Egy újabb kísérlet korunk egyik legjobb robotos, démonos és angyalos meséjére, amiben legfeljebb egy terv jelentéktelen mellékhatásaként gondolunk az emberi faj fennmaradására vagy pusztulására.
A regényem letölthető az alábbi linken, teljesen ingyen:
Szulimán Mihály – A hármak világa (pdf)
Renitens
Az ércköpő bestiák fülsiketítő hangon dörrentek el Zárka mellett – az ágyúk által keltett légnyomás felkapta, és az egyik felhőkarcoló irányába repítette a lányt; a vasgolyólövedékek elröppentek, elvétették a hörgő-morgó tömeget, s azzal a káprázat határvonalán hullámzó sötétségben tűntek el, végleg.
Teste többször is átfordult a levegőben, és az egyik alkalommal, ha csak egy pillanatra is, de vérszomjas tekintete összetalálkozott a gigászi erőköpeny kapzsin villanó szemével. A környékre telepedett homály betolakodó volt, és nagyon is élő! Akárcsak ők maguk, álmodozók – közülük egyikük sem lehetett tartósan része a létvilágnak, most pedig, hogy ilyen közel kerültek a meggyalázott birodalom szívéhez, mindjárt két, legyőzhetetlen ellenséggel is farkasszemet kellett nézniük.
Zárka az alkotófolyamat elindításához szükséges varázsszavakra koncentrált, azután pedig arra, amit elő kívánt hívni a fantáziájának mélyéről. Ennek folyományaként teste máris egy ezüstszarkofágban repült tova a levegőben. Amikor az utolsó pikkelylemez is a helyére kattant, becsapódott egy omladozó felhőkarcolóba. Átzúgott az irodaszinten, betonoszlopokat és kemény áthidalókat roppantott darabokra, ekképp rombolt ki az épület túloldalán – törmelék-, és üvegszilánkcsíkokat húzott maga mögött az izgága sötétség hideg és baljós hátterében; apró villanásként lobbant a gigászi erőköpeny gyilkos fényű szemében.
Mélyre zuhant, a szomszédos épület elé, ahol egy szeméttel teli konténerbe csapódott. A pikkelylemezek kikapcsoltak, a szarkofágfedél kinyílt, Zárka pedig előmászott és kikeveredett a mocsokból. Testén golyóálló felszerelés, de tetőtől talpig csupa rongy és karcolás. Fejét sisak óvta a kiszámíthatatlan körülményektől, a halál hevességétől: horpadás és sorja árulkodott korábbi gellerekről, melyek az ötvözet kárára többször is elhárították már a birodalom gonosz szándékát.
Erőt vett magán, mert ismét alkotni készült. De már a gondolat elején vad zihálásba kezdett, s hogy össze ne essen, előre dőlt, kezeit a lábain támasztotta meg. Így nézett, oldalvást, fel az égre, ahol két, fehér, gonosz szem, apró pupillával a közepében vigyorgott rá, kéjesen.
Zárka kihúzta magát, azután egy-egy lézerágyút képzelt baljára és jobbjára. Az ellenség még meg sem jelent, az automatizált rendszer elforgatta a fényválasztólencsékkel megtámogatott csöveket. A füstös főutcáról számolatlan kitaszító ömlött a keskeny sikátorba, de egy-egy néma villanás, és máris eltűnt mind, a környező épületekkel együtt váltak hamuvá – ám a lényekből érkezett még bőven, vég nélküli tömegük az égből aláereszkedő neuronnyúlványokról hatoltak a létvilág betondzsungelébe. A föld alól gubólények törtek fel: gyorsan mozogtak, testükben zsigereik ropogtak és hosszú, horgas karomban végződő farkukkal repítették magukat áldozatuk felé. Az egyik kihasználta a füstöt, annak takarásából támadott: hosszú csápja a lány felé mozdult, szikkadt hernyóteste kettényílt, s így a lény egyetlen nagy, acsargó pofává lett; benne ezernyi tépőfogon át fröcskölt a húst és csontot emésztő nedv!
