Tomyris bosszúja
Hérodotosztól, „a történetírás atyjától” tudjuk, hogy Kr.e. 530 körül egy királynő uralkodott a masszagéta birodalomban, Tahm-Rajis, akit a görögösebb hangzásúnak vélt Tomyris néven ismert meg a klasszikus világ. Kik azok a masszagéták, és különben is, kit érdekel? Hérodotosz nem tette fel ezeket a kérdéseket, egyrészt mert az ókori népek kevesebben voltak, és jobban ismerték egymást; másrészt meg őt minden érdekelte, amennyiben igaznak hangzott. Kétes esetekben a jobb sztorit választotta, és ebből nem is csinált titkot. De azért mégis ő a történetírás papája, a mama természetesen az egyik múzsa, Klio.
A masszageták, vagyis „nagy” geták az Araltól keletre, a Szir-Darja partján éltek. A földet nem művelték meg, nem is volt alkalmas arra. Mint afféle harcos iráni nép, egész nap lóháton száguldoztak, mindenféle szerszám közül a legtöbbre értékelték a fegyvereket. Ezeket aranyból vagy rézből készítették; másféle fémet nem ismertek. Hérodotosz azt is tudja, hogy a Szir-Darjában halásztak, lovat áldoztak a napistennek, a halottak húsát megették, és közösen használták az asszonyokat.
Egyszer meghalt a királyuk, és a felesége, Tomyris követte, ugyan nem a trónon, mert az nem volt nekik, csak a királyi méltóságban. Pedig volt egy fiuk is, bizonyára dicsőséges és vérengző masszagéta, hadvezéri rangban. Tomyris sem volt az a gyenge virágszál, mint azt meg fogjuk látni.
Történt, hogy Nagy Cyrus, a perzsa király meg akarta szerezni a masszagéták földjét. A kor szokásainak megfelelően felszólította Tomyrist, hogy menjen hozzá feleségül. A királynőnek már bőséges tapasztalata lehetett erőszakos lovagokkal; megüzente hát Cyrusnak, hogy mi a véleménye róla meg a házasságról. Ezek után Cyrus feljogosítva érezte magát arra, hogy megtámadja a masszagétákat. Először is hadihajókat küldött a Szir-Darjára; félelmetes csatagépek lehettek ezek, kb. akkorák, mint ma egy balatoni vitorlás. Amikor a katonák hidat kezdtek verni a folyón, Tomyris megüzente Cyrusnak, hogy szívesen látják őt meg a seregét egy kis barátságos verekedésre. Cyrus pontosan ezt akarta, de az első csatában vereséget szenvedett.
Tanácsadói azt javasolták, állítson csapdát. Cyrus úgy tett, mint aki visszavonul; a táborban csak beteg vagy alkalmatlan embereket, meg töméntelen sok borostömlőt hagyott. Spargapisész, a hadvezér egy-kettőre végzett a perzsákkal, a borostömlők pedig a masszagétákkal végeztek. Szegények a civilizáció áldásai közül csupán az erjesztett kancatejet és a hasist ismerték, még sosem találkoztak olyan ellenséggel, mint a bor.
Csak ezt várta Cyrus. Visszatért, lemészárolta vagy foglyul ejtette a masszagéta sereg színe-virágát. Fogságba esett a szépnevű Spargapisész, a hadvezér is. De kijózanodván, addig könyörgött, amíg annyira meglazították a kötelékeit, hogy megölhesse magát.
Tomyris nagyon felháborodott Cyrus gyalázatos „árulásán,” amelyet egy tisztességes masszagéta soha nem követett volna el. Aztán összeszedte a maradék katonáit, és rajtaütött a perzsa seregen. Egyetlen perzsa sem menekült élve, Cyrust természetesen maga Tomyris ölte meg. Aztán levágta a holttest fejét, és bedobta egy borostömlőbe, amelyet erre az alkalomra emberi vérrel töltöttek meg. Később a fejet mindig magánál tartotta, és abból ivott; Hérodotosz ugyan fejről beszél, de nyilván a koponya szolgált ivóedényül, hogy a királynő bosszúállása teljes legyen.
Ez a harmadik volt az óvilág legnagyobb ütközete, mondja Hérodotosz. De a perzsa birodalom nem rendült meg, Cyrus fia lett a király II. Kambüzész néven, és folytatta az expanzív politikát. Tomyris története különösen a festők fantáziájának adott szárnyakat; számtalan formában ábrázolták, szépséges amazontól öreg csatalóig.
De nem is az a kérdés, hogy szép volt-e Tomyris, hanem hogy létezett-e.
A mai Türkmenisztán sivatagos részén, a Kizilkumban vagy a Szir-Darja északi partjain bizonyára élt egy harcias nép amelyet Hérodotosz, Strabo, Polyaenus, Cassiodorus és Jordanes masszagétának nevez. De az már egyáltalán nem biztos, hogy Cyrus „a Szir-Darjától egy napi járóföldre” halt meg. Hérodotosz elismeri, hogy ő is hallott néhány egyéb változatot. Az egyikben Tomyris keresztre feszíttette Cyrust, miután lefejezte; egy másikban valaki mást feszítettek keresztre, míg Cyrus békésen elvonult. Itt az a probléma, hogy a Kr.e. 6. században nem igen tartottak készenlétben kereszteket Belső-Ázsiában; sem a masszagéták, sem mások.
Ktésziász azt írja, Cyrus akkor halt meg, amikor egy lázadást kellett leverni a Szir-Darja forrásvidékén. Érdekességként említi, hogy ebben a csatában indiai szövetségesek, valamint elefántok segítették. A térképre vetett pillantás elárulja, hogy itt valami nem stimmel; ekkora hegyláncokon nem kelhettek át az elefántok.
Berossus is a Szir-Darja forrásvidékén keresgél, de attól nem északkeletre, hanem északnyugatra; és nem bosszúálló királynő ölte meg Cyrust, hanem egy dahja íjász.
Végezetül Xenophon azt állítja, Cyrus békésen halt meg a palotájában, Pasargadae-ban.
Csak annyi biztos, hogy meghalt, mert a legnagyobb királyok sem élnek örökké.
Könnyen lehet, hogy Tomyris is csak „a képzelet hímes mezején” issza a vért a koponyából. Kár lenne, mert a nők között nagyon kevés a győztes hadvezér.
2 hozzászólás
Kedves Müszélia! Ma a férfielvűség időszakát éljük, ahol a tudomány is ennek a szolgálatában áll. Így minden feminin kultuszt a patriarchális társadalom fokozatosan vagy harcias gyorsasággal igyekezett kiszorítani, sőt, még az emlékezetét is próbálták kitörölni a történelemből, vagy legalább primitívnek beállítani. Az amazonokról szóló történeteket legendává lehetett degradálni. Jeanne d' Arcot, a japán szamuráj nőket, Zrínyi Ilonát, az egri nőket azonban nem lehet.
Korunknak is megvannak a tipikus amazonjai: a karrierista nő, aki személyes életét áldozza a siker oltárán, a gyermekét egyedül nevelő anya, illetve a szingli életstílus gyakorlója.Milyen közel kerültünk az amazonok társadalmának normáihoz! Ők is maguk oldottak meg minden feladatot, politizáltak, termeltek és fenntartották a nemzetet. 🙂
Judit
lehet, hogy a cikkek vagy az esszék közé kellett volna tennem, de most már mindegy. azt szeretem az ókori világban, hogy soha nem lehet pontosan tudni, mi hogyan történt.