indulhatnánk is.
– Ne mosogassak el?
– Ha van kedved. Addig átöltözök.
– Persze hogy van.
– Köszönöm.
Azzal felkelt, és bement az egyik szobába. Az ajtót résnyire nyitva hagyva maga mögött.
A mesterséges létező leszedte az asztalt, megtisztította az edényeket a szennyeződésektől, és örömét lelte ebben. Tetszett neki, hogy tudja, hogy képes rá, és segít vele a nagyszerűnek. Úgy érezte, szeret mosogatni. Közben elemezte az étkezés alatt lezajló eseményeket, mérlegelt, és úgy gondolta, helyesebb, ha előbb belenéz a Tudás Fényébe, mielőtt kérdez. Fájt neki az a pillantás, az a töredék-másodperces néma csend, amit kérdése okozott.
Azután letörölte az asztalt, és rácsodálkozott, ezek az egyszerű tevékenységek milyen nyugtatóan hatnak rá.
Majd várt. Vízcsobogást hallott.
„Tisztálkodik” – mosolyodott el. Azután saját szájára gondolt, majd a fogmosásra, és a benne lévő anyagokból frissitő, hűs illékony molekulákat alkotott, és szájüregébe pumpálta nagyon lassan.