Izzad a tenyerem. Kásás a kép, a hangom, ha megpróbálnám is csak remegve szólna. Kint a téren, ezt a néhány gazt szorongatom. Biztos idiótának tűnök itt a rohanó tömeg közepén, de ez van, ilyen a vágy. Körülöttem mindenhol zabolázatlan népek öntudatra ébredés nélkül sietnek munkába, iskolába, akárhová. Csak állok itt a hőségben – lehet vagy negyven fok – s várom az igazit. Persze nem vaktában készülök lecsapni valami nőcskére, nem, az nem az én műfajom.
Edinát várom. A csodálatos Edinát. Akinek a bársonytól ragyogó hajánál csak a tavaszi virágokhoz hasonlító illata üdítőbb. Edina. Akárhányszor ismétlem magamban, csak egyre hevesebben ver a szívem. Most látom ebben az évben másodszor. Nem szokásom érzelgősen, csöpögősen tálalni az érzéseimet, de most valamiért egy kis különlegességgel készülök. Egy csokor rózsa, egy üveg mézédes muskotály, meg az az elbűvölő mosolyom.
A téren az oszladozó tömeg közt lassan egy határozottan lépdelő nő sziluettje jelenik meg. Közelebb érve kitűnnek kerekded mellei, csipőjének kecses ringása, s arcán az üde mosoly. Ő Edina. Igen, Ő. De miért olyan nagy szám? Igazából semmiség. Évente egyszer utazik haza Magyarországra – kivétel az idei –, s az átlagosan 13.000 kilóméter távolság jót tesz kettőnk kapcsolatának. Ismétlem idén már másodszor! Van itt egy kis apróság. Edina a gyermekkori szerelmem, akinek soha nem volt alkalmam elmondani, hogy mit is érzek pontosan. Azóta eltelt néhány év. Én húszas éveim végén járok, ő a közepén. Én egy lepukkant bérházban lakom egymagam a macskámmal Fricivel, Edina pedig a világ minden táján megfordul olykor. Ambíciózus nő, már ilyen fiatalon is. Lassan ideér, de mit mondjak?
– Szia Dina! – kezdem megrogyó hangon, szakadatlan mosollyal. – Nem találkoztunk már tél óta, hogy megváltoztál!
– Szia! Hát köszi, remélem tetszik amit látsz. – kezdte, s mosolyra húzta száját – Nézz meg jól mert már nem sokáig maradhatok. Este megy vissza a gépem a Londonba, onnan holnap utazom tovább.
– Káprázatosan nézel ki, csak úgy, mint rég. Ebben mit sem változtál, – feleltem derűs hangon – de, hogy ilyen korán el is mész, ennek bizony nem örülök.
– Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok, készültél valamivel? – s a rózsákra pillantott.
– Igazából semmiség. Ezeket neked hoztam – nyújtottam felé a rózsát, s ő hangosan kacagott egyet.
– Igazán nem kellett volna – felelte – már a találkozás is eléggé szívderítő. Emlékszel még mit mondtál nekem a ballagás után? – arcomon gyengéd pír szaladgál – Még mindig ez jár a fejemben. Nem tudom eldönteni, hogy mit kéne tennem, de úgy érzem, hogy megérdemlek egy kis törődést. – előhúzta a telefonját, pötyögött néhányat, majd ismét elsüllyesztette azt táskája mélyére.
– Ha törődésre vágysz, akkor bizony nagyon fogsz örülni! – csattantam ki magamból – Készültem egy kis aprósággal, persze csak ha nem haragszol. – közben a tekintetemmel tökéletes vonalait fürkésztem – Ne aggódj, semmi nyál, meg csöpögés, tudom, hogy ki nem állhatod, de azért mégis valami.
– Na ne várass tovább, bökd már ki! – vetette rám harsányan.
– Gyere megmutatom – s megragadtam a kezét, majd elindultam a park irányába.
Szívem gyötrő erővel kalapált. Séta közben beszélgetni kezdtünk. Munkáról, barátságról, szerelemről. Bátorkodtam megkérdezni, hogy jelenleg milyen kapcsolatban él és hatalmas örömömre kiderült; egyedülálló.
Még mindig egy taknyos kölyöknek érzem magam mellette. Edina a tetőtől talpig kész nő, kiváló karrierrel, csodálatos megjelenéssel és egy kis ital után ordenáré szókinccsel. Mint a középsuli – gondoltam magamban miközben a park közepén lévő játszótéren, hintázás közben adogattuk egymásnak a borosüveget. Legutóbb, mikor a hinták összhangba voltak, úgy sikerült átnyújtani az italt, hogy a kezünk lágyan összeért, s ő ujjával simított egyet a kézfejemen.
Nem tudom mi ez. Talán ő is akar? Töprengtem, s közben szavam el-elakadt. Érezheti rajtam a kétséget, a morfondírt, mivel átvette a beszélgetés fonalát. Apró kezével a bort nyújtja felém, ringatózás közben szelíden átveszem, majd egy hatalmas korty után…
– Dina! Figyelj! El kell mondanom valamit, de ezt ne itt beszéljük meg, – enyhe szünet, levegő, hatalmas nyelés – futóverseny a patakig?
