Mindkettőjük számára nehezen jött el a következő találkozó. Edmund attól retteget, hogy Léna elítéli azt a mit tett, Léna pedig félt meghallgatni a folytatást. Sejtette, hogy valami nagyon tragikusan rossz dolog lesz az, amit hallani fog. De ez sem tudta vissza tartani. Ha egyszer bele kezdett, akkor már végig fogja csinálni.
Már benne jártak az áprilisban, szeszélyesen jött, ahogy az elvárható volt. Feléledt a falu is. És kezdett szemet szúrni egyeseknek az, hogy Léna minden héten órákat tölt el az udvarházban. Kezdtek beszélni róla, de őt ez nem érdekelte, tudta, hogy az, amit csinál az jó. Jó mert egy embernek nyújt segítséget.
Mikor felért az udvarházhoz látta, hogy Edmund kint várja a teraszon, megterített asztallal.
– Nem bánja, ha ma ide kint maradunk? Olyan szép az idő, gondoltam használjuk ki és élvezzük ezt a verőfényes napsütést.- szól a lányhoz üdvözlés helyet.
– Nem bánom, tényleg meleg van ma. Egyébként jó napot. Hogy érzi magát ma?
– válaszolt. És hosszú idő óta ez volt a legtöbb, amit mondott neki.
– Ma nagyon jó hangulatban vagyok! Pedig az, amit ma mesélni fogok, cseppet sem tölt el örömmel. Életemnek azon szakaszához értem, amire nem lehetek büszke. De ítélje meg maga.- azzal helyet foglaltak a kényelmes székeken. Előkerült a jól ismert pipa is, Léna már hozzá szokott, sőt már kezdett neki hiányozni az illata. Olyan jól nézett ki Edmund kezébe, ahogy fogta, ahogy mélyeket szippantott bele, és hosszan, lágyan eregette ki a füstöt.
– Mint mondtam elindultam az árvaházba, zsebemben az általam írt, hamis papírokkal. Igen, én hamisítottam alá apám nevét. Elítél ezért tettemért? – hirtelen emelte fel a kezét megálljt parancsolva Lénának.
– Ne is szóljon semmit, tudom, hogy mit tettem, tisztába voltam vele. De nem ez volt a legrosszabb, hanem az, amit Tamarával akartam tenni. Csak reménykedhettem abban, hogy megérti szándékom helyességét, és azt, hogy minden csak ő érte történik, ha ő is úgy akarja.
Oda érve, Tamara kint volt a kertbe. Hozzá lépve, kértem sétáljunk, mert komoly beszédem van vele, és azt szeretném, ha senki más nem hallaná. Ő beleegyezően bólintott és elindultunk a kertbe, a tölgyfák árnyékában mondtam el neki azt, amit kitaláltam. Ő egyszerse szólt közbe, úgy, mint maga Léna, csak komolyan hallgatott. Mire végére értem mondandómnak ránézve vettem észre hogy sír, néma csendes sírással. Kérdésemre, hogy meg bántottam, ő csak a fejét rázta tagadón és nagy nehezen válaszolt. Válasza egyszerre hozott örömet és bánatot szívemnek. Azt mondta, hogy szülei halála óta nem volt senki, aki jót akart volna tenni vele. Tisztába van azzal, hogy mit kérek tőle és tudja, ha igent mond, hosszú időre búcsút kell mondania a külvilágnak, de az amit cserébe kaphat, az kárpótolni fogja. Igen, igen a válasza. És amíg él soha nem fogja elfelejteni, hogy milyen áldozatot hoztam érte, és ő milyen életet választott.
– Hát igen az egyik nehezén már túljutottam, vissza volt még a másik. Azt sokkal nehezebben lehetett meg oldani, de fűtött a vágy a Tamara iránti őszinte imádat. Ne értsen félre, csak, mint egy eltévedt gyermekre, akire vigyázni kell úgy gondoltam rá. Úgy látszik engem jelöltek ki erre a feladatra. De öröm volt számomra. Elbúcsúztam Tamarától és megígértem, hogy hamarosan jövök és akkor már vége lesz mindennek. Ő boldogan ölelte át a nyakam, cuppanós puszit adott az arcomra és már rohant is a többiekhez. Nehéz szívvel néztem utána, tudtam, hogy ennek is vége lesz nem sokára. És azért mert én önző módon csak magamra gondolok.
De akkor az olyan egyszerű és jó megoldásnak tűnt, hogy eszembe se jutott, hogy milyen nagy vétket követek el. De nagyon meg bántam azóta már, de sajnos már nem tudom vissza csinálni már meg történt és ezzel a tudattal élek azóta is.
Hazaérve neki álltam előkészíteni mindent. Nehezen ment, vigyáznom kellett, hogy senki ne vegyen észre semmit. Így tovább tartott, mint gondoltam, közben Tamarának is beszámoltam arról, hogy hol tartok, és mennyi időre van még szükségem. Sose sürgetett, kivárja, ne idegeskedjek, mindig ezzel nyugtatott. Habár már ő is nagyon várja.
És csak elkészültem, készen állt minden arra, hogy a tervünket befejezzük. Elmentem az igazgatónőhöz és bemutattam az általam hamisított írást, és kértem, hogy adja át Tamarát nekünk. Közben azon izgultam, nehogy érdeklődjön apámnál az elhelyezés miatt. De szerencsém volt, mivel gazdag család voltunk és ezt mindenki tudta rólunk így nem volt akadály, sőt még örült is, hogy Tamara ilyen jó helyre kerül. Behívatta és közölte vele, hogy milyen szerencse érte, és hogy ezután velünk fog lakni, a nagy udvarházban. Tamarán nem látszott semmi a mi külön megbeszélt tervünkből. Hatásosan örült a szerencséjének, és gyors búcsút vett mindenkitől, és indulhattunk is.
Erre nem számított ugye? Hiszen soha senki nem látott nálunk gyereket, akkor joggal kérdezheti, hogy hova vittem Tamarát? Hát ide az udvarházba, azóta mindig is itt élt ezek között a falak között. Ma már felnőtt ifjú hölgy lett belőle. Mikor eljött az ideje beírattam egy olyan iskolába ahol ifjú úri hölgyeket tanítanak.
– lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy szeméből kicsorduljon a könnye. Nem szégyellte, nem foglalkozott vele. Csak hagyta, hogy bánata özöne eluralkodjon rajta.
Léna teljesen bele zavarodott abba, amit hallott. Idehozta Tamarát? De hát hogyan és az apja mit szólt hozzá? Hiszen kellett, hogy találkozzon vele, hiába olyan nagy ez a ház, akkor is össze kellett, hogy fussanak, találkozzanak, semmit nem értett.
Rá nézett Edmundra és összefacsarodott a szíve. Mi lehet az a nagy bánat, ami ennyire letudja rántani a mélybe, ahonnan nem tud kijönni. De ahogy így most nézi nem is akar, talán így akar vezekelni az általa bűnnek tartott dolog miatt, amit elkövetett.
Látta, hogy ma már semmi többet nem tud meg. Túl fájdalmas részhez értek és kell, hogy egy kicsit csillapodjon mind kettőjükbe az ami most elhangzott.
Majd jövő héten.
1 hozzászólás
De szomorú, Kedves Elizavetta!…Kérem a folytatást!:)
Puszillak: Lyza