Ám a gubólény ketté szakadt, még röptében, amikor Ámokfutó ökle elérte – a lány, mint egy vörös üstökös zúgott alá, majd röppent ismét a magasba. Egy alacsonyabb irodaépület tetején szállt le, környezetét vörös aura színezte meg. Zárkához hasonlatosan öltözött, golyóálló felszerelésbe, feketébe. Szemét könnyeitől nedves alvómaszk fedte, szőke haja szél bűzén lobogott. Ámokfutó, különleges képessége lévén védettséget élvezett a legádázabb kitaszítók ellen is, tudatát képtelenség volt rémálomlény érintéssel visszazökkenteni a valóságba: vagy itt hal meg egy behatástól, vagy a kiemelés pillanatáig marad és harcol! Már ameddig a tudata képes kiszolgálni a szlepnírt – esetében a képesség tárgyiasított alakját, a szürke alvómaszkot.
Zárka, míg az ágyúk újratöltését várta, tekintetével el nem eresztette húgát. Lehetett bármilyen igyekvő a szerencse, és tudatszilárdító a nirumán segedelme, négyük közül már csak ők ketten életek. Kolonc és Lobogó hamarabb pusztult el, minthogy testüket halálos behatás érte volna: a komplex tudat származékából megképzett város távoli pontján estek össze, majd rohanták le, s falták fel őket a szörnyek. Fájdalmat nem érezhettek, mert lelküket már Zárka szlepnírje birtokolta – legalábbis a lakoma idejéig. Azután viszont, mint a fogságba ejtett madarakat a kalitkából, szabadon engedte az illanó valókat, melyek, minthogy a lelkeknek már nem volt hová visszatérniük, valóban elillantak.
– Mondd, Melina: Miért?! – zengte Ámokfutó. Hangja keserűségtől remegett; dühvel telt aurája vörös páraként dermedt köréje, és az égboltozatot uraló lény sem zavarta, noha tudta, a bestia, valódi alakjában világokat falhatott volna fel.
Könnyelműsége láttán Zárkában is kérdés csendült, aggasztóbb és jelentősebb bármilyen veszteségnél: Mégis ki akart volna egy ilyen teremtményt átvinni a saját világába?! Mert ő aztán nem! Bárcsak kisöpörhette volna húga agyából mindazt a hazugságot, amit az operátorok mélyre vetettek a tudatába! A tudatukba!
– Sajnálom – suttogta, csak úgy, maga elé, hisz tudta, a forgatókönyv idejekorán letapasztott minden értő fület, igaz ajkat és éles szemet. Mindettől pedig a sírás kerülgette. Felnézett húgára, és tudta, nincs választása. Lehunyta szemét, hogy a kalitkát fogadókész kinyissa!
Ámokfutó elrugaszkodott az épület tetejéről: mint egy dühös üstökös, ökölbe szorított kézzel, vad morajjal hasított Zárka felé. Mégsem lehetett elég gyors. Nővéréhez képest aligha! Így a teste immár tudat nélkül csapódott a betonra, ott tört és szakadt darabokra – valójának immár nem volt hová visszatérnie.
A sötét erőköpeny eltűnt, felhőtlen éjszaka maradt a helyén. A csillagok alatt, de magasan a város fölött most egyetlen, összefüggő objektum látszott, s az vég nélkül morajlott: az őrzők legkedveltebb alakbelisége, a neuron! A gigászi idegsejt mint egy groteszk tenyér, hosszú ujjai tekeregve martak a létvilágba. Nagy, sötét szeme rátalált Zárkára. Mélyről jövő hangja, mint sziklamorajlás zúdult a lány tudatába:
– Teljesítsd az ígéreted, és többé vissza ne gyere! – mondta, majd megrogyott, épp csak lendületet vett, és a mérhetetlen tömeg elrugaszkodott, magasra reppent, akár egy sok karú medúza, úgy lökte magát egyre feljebb és feljebb a csillagfényű éjszakába, át egy másik létvilágba.
Az emberi elmében megképzett, túlvilági szavakra eltűntek az épületek, a főutcán gyülekező gubólények. Zárka lába alól kifutott a talaj, testéről elpárolgott a felszerelés. Zuhant a sötét térben, a legalapvetőbb kitaszító erők társaságában. A biztos halál megannyi marka üres volt, feneketlen kétség, mégis érezte, valahányszor egyik mancsból átbucskázott egy másikba, hogy újabb és fájdalmasabb kínok várják érkeztét. De nem számított: végtelenül boldog volt, hogy világa mindezek dacára élhető maradhatott! Hogy az élet tovább folyhatott, függetlenül attól, kinek a fennhatósága alá tartozott!
Hagyta, hogy a kitaszítóerő végigfusson egész lényében.
Amikor kinyitotta a szemét, homályosan látott. Kellett némi idő, hogy az áttetsző lebegtetőfolyadékot elszivattyúzza a rendszer. Az Elme-cella kapszula üvegteteje csak ezután nyílt ki fölötte. Senki sem érkezett, hogy kisegítse, így magának kellett megbirkóznia a feladattal. Kitörölte szeméből a homogén folyadékot, és ekkor vette észre a földön munkálkodó operátorokat: dr. Kartal és Mrs. Leonarda újra próbálták éleszteni Ámokfutót.
Zárka lehúzta az arcáról a légzőkészüléket, azután a csuklójára erősített adagolószerkezettel bíbelődött – a mandzsetta kioldott. Ekkor rohant el a kapszulája előtt dr. Hale. A doktornő egy defibrillátorral huppant a földre, Ámokfutó mozdulatlan teste mellé. Alattuk lebegtetőfolyadék csillogott, benne kövér folyamokban vér tekergőzött, akár a kígyók terültek el a műveleti terem fehér márványcsempéjén.
Mialatt a tekintetével visszakövette a vérfoszlányok forrását, hallása egyszeriben visszatért! A füléhez kapott, mert a riadót, ami rikoltva körözött a terem falain, elsőre bántónak és rettenetesen fájdalmasnak érzékelte. De nem fájdalmasabbnak mint a látványt, ami két szempillantással később fogadta: szerte a földön lemez és üvegdarabok, közöttük Kolonc és Lobogó maradványai látszottak; személyi kapszuláik törve-zúzva, szétnyílva álltak horgas talapzataikon.
Az operátorok hangja visszavonzotta Zárka tekintetét, és ő rátalált húgára!
– Várjanak! – kezdte, de annyira fázott, hogy alig bírta kinyöszörögni amit akart. – Majd én! Nálam van!
Ahogy a lábát kitette az Elme-cella kapszulából, megcsúszott a kiömlött lebegtetőfolyadékon, elvágódott, így a karjára erősített adagolószerkezet (amit rövid kábellel rögzítettek a kapszula belső falához), megfeszült és leszakadt a csuklójáról – a lány azonnal összecsuklott, vére szanaszét spriccelt a márványpadlón. Dr. Hale érkezett, hogy a gondjaiba vegye, de Zárka a húgához igyekezett, ezért kénytelen-kelletlen félrelökte a doktornőt, aki elveszítette egyensúlyát, megcsúszott, és olyan szerencsétlenül esett, hogy Kolonc Elme-cellájának a talapzatán kitörte a nyakát.
Zárka is elvágódott: immár hason próbálta magát vonszolni, át a kábelkötegeken. Ekkor több helyen is fájdalmat érzett a testén. Amikor felemelte a fejét, két operátorát látta: dr. Kartal és Mrs. Leonarda nyugtatópisztollyal a kezükben célozták.
Tovább csúszott, mígnem sikerült megfognia húga kezét.
– Élj! – nyögte, majd elképzelte a kalitkát, benne pedig a fogságba ejtett madarat.
Elengedte a lelket, s azzal megszegte a fogadalmat.
A regényem letölthető az alábbi linken, teljesen ingyen: