Pár hónap telt el az első utazás óta. Ugyanott volt, ahol először utazott. Egy kisváros nyugdíjas klubjában, csak most nem oktatás volt, hanem klub foglalkozás, ahol többen voltak ugyan, de félre lehetett vonulni a klub helyiség valamely kisebb szobájába kezelésre, beszélgetésre vagy éppen egy időutazásra.
Ugyanott volt, ahol mások előtt, szinte nyilvánosan utazott vissza a gyermeki életébe. Ott, ahol újra, de nem először átélte, látta és érezte a szörnyűségeket, a fájdalmakat. Most elszánta magát, hogy nem engedi meg, hogy újra ezzel a problémával foglalkozzon, határozottan törölte agyából az anyját és megkérte reiki mester társát, hogy utaztassa egy másik probléma megoldására. Feltette tehát a megválaszolandó kérdését.
Megszegték az előírásokat, tanultak az előzőekből, nem akartak tanukat, egyikük sem akart jegyzőkönyvvezetőt. Úgy érezték túl privát a problémájuk. Ezt ugyan a vezetők nem nézték jó szemmel. Volt, amikor szóvá is tették, de ha nem látják, akkor miért ne próbálhatnák meg?
Mikor végzett társa utaztatásával, egy kis pihenő után, újra kezdték. Most Margó utazott. Az első utazása óta bátrabb lett, le mert feküdni. Az első utazásakor már a vízszintes helyzet is sírást váltott ki nála, ezért rögtön ülőhelyzetre váltott. Tudta, hogy vár még rá egy utazás, amely megválaszolná azt a kérdést, hogy mi a fenének fél a vízszintes helyzettől.
Most megbízott Terkában, ebben a kedves, közel 6o éves ősz hajú asszonyban, aki rákos betegsége ellenére, erős volt, határozott és kimondottan kedvelte. Megbízott benne, lefeküdt tehát a heverőre. Ketten voltak. Feltette a kérdést, amely az utazás célját és irányát jelezte. A közös egymásra hangolódás, a lenyugtatás után pár perccel később megérkezett.
– Hol vagy? Nézz körül és mondd el, hol vagy? – hallotta a kérdést társnője szájából.
– Gyönyörű, minden gyönyörű! Minden színes… sokan vagyunk….– mondta Margó és mosolygott. – Egy palotában vagyok, kinyitották az ajtókat és rengeteg embert látok….
– Nézz végig magadon, ki vagy? Milyen évszámot írunk? – kérdezte nyugodt hangon Teri.
– Színes ruha van rajtam, én vagyok a … Megakadt a válasszal, ahogy körülnézett, látta, hogy kínai ruha van rajta és a Tiltott városban van, a rengeteg ember a császári udvar közepén földre hajtott fejjel várt. Mire várnak? Nem tudta a választ. Még nem.
Rengeteg ember, harcosok, katonák, hivatalnokok és mindenki szomorú. Ezt nem értette. Hiányzott az ünneplő moraj, csak a csend, a szomorúság érződött.
– A császár. Én vagyok a kínai császár. Nem tudom mikor, de én vagyok a császár. – mondta ki végül.
Teri meg sem lepődött a furcsa válaszon. Tovább kérdezett.
– Nézz körül, ismersz valakit?
– Igen, itt van Ő. – válaszolta.
Terka nem kérdezte, hogy ki az az Ő. Tudta az utazás célját, egy párkapcsolati probléma. Csak annyi a dolga, hogy utaztasson. Nem kell mindent tudnia, ha meg akarja mondani, hogy ki ő, majd elmondja. Margó nem akarta. Tudta, hogy ki ez a csodálatos, mandulaszemű, fiatal leány, akinek lesütött szeméből potyogtak a könnyek, csodálatos ruhája kiragyogott a többiek közül. Még nem volt 15 éves, de már feleség volt, a kínai császár sokadik felesége. – A feleségem. Sok feleségem van, ő nagyon fiatal. Csak ő szeret, a többiek csak elfogadták az akaratomat és a feleségeim lettek. De ő, csak ő szeret igazán. – mondta, hangja azonban megváltozott és hirtelen fájdalmassá vált. Felkiáltott.
– Fáj! Nagyon fáj. Rosszul vagyok. Most vette csak észre, hogy fekszik. Látta, hogy körülötte az összes ember a császári udvarhoz tartozik és most őt figyelik. Várnak.
– Mit érzel? Mi történt? – kérdezte nyugodt hangon Terka, de egy másik utaztatónak feltűnt volna a hangszínéből, hogy meglepődött.
– Fáj a gyomrom, rosszul vagyok. Azt hiszem megmérgeztek. Meg fogok halni……. – válaszolta és színtisztán érezte a gyomrában a fájdalmat . – Szóval ezért van itt az a rengeteg nép, várják a halálomat. És ezért sír Ő, a szerelmem. – Ezeket a szavakat azonban nem mondta ki, csak konstatálta a tényt, hogy meg van a válasz, meg van a kulcs. Hát ezért nem tudom elengedni Őt. Ezért engedem vissza újra és újra magamhoz. Örült, hogy megtudta a választ. – Rosszul vagyok, meghalok. – szólt egyszer csak rémült hangon.
Terka tudta a dolgát, jól megtanulta a szabályokat. Határozott hangon, de nyugodtan megkérdezte:
– Meg akarod-e élni ezen életed halálát?
– Igen.
– Rendben. – folytatta. – Most halálod utolsó percében vagy. Nézz körül, mondd, mit látsz? Mit érzel?
– Már nem fáj semmi. Itt van mellettem, sír. Mindenki sír, de ő szeret. Egy nagy fényt látok, ami egyre közeledik….olyan meleg. Átölel és magához szorít….Jó, nagyon jó. Gyönyörű… – Ahogy ezeket a szavakat kimondta, már érezte a megkönnyebbülés könnyeit az arcán, a testén átrobogó érzést, az átölelő melegséget, a földöntúli lét melegét.
– Rendben, most ereszd el ezt a képet és érezd, hogy emelkedsz egyre feljebb és feljebb.
Margó csak lebegett és lebegett, emelkedett, egyre feljebb és feljebb.
Később Terka irányításával elért a Titkok Házába, ahol feltehetett egy kérdést. Feltette. Meglepődésére a Titkok Házában a saját Angyalával találkozott.
Az Angyal a szokásos módon válaszolt, nem szóval, hanem érintéssel, amely egy földöntúli érintés volt és azonnali boldog sírást eredményezett. Nem fájdalmas, gyötrő sírást, hanem megkönnyebbülést, megtisztulást jelentő, örömteli könnyeket. Benne volt a válasz. Nem mondta ki, nem kellett kimondania, csak érezte, átfolyt a testén, átfonta, átölelte a lelkét és megtisztult.
Az Angyalt pár hónappal előtte mutatták be neki. A Mester felkészítette őket, hogy érzelem hullámok fognak feltörni, készüljenek a sírásra. Végigcsinálták a gyakorlatot és ahogy a Mester ígérte mindenkinek megjelent a saját Angyala. És tényleg, mindenkinek más-más formában, más-más testben. Volt, akinek ismerős, családtag, volt akinek ismeretlen, furcsa szerzet, mint Margónak. Volt, akihez beszélt az Angyal, volt akinek nem volt szüksége szóra, elég volt a közvetített érzés, a könnyed érintés, mint Margónál. Tudta, hogy mire számítson az Angyallal való találkozásnál, nem csalódott, mint az első alkalommal, most is az angyali simogatás megnyugtatta és elég útravalót adott, hogy problémáit megoldja, a feszültségét levezesse és az érzésből szó nélkül is értette a lényeget, a választ.
A szokásos módon befejezték a gyakorlatot, majd átölelték egymást. Még pár percig együtt maradtak, ültek a sötét szobában, időközben odakinn besötétedett, csak ültek és élvezték a szónélküli együttlétet. Pár szót még váltottak a megélt életekről, a megkapott válaszukról, majd mindegyikük hazament.
1 hozzászólás
Ez egyre érdekesebb. Jó, ha az ember helyre tudja magában tenni a dolgokat, s mindegy is az odavezető út, úgyis a végeredmény lényeges.
Ölellek szeretettel!