Dzsagdzsívan („a világ lelke”) egy Lakhnau melletti faluban született, és mindenki elvárta, hogy ő is a földet művelje, mint az apja. De Dzsagdzsívannak nem volt kedve a paraszti munkához, nem tanulta meg soha, még a kapa is rosszul állt a kezében. Mit tehetett volna az öreg Dzsagdzsívan, rábízta a teheneket, az is valami, ha legalább pásztor lesz belőle.
A fiú ki is hajtotta az állatokat a mezőre, aztán vagy vigyázott rájuk, vagy nem. Súlyos filozófiai kérdések foglalkoztatták. Hogyan is van ez? A gyümölcs van-e a fában, vagy a fa a gyümölcsben? Vagy mindkettő az elmében van, bennem az elme, esetleg én is az elmében vagyok. Tér van a házban, vagy ház a térben? A ház és a tér a látó szemében vannak-e, vagy az elméjében, továbbá a szem van az elmében, vagy az elme a szemben? Bolond vagy te, fiam, mondta neki az öreg Dzsagdzsívan, és hamarosan híre ment a faluban annak, hogy az öreg Dzsagdzsívan gyereke jóképű ugyan, de sült bolond. Ha ez így van, nem hagyom, hogy a fiam vele barátkozzon, nem adom hozzá a lányomat feleségül, mondták a falusiak, és még a kisebb gyerekek is ujjal mutogattak rá a háta mögött: Nézd csak, ott megy a bolond.
Dzsagdzsívan ezt egy cseppet sem bánta. Szádhuk, jógik és mindenféle csavargó társaságát kereste, akikkel órákig el lehetett vitatkozni arról, hogy mi van a miben, az édes ízben a cukor, vagy a cukor az édes ízben. Mert ez nagyon nem mindegy, állítólag még az örök üdvösség szempontjából sem, és vannak olyan jógik, akik egész életükben azon meditálnak, ki a látó, lát-e valamit, és ha igen, minek.
A filozófia szédületes ormaira még messze nem jutott el Dzsagdzsívan, sőt időnként az a megaláztatás érte, hogy alaposan elnáspángolták. Erre olyankor került sor, amikor a jövő nagy lelki tanítómestere úgy elbeszélgette az időt, hogy a tehenek mind szétszéledtek, és az öreg Dzsagdzsívannak személyesen kellett a riskákat összeterelni. Egy-egy nagyobb náspángolás után a fiú egy kicsit magába szállt, és megfogadta, hogy jobban fog vigyázni, részben az állatokra, részben a saját ülepére.
Egy-egy ilyen magába szállás rendkívül borongós hangulatot hozott magával, és a fiú néhány napig inkább csak hason fekve őrizgette a teheneket. Ki tudja, miért, de most nem azon a fontos kérdésen töprengett, hogy a bambuszpálca verte-e el a hátsó felét, vagy a hátsó fele a bambuszpálcát. Meg kellene szökni innen, mantrázta Dzsagdzsívan, az Úrnak nem az a szándéka velem, hogy pásztor legyek. De hova szökjek, hogy ne találjon meg az apám?
Ekkor mintegy rendelésre, két vándor bukkant fel a réten. Hosszú hajukról, szakállukról, nemkülönben rongyos lepleikről mindjárt látszott, hogy szentek. Dzsagdzsívan talpra ugrott, aztán megint hasra feküdt, hogy a szenteket illő módon üdvözölje. Bullá Száhib és Góvind Száhib nagyon örültek, hogy ilyen jó modorú legénykével hozta össze őket a sors. Ritka manapság a jó modor, éppen a minap történt, hogy bementek egy házba, és a háziak közül egy asszony föl sem állt az üdvözlésükre, ülve maradt, mint akit odaragasztottak a párnájához. Később kiderült, hogy az asszony deréktól lefelé béna, no de akkor is, ülve maradni hihetetlen modortalanság.
Bullá Száhib tüzet kért a pipájába. Dzsagdzsívan nem ütközött meg a szokatlan kérésen, mert a szenteknek mindent szabad, pipáznak, füveznek, nőket hajkurásznak, ezt mind csak azért teszik, hogy az egyszerű embereket a kegyeikben részesítsék. Rohanvást hozta a tüzet, és még egy sajtár tejet is, bár nagyon félt, hogy az apja megint megbünteti. Bullá Száhib elégedetten simogatta meg a gyerek fejét és a saját hasát, aztán kijelentette, hogy nem kell félni; otthon az esti fejésnél sokkal több lesz a tej, mint máskor. Ejha, gondolta Dzsagdzsívan, kitalálta, hogy mitől félek, olvas az elmémben, erre csak egy nagyon nagy szent lehet képes. Este tényleg nem hiányzott az egy sajtárnyi tej, a derék tehénkék annyi tejet adtak, mint még soha. Mi ez, ha nem csoda, mondta magában Dzsagdzsívan, és egy alkalmas pillanatban megszökött, a szentek után ment, és könyörgött, hogy fogadják el a tanítványuknak.
Most derült ki, hogy Góvind Száhib a nagyobb szent kettejük közül. Gyorsan még egy csodát tett, végtelen kegyéből teljesen átformálta Dzsagdzsívant, csapongó érdeklődőből tökéletesen lelki emberré tette. Aztán közölte vele a szupertitkos mantrát, amit egyébként Indiában mindenki ismer, amióta egy Rámánudzsa nevű dél-indiai szétkürtölte a háztetőről. Bullá Száhib elárulta, hogy egyáltalán nem véletlenül kerültek oda, ahol Dzsagdzsívan a teheneket legeltette, föl akarták ébreszteni a benne szunnyadó isteni lelket. Fiam, mondta megrendülten Bullá Száhib, te az előző születésedben egy nagyon híres aszkéta, púrna jógi voltál, és most is az leszel; az isteni igazságra tanítod az embereket. – Dzsagdzsívan is nagyon megrendült, fellelkesült és meghatódott, hiszen nem minden nap hangzik el egy ilyen áldás vagy ígéret. De aztán összeszedte magát, leszállt az éteri magasságokból, és alázatosan megkérte a két Száhibot, mutassanak neki egy icipici jelet, ami azt bizonyítja, hogy igazat beszélnek.
Góvind Száhibnak vörös lett a feje, a szemei nemkülönben. A mindig szelíd és jámbor ember félelmetes haragra gerjedt. Te senkiházi, te gazember! Hány jelre volna még szükséged? Nem elég, hogy eljöttünk hozzád a Himálaja magas ormai közül, olvastunk a gondolataidban, megszaporítottuk a tejet, elfogadtunk a tanítványunknak, megkaptad az avatást, lelki emberré változtattunk, megmondtuk, ki voltál az előző születésedben; nem elég, hogy annyi áldást kaptál, mint eddig senki, olyan szégyentelen vagy, hogy még ezek után is jeleket követelsz? No ha ez így van, akkor vissza az egész. Visszavesszük az összes áldást, és sohasem lesz belőled híres aszkéta.
Nem is lett. Dzsagdzsívan hazasomfordált, tovább legeltette a teheneket, és hiába töprengett azon, hogy is van ez a dolog, a fa, a gyümölcs, a ház, a tér, az édes íz és a cukor.
5 hozzászólás
Nem volt szerencséje…meg persze nem is tett azért hogy azzá legyen akivé lenni akar. Tetszik az a sajátos humor, ami annyi írásodban, ebben is, jelen van.:)
Nagyon szépen írsz. Ahogy az egyik hibátlan mondatodból kigördül a következő, kereken, akár a tenger egymást követő lágy hullámai, finom humorral meg hintve, igazi élmény. A legnagyobb mesemondókat juttattad eszembe.
Gratulálok. a.
Kedves Müszélia!
Írni tudásodnál csak a szorgalmad nagyobb, nem győzöm olvasni a jobbnál-jobb alkotásaidat.
Micsoda óriási az a parányi különbség ami a szenteket megkülönbözteti a bolondoktól. 🙂
Judit
Kedves Antonius, remélem, tréfálsz. ahhoz képest, amit meg szeretnék valósítani, ez nem tenger, csak pocsolya.
Kedves Judit,
köszönöm az elismerő szavakat és a csillagokat. nem vagyok nagyon szorgalmas, nagyon gyorsan megírok egy ilyen rövid történetet.