– Legyen inkább fogócska! – s élénken kacagva rohanni kezdett.
Néha-néha sikerült mellé érnem, de őszintén megvallva nem lihegve akartam a partoldalhoz érni, így egy kis csalással nyerni hagytam. Ő már ott ült a sziklás peremen, kezét a bor felé nyújtotta. Lehuppantam mellé és még mielőtt tovább adtam volna a mámorító italt belehúztam egyet. Miközben ő is kortyolgatott összeszedtem magam, megigazítottam a vállára hullot haját, s ahogy hátratereltem gyönyörű tincseit, lassan megsimítottam a hátát.
– Tudod Dina, már rég óta el akarok neked mondani valamit, amit már biztosan tudsz – hirtelen szólni akart, de belefojtva a szót folytattam –, de kérlek hallgass végig. Tudod – feleltem tétovázva – nem arról van szó, hogy ritkán jársz itthon, csak, ahogy te is mondtad megérdemelsz egy kis törődést. És hidd el, én szívesen törődnék veled… ha lenne rá alkalom, hogy többször láthassalak.
Nem akart szólni, csak egy ismerős, kegyetlen mosolyt eresztett arcára. Szájához emelte az üveget, majd kortyolt egy nagyot. Mikor felém pillantott láttam, hogy apró hártya fedi mindkét szemét, s ajkai néha megremegnek érzelmei súlya alatt.
– Nem akartalak megbántani – kezdtem újból – csak tudod, hogy… áh, nem tudod.
– Hogy ne tudnám! – csattant fel mogorván – Azt hiszed nekem nincsenek érzéseim? Irántad – tette hozzá – Igen is vannak, sőt elég súlyos, mély érzelmek, de értsd meg a karrierem most mindennél fontosabb. Nem kérem, hogy várj, senkitől sem kérném. Nekem is rossz, hogy hazajövök évente egyszer, aztán elkápráztatsz az ötletesebbnél ötletesebb huncutságaiddal, aztán megint el kell mennem. Ezért nem jövök gyakrabban.
Most én nyitottam volna ajkaim szólásra, ám hatalmas meglepetésemre közelebb hajolt, ujját ajkához emelte, s pisszentett egyet. A következő pillanatban ajkaink összeforrva mardosták egymás érzelmeit. Hol hevesen, hol gyengéden. Apró csörömpölés nesze hallattszott, tudtam, hogy a borosüveg csúszott bele a sziklás mederbe, miközben ezer részre szakadt. Éreztem minden egyes rezzenését, minden egyes mozdulatát, s bennük minden érzelmét. Az én szívem is egyre jobban kalapált, káprázatos érzés, mikor a…
Hirtelen szúró érzés kerítette hatalmába szerelmes szívemet, s mellkasom baljának mélyén az apró ketyegő fogaskereke egyre gyorsabban pörgött. A szerelem mámorának hittem a bágyadó testem. Olyan, mint egy szerelmes éjszaka utáni lassú elalvás. A kép egyre kásásabb, a testem egyre forróbb, tagjaim percről percre nehezebbek.
Utolsó emlékem, mely retinámba égett, egy vészjósló könnycsepp hullása volt. Edina ereje teljéből próbálta helyrehozni a heves reakciót, sikertelenül. Könnyei egyre szaporábban csorogtak arcán, ahogy a levegő is egyre szaporábban hagyta el tüdőm. Utolsó mozdulatommal megpróbáltam a kezem megemelni, s a kezébe fonni, de erőlködésem olaj volt a tűzre. Eszméletlenül zuhant vissza a patak partjának poros köveire.
5 hozzászólás
Nagyszerűen írsz! Könnyed, laza, humoros! Egycsapásra közel tudsz kerülni az olvasóhoz! Üdv: én
A végét nem értem, ki zuhant le végül? Üdv. István
Istefan: az elbeszélő karja zuhan vissza a földre, miután sikertelenül próbálja megemelni a szívroham miatt.
Bödön: köszönöm az értékelést és mindkettőtöknek köszönöm, hogy olvastátok és hozzászóltatok.
Üdv: L.
Épp ez volt a gond, mert egy kar nem lehet eszméletlen, esetleg erőtlen, míg gazdája eszméletlen. Kíváncsi vagyok más témájú írásokra, mert ebben a témában nagy a konkurencia és bizony mondom néked, vannak akik jobban csinálják. Ne értsd félre mondanivalóm, jól írsz, de én a helyedben más témákra pazarolnám tudásomat és még mondjuk vigyáznék olyan apróságokra, hogy az üveg ne szakadjon, ezerféleképp pattanhat másképp szilánkokra. Üdv. István
Köszönöm az értékes kritikát, szeretem a hasznos gondolatokat. Hamarosan lesz fent egy fantasy mű is. Bár abban is elég erős a konkurencia, talán közelebb áll hozzám, remélem ott is hasonlóan hasznos kritikát kapok majd.
Üdv: Laci