Amikor több, mint két évvel ezelőtt, a Nulltáborban megérkeztünk a vándorlás után, a nomád ősállapotokból Fenyvesre, mindenki egyszerre kezdett üvöltözni.
Zuhanyzó! Angol WC! Rendes ágy! – általános örömkitörések közepette toppant be a tetőtől talpig mocskos-sáros, végsőkig elcsigázott, de boldog, és persze magára nagyon is büszke leendő kilencedikes, máris ízig-vérig E5vösdiák társaság.
Végül valaki elkiáltotta magát: Civilizáció!
Az jelentette akkor nekünk a civilizációt. És még többet is, annál jóval többet, ami már nincs benne szavakban, ami már „csak” egy Érzés.
A hetedikesek röhögtek rajtunk, a rizshatalmat éltették és szórták a földre a rizst kétmarokkal.
Mi meg ordítottunk teli torokból, meg ahogy csak a szánkon kifért, szóval jó hangosan, ahogyan tőlünk kitelt, beleadtuk abba a szívünket-lelkünket. Visszhangzott tőlünk az egész Balaton.
Temperamentum! Ollé! Temperamentum! Ollé! Ollé, ollé, ollé! Csa-csa-csa! Hu-háááááá, bumm!
Eredetileg a Hármas Csopi csapatkiáltása volt, aztán táborossá nőtte ki magát, mert annyira tetszett mindenkinek. És mert annyira híven tükrözte az egész nullos hangulatot, az új embereket, akik még csak most ismerték meg egymást meg az E5vös Szellemet, de máris elkezdtek az E5vösdiáksággá kovácsolódni, nevelődni, a csopvezek gondos keze alatt.
A pályaudvaron, búcsúzóul is elhangzott, még egyszer, utoljára, a tábordal után, aminek sehogy se akart vége szakadni, mert valaki mindig újra rákezdte a refrént, és mi egymás vállát átkarolva egy nagy-nagy körben ringtunk jobbra-balra, aztán mindenki szájából zúgott a temperamentumozás.
Már neve is volt tehát, igaz egyszerű, nem fellengzős és még csak nem is szellemes, de jó. Mégis utoljára ott hangzott el.
Aztán eljött a szeptember elseje, az a szeptember elseje, amikor beléptünk fehér ingben-blúzban, fekete nadrágban-szoknyában az E5vösbe, amikor először simogattuk meg a szobrot meg a baglyot, és amikor a folyosón elhangzott, hogy most kéne temperamentumozni.
Persze akkor már nem lehetett, mindenki tisztelettudó csöndben, de legalábbis halkan viselkedett, és kicsit talán meg is voltunk szeppenve.
Azóta annyi minden történt! Meg se kísérlem, felsorolás szinten se, hogy néhány eseményt kiragadjak, mert mind fontos és jó és szép és kedves és E5vös. És ha elkezdeném, tán sose érnék a végére.
De E5vös diákok, évfolyamtársaim, ti, akik velem együtt koptatjátok a suli padjait, abban a reményben, hogy valami a fejünkbe is megy, sőt talán benne is marad, főleg most, hogy rohamosan közeleg először a kisérettségi, aztán pedig az Érettségi, így, nagy betűvel, ugye még emlékeztek a temperamentumozásra? Ezt az egyet muszáj, tényleg muszáj kihirdetni: Temperamentumozás volt, van, és lesz is mindig, A Null óta, és amíg csak élünk és szívünkben ott dobog leges legbelül valahol egy kis elrejtett csücsköcskében, hogy E5vös, meg hogy Temperamentum.
Ha majd elhagyom ezeket a falakat, veletek együtt akarom kiáltani!
Temperamentum! Ollé! Temperamentum! Ollé! Ollé, ollé, ollé! Csa-csa-csa! Hu-háááááá, bumm!
(Keglovits Klára 11.D
2006-01-31)
—-
Majdnem egy év telt már el azóta, hogy ezeket a sorokat papírra vetettem, és most, újraolvasva őket, úgy érzem, mit sem koptak, mit sem vesztettek jelentőségükből, és aktualitásukból is csak annyit, hogy a kisérettségin már mindannyian túl vagyunk, ki több, ki kevesebb sikerrel, de mindenképpen rengetet tapasztalattal, hamarosan – jaj, nagyon is hamarosan! – Szalagavató, aztán félévzárás, aztán síszünet, aztán elkezdődik életünk utolsó gimnáziumi féléve, az a bizonyos „rövid” félév.
Mármint látszólag rövid, természetesen, hiszen május negyedikén lesz az utolsó tanítási nap, és ötödikén már ballagunk is, és ebben az évben számunkra csak 150 napon kötelező megjelenni az órákon! De ha végre május lesz és végre lezártuk az évet, és végre elballagtunk, és bár volt rossz is néha, kicsit vagy nagyon, máskor meg nehéz vagy kínos vagy kellemetlen, azért zömmel jó volt, tehát búcsúkönnyek és jaj-ez-volt-az-utolsó sóhajok és már-nem-lesz-többé sirámok; akkor kezdődik csak igazán a megmérettetés.
Azt a sok kemény évet és munkát mérik ott, és ha túlleszünk azon is, nagyon büszkén nézünk majd a nagyvilágba – majd, ha „érettek” leszünk. Persze nem kell félni tőle, tanulni kell és akkor nem lesz nehéz, semmi olyat nem várnak tőlünk, amit nem mondtak el… – ezt mi mind tudjuk, azért egy kicsit mégis félünk.
Mert most még gyerekek vagyunk, diákok, gimnazisták, most még szabad félni a felelősségtől, az erőpróbától – de talán leginkább attól, hogy mi vár ránk azután. Ha már kiléptünk az E5vös megszokott, biztonságérzetet adó otthonos környezetéből, a jól ismert falak, az emlékek közül, ha már komoly, felnőtt egyetemisták, főiskolások leszünk, esetleg munkát vállalunk – akkor már nem félhetünk.
Biztos lesznek majd nehézségek is, a vidámságok mellett, ugye, mert mindig vannak, de félni már nem lehet. Mi azokat majd mind átvészeljük úgyis, hiszen erősek vagyunk, fiatalok, mienk a világ…!
De főleg: amíg szívünkben ott dobog leges legbelül valahol egy kis elrejtett csücsköcskében, hogy E5vös, meg hogy Temperamentum, addig egy kicsit mindig gyerekek, diákok, gimnazisták maradunk. És aki egyszer, valaha, ide járt, a jó öreg E5vösbe, az már mindig e5vösös marad, kitörölhetetlenül és megváltoztathatatlanul, és néha, tudom, majd megjelenik még nekünk az E5vös Szellem, és továbbkísér azon a rögös úton, amin nemsokára elindulunk.
Kívánjunk egymásnak sok szerencsét! Temperamentum!
(Keglovits Klára 12. D
2007. január 2.)
2 hozzászólás
Nahát Zsázsa ! Te egy igazi E5vös írópalánta vagy ! Eszembe juttatad hajdani – szeretett iskolámat a Kazinczyt (Győrben) És elémidézted a hajdani érettségim előtti hangulatát. Mi még akkor nem kiabáltuk a Temperamentumot, csak igyekeztünk, csendben – ha lehet észre se vegyenek bennünket – tanulnni, alkalmazkodni, hogy ki ne essünk az érettségi előtt az iskolából.
Köszönöm ezt az emléket Neked, és remek ahogyan írsz. Biztosan jó iskolád van !Remélem egyszer még büszke is lesz Rád. Drukkolok Neked- nektek az érettségihez !
Sok szeretettel: fefo
Jaj., hátén…Még egy évem van, igen, az érettségiig, mint neked, mikor először leírtad a Temperamentumot, és bevallom nőiesen, hogy sírtam rajta. Mert átérzem, nagyon átérzem én is, pedig nem is vagyok e5vösös, csak jánuszista, de szerintem egyszer sajnos minden középiskolás életében eljön az a pillanat, mikor rádöbben, hogy: Jézusom, utolsó osztálykirándulás, utolsó osztálykarácsony, és jaj-mindjárt-vége…és bár nincs minden iskolának Nulltábora, és Temperamentum-ollé-ja, azért mégis van, amire jó és muszáj emlékezni, és ez az írásod azért tetszett igazán, mert megmutatja ezt. És mert rávesz, hogy emlékezzünk. Köszönöm, minden diáktársunk nevében, és én is nagyon sok sikert kívánok az egész e5vösös évfolyamodnak az érettségihez!