Az aluljáró egyhangúan zsivajgó, jövő-menő emberek színtelen, arctalan tömegével volt tele. A szokott hétköznap délutáni hangulatban szinte fel sem tűnt az a fiatalember, aki a metróbejáratnál állt és a karján lévő újságokat tartotta. Csendes volt és szerény. Szegényes ruházata és borostás arca sem tűnt ki a háttér egyhangúságából, sivárságából. Talán a szeme, a könyörgő tekintete volt az, ami engem megfogott.
– Tessék venni az újságjaimból – mondotta csendesen, szinte könyörögve nézve rám. Olyan tekintettel, mint akinek bennem van a túlélésére szóló utolsó reménye-
– Milyen újság ez? – kérdeztem.
– Ebben az van leírva, hogy a mai nincstelenek közül sokan hogyan és miért kerülnek ki az utcára. – mondta halkan. Tekintetét rám vetette.
– Mennyibe kerül a lap? – kérdeztem.
– Ára nincs. – felelte vontatottan, mint akinek már minden mindegy, majd fakó, színtelen hangon folytatta- Amennyit tetszik adni, annyit fogadunk el mi, hajléktalanok az újságért.
Belenéztem a pénztárcába. Őszintén szólva, az enyém is majdnem üres volt. Nem tudtam újságot vásárolni. Elgondolkodtam egy pillanatig. Vajon ez az egyedüli üdvözítő megoldás? Vajon ez az egyedüli helyes út a segítésre? Elköszöntem. Vásárlás nélkül kellett sajnos továbbmennem. A megoldás egészen máshol van, valahol nagyon mélyen …
2 hozzászólás
Ez a "pillanatfelvétel" nagyon reális, és szomorú helyzetet tükröz. Én is sokat gondolkodtam azon, amin Te. De, mi kevesek vagyunk a megoldáshoz. Egy társadalmi problémát társadalmi szinten kellene kezelni! Üdv: én
Elég nehéz elképzelnem, hogy a pénztárcádban egy fillér sem volt, de megpróbálom…
Amúgy egyszer én is "vettem" egy ilyen újságot, de amikor odaadtam a pénzt, az árus megkérdezte, hogy ugye nem baj, ha nem ad újságot? Mondom: Nem, mert mit lehet erre mondani? Bár, tulajdonképpen kíváncsi lettem volna, hogy mi is van írva abba az újságba, de ezt sosem fogom megtudni.