Nyolcvanas évek közepe. A korszak, mikor Európa közepén még nem volt oly egyszerű telefonhoz jutni, mint manapság. Mobilok nem léteztek, a vezetékes kiutalás pedig csigák sebességével nyargalt az infrastruktúra dűlőútjain.
Nándinak is csak azért adatott meg, mert a szomszéd lemondta, de valaminő bürokratikus hiba úgy hozta, hogy kikötni már elfelejtették. Illetékes elvtárs bizonnyal elkeverte a passzust. Nándi, aki nálunk jó tízessel előrébb járt évei számában, megragadva a lehetőséget, merészen átcsempészte magának a vonalat.
A céges és baráti társasággal épp nála időztünk. Hogyhogy nem, akként alakult, sürgős telefonálni való akadt. Nándi büszkén tájékoztatott minket, semmi gond, van telefon. Csak egy pillanatot kér, mert nem szeretne lebukni, így szükséges némi elővigyázatosság. El sem tudtuk képzelni, vajon miféle elővigyázatosság szükségeltetik, talán halkan kell majd beszélni a kagylóba, vagy csak virágnyelven társaloghatunk.
Először is egyvalakinek az ablakhoz kellett állnia. Arra az esetre, ha péntek este fél tíz tájt eszébe jutna egy szemfüles ellenőrnek pont a nyolcadik kerület ezen lakásába becsöngeti, jó estét, megnézném, nincs-e itt épp egy illegális vonal. Tehát az őrszem elhelyezkedett a szomszéd szoba ablakában, leoltott villanynál, így kilátott az utcára, szemmel tarthatott minden gyanús járművet. Nándi előtte pár percben gyorstalpalót tartott számára, milyen járművek szoktak arrafelé parkolni, minden más gyanús.
Ketten a hűtőt segítettünk kiráncigálni. Biztonsági okból annak háta mögé volt rejtve a telefoncsatlakozó aljzat. Valóban valószínűtlen, hogy egy ellenőr ott keresgélje. Bár el nem tudtuk képzelni, Nándi miként oldja meg a súlyos, öreg hűtő mozgatását, mikor egyedül van otthon és telefonálni szeretne.
A hűtő mögött nem találtunk mást, csak egy papírfedővel betömött lyukat a vakolatban. Újabb biztonsági intézkedés, tájékoztatott minket a házigazda, majd elővette egy csavarhúzót és a kamra felső porcáról egy hátulra dugott befőttesüvegből a csatlakozót. Ha egy ellenőr meglátná, akkor gyanút fogna, minek egy telefonnal nem rendelkező lakásba egy kósza dugalj, tudtuk meg rövidesen, miközben gyors és pontos mozdulatokkal a fali lyukból előráncigált vezetékek végére akkurátusan felszerelte a csatlakozót. Szerencsére az őr nem jelzett semmi rendkívülit, noha többször vissza kellett zavarni az ablakhoz. A nyüzsgés jobban érdekelte, mint a sötét, üres, esős utca bámulása.
Már csak a telefon hiányzott. Nándi egy újabb szekrény mélyére túrt be, aztán kicsit meglepődött, mert nem volt a helyén, a pólók mögött. Aztán eszébe jutott, áttette az ágyneműtartóba. De ott sem volt. A hűtőben sem, egy dobozban, ahol néha megfordult. A vécétartályba lógatott vízmentes nejlontasakban is hiába nézte. Csak néztünk, a helyzet kezdett bizarr formát ölteni. Nándi egy pályát tévesztett titkosügynök módjára túrta fel a lakás legkülönbözőbb pontjait, egy helyen még a padlót is felszedte, feltárva egy kis titkos zugot alatta. Tizenhat üveggolyón és egy fél lila zsírkrétán kívül ott sem volt más.
Ültünk a székeken, az ágyon, asztalon és tippeket adtunk neki. Közben megtudtuk, időnként máshová dugja a készüléket, mert ha netán valaki meglátná, mikor előveszi és az kiszivárog, akkor rés támad a pajzson. Mert ugyebár az ellenőrnek szemet szúrhatna egy csak úgy ott lévő telefon, mikor elvileg itt nincs is vonal.
Így ment ez vagy negyven percig. Nándi keresgélt, mi hol hüledeztünk, hol nevetgéltünk, időnként ilyen-olyan nehéz tárgyakat segítettünk arrébb húzkodni vagy megemelni. Noha elég valószínűtlennek tartottuk, hogy mondjuk pont a régi, dög nehéz, öntöttvas kád cizellált vonalú hátsó lábai mögé bújt volna a pajkos készülék.
Ellenben, ahogy az idő szaladt, bár ellenőrök ezúttal nem bukkantak fel, de a telefonálni való egyre sürgősebbé vált. Egy alkalmas pillanatot megragadva, mikor barátunk épp kócosan, porosan, izzadtan, a kétségbeeséstől előrerogyott vállal állt a szoba közepén és feszülten igyekezett emlékezni, belevágtunk. Elöljáróban igyekeztünk megnyugtatni, hogy nincs az az ellenőr, de még profi házkutató csapat sem, mely ilyen biztonsági intézkedések mellett bármi veszélyt jelentene a titkára. Ehhez képest a CIA rejtett ügyei mintha az újságban jelennének meg. Viszont, sajnos, bizony, nekünk mindenképp kellene telefonálni, úgyhogy most gyorsan kiszaladnánk az esőbe, csak azt mondja meg, merre találjuk a legközelebbi nyilvános fülkét.
– Várjatok! Kinn hideg van, zuhog, értelmetlen fülke után kajtatni, a nyolckerben úgysincs működő, nekem pedig itt a vonal!
– Nándi! Észrevetted, hogy nincs készülék, mert nem leltünk rá a negyedik dimenzióba vagy a sztázis-térbe nyíló kapura, ahová rejtetted? Mit dugjunk a csatlakozóba, hangvillát?
– Hogy mi van? Ja, igaz, nem találjuk. De semmi gond srácok, ott a tartalék!
Azzal odalépett az íróasztalához, lehajolt, kihúzta az alsó fiókot, majd mögé nyúlva elővette a másik készüléket. Majd értetlenül bámult minket, ahogy a röhögéstől vinnyogva fetrengünk.
Lezajlott a telefonálás, épp sikerült, mert harminc másodperces részletekben kellett véghez vinni, ne tudjanak minket bemérni. Még a végén fekete autók jelennek meg a kapu előtt. Vártuk az eskütételt vagy vérszerződést is, amelyben halálunkig kötelezzük magunkat, soha senkinek nem adjuk ki a titkot, még kínzás hatására sem.
Azért távozáskor csak nem bírtuk ki.
– Te Nándi! Mondd, mióta van így vonalad?
– Már majdnem hat éve.
– Ez idő alatt hányszor jöttek ellenőrizni, nincs-e itt valami suskus?
– Még egyszer sem, sajnos lankad is az éberségem. De azért jobb óvatosnak lenni, nem?
Ebben maradtunk. Meg abban, mekkora szerencse, hogy mi már csak a lankadt éberséget fogtuk ki.