Szóval másnap a gyermekeim a lipcsei állatkertben úgy néztek ki, (több tekercs géz és ragtapasz tartotta össze őket) mintha az oroszlánok ketrecéből lettek volna kis idővel korábban kimentve.
Igen, nem elírás, nem a magdeburgi állatkertben, hanem a lipcseiben. Hogy miért mentünk Magdeburgból Lipcsébe, azt akkor ketten tudtuk. A Jóisten és én. Én azóta elfelejtettem. Azt sem tudom, hogy akkor létezett-e már a magdeburgi állatkert.
Ahogy ismerem magunkat, akkor is Lipcsébe mentünk volna, ha létezett.
Arra viszont jól emlékszem, hogy előző napon az orkánszerű szélvihar a százados faállományban olyan pusztítást végzett, hogy a park állapota harmonizált a kis családom nyújtotta képpel. Mindenütt kidőlt fákat, leszakadt hatalmas ágakat láttunk, amiket motorfűrészes csapatok aprítottak kezelhető, szállítható méretű darabokra.
A „hadi” állapot ellenére sokan voltak az állatkertben, mindenütt emberek nagy csoportjaival találkoztunk.
Az a törekvésünk, hogy belevesszünk a szürke tömegbe, nem járt sok sikerrel. Egy idősebb jól szituált hölgy rám is kérdezett: „Was ist mit diesen armen Kindern passiert?” (Mi történt ezekkel a szegény gyerekekkel?)
Félkézzel számat eltakarva halkan válaszoltam: Sie sind vom Westen, durch das Minenfeld geflüchtet. (Nyugatról szöktek ide, az aknamezőn át.) A hölgynek elkerekedett a szeme és szinte fölkiáltott: Das kann nicht wahr sein! Durch das Minenfeld?! (Ez nem lehet igaz! Az aknamezőn át?!)
Én újra egészen halkan: Aber bite sagan Sie es nicht weiter. (De kérem, ne mondja ezt tovább.)
A hölgy elkerekedett szemekkel még sokáig nézett utánunk.
Egyszer csak a medvék ketrecéhez értünk. Hatalmas hím barnamedve tipródott közvetlen előttünk az egy méter magasságban elhelyezkedő ketrecének padozatán.
El volt foglalva. Egy méretes lapockacsontot igyekezett kiszabadítani, ami be volt szorulva a padló és a rács alja közé. Ez rövidesen sikerült is neki, de nem úgy, ahogyan azt a Brumi szerette volna, hanem a súlyos csont kifelé indult el szorult helyzetéből elég tekintélyes sebességgel és meg sem áll addig, amíg az én kedves nejem táncos lábával nem találkozott közvetlenül.
Ha az én kis szeleburdi nejem elővigyázatos lett volna, és acélbetétes védőbakancsban jött volna velünk, nem is lett volna semmi baj. De mivel a két hat milliméter széles, és egy milliméter vastag keresztpánt nem adott kellő védelmet apró lábainak az alacsonyan szálldosó csontok ellen, kis feleségem járásmódjainak egybevetése során, (a medvék ketrecének megközelítését és annak elhagyását illetően) jelentős változást tapasztaltam. Úgy is mondhatnám, hogy sántított, de ezt inkább a lovakra mondjuk ugyebár.
Ettől a pillanattól kezdve az aknamezős történet hitelessége már a családom négy tagjára vonatkozóan vált kétségbevonhatatlanná. Én persze tompított hangon dicsérgettem a medvét és érdeklődtem a körülöttem állóknál, hogy hol tudnék a Bruminak egy kis mézet venni.
Ugye, ha valakinek van három halálos betegsége, az egy borzasztó dolog, és egészen biztos, hogy kiváltja a környezete szánakozását, részvétét. De ha huszonhét halálos betegséged van, akkor az emberek a térdüket csapkodva röhögnek rajtad. Talán ezt az elméletet igazolandó, a részvét, ami addig érezhetően körülvett minket, kezdett oldódni, és már egy-egy vihogás is hallatszott nejem sántikálása láttán. Bocsánat, kissé rendhagyó járásmódja láttán. Vagyis amíg az ép lábára három másodpercig nehezedett a testsúlya járás közben, addig a sérültre csak egy másodpercig, vagy még addig sem. De ez nem állt neki rosszul.
Kicsit szégyelltem, hogy nem tudtam szomorúra venni a figurát, és mintha a gyerekeim is feledték volna a sebeiket a Brumi akciójának köszönhetően.
Szóval röhögtünk rendesen.
Kis idő múlva elértük a majmok ketrecét. Rokkantjaim között álltam egyedül, sértetlenül, mint egy korinthoszi oszlop, na jó, fél oszlop, (görög istent is írhattam volna, de a szerénységem…) és akkor még nem sejtettem semmit.
Éppen tudományos magyarázattal láttam el a családom nálam jóval szerényebb tudású, zoológiában kevésbé járatos tagjait, – látjátok, ez egy majom! – amikor a hátam mögött, a majom irányába elkiáltotta magát egy leány: Toni, ich liebe dich! (Toni, én szeretlek téged!)
Én persze azonnal hátrafordultam és könnyedén, nagyúri fölénnyel és eleganciával (és vazsmegyei akcentussal) válaszoltam: Du bist mir auch Symphatisch! (Te is szimpatikus vagy nekem.)
A lánynak (akkora volt, mint egy szekrény) a meglepetéstől egy pillanatra elkerekedett a szeme, de aztán hamar magához tért és fölordított: Nicht Dich, sondern, den anderen Affe! (Nem téged, hanem a másik majmot!)
Azt a gusztustalan, harsogó röhögést nem tudjátok elképzelni, ami ott volt. Egyszerűen undorító volt. Mondom nektek. Undorító. És ami a legszörnyűbb, hogy az enyémek voltak a leghangosabbak.
Én rezzenetlen álltam a magány sok ezer méteres magasságában, erkölcsi és szellemi fölényem teljes tudatában, persze ők valami névtelen fájdalmat, csendes kétségbeesést szerettek volna leolvasni nemes arcélemről, „de én nem olyan családbu származom”.
Amikor az a gusztustalan, undorító röhögés végre alábbhagyott, akkor az egyik fickó, az, akitől a medvéknél méz után érdeklődtem, így szólt hozzám:
„Ich weiss nicht, von wo sie gekommen sind, auf jeden Fall möchten wir mit Ihnen weiter gehen. (Én nem tudom, hogy önök honnan jöttek, de szeretnénk továbbra is önökkel tartani.)
Azóta eltelt csaknem huszonöt év. De az, az idétlen röhögés, ami csak primitív, tudatlan tömegből szakadhat ki, valami olcsó és híg élmény hatására, még mindig a fülemben van.
Na persze engem egyáltalán nem érintett meg… Ugye nem is kell mondanom…
Folytatása ugyan még van, de mivel kevés embernek válik előnyére, ha megismerik és én fájdalom, nem tartozom közéjük, valószínű, hogy a „raktárban” marad.
18 hozzászólás
Hahaha…Ez egyre jobb!…Élvezettel olvastam…:)
Lyza
Lyza kedves!
Az állóképességedet dicséri, hogy a második részre is „vevő” voltál. Köszönöm megtisztelő figyelmed, kedves szavaid, értékelésed.
Üdv. a.
Szia!
Szívesen olvasom utazgatásaid történetét, és ha úgy gondolod, örülnék, ha megosztanád velünk a raktárban maradt részt is.
Szeretettel: Rozália
Rozália kedves!
Köszönöm, hogy olvastál. A raktárban lévő 99 évre titkosítva van.
Üdv. a.
Kedves Antonius!
Most már tartozol nekünk azzal, hogy előszedd a raktárból ami még ott porosodik, mert engem mindenképpen kíváncsivá tettél, szerintem másokat is! Nagyon tetszett!
Izgatottan várom a mielőbbi folytatást!
Üdvözlettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Nagyon köszönöm, hogy olvastál. a.
:):):)Ez igazán remek helyzetet teremtett a kacagásra! ):):)
Nekem nagyon bejött, kedves antonius a lány beszólása!:)
Kicsit hosszan ecsetelted, de már én is kíváncsi lennék, mi történhetett még? :):)
Porold csak le az emlékeket…S tárd elénk.:):)
Üdv: napsugárka
Kedves napsugárka!
Köszönöm szépen a figyelmed. A „kicsit hosszan ecsetelted” elgondolkodtatott. Volt, akitől éppen ellenkező véleményt kaptam: „tovább lehetne cizellálni- és a leírásokat még bővíteni, cifrázni, ez egy kicsit még beleélhetőbbé tenné –azon kívül az eseményleírás-szerűséget novellává dagasztaná.” Igaz, hogy az első részre tették ezt a megjegyzést, aminek hatása volt a második rész megírására.
Üdv. a.
"Nicht Dich, sondern, den anderen Affe!" > Ezen nem lehetett nem nevetni.:D 😀 😀
Szerintem senki nem lesz rólad rosszabb véleménnyel azért amit itt olvas. Örülnék ha újra átgondolnád azt a titkosítást, és úgy döntenél, hogy a továbbiakat is megosztod velünk.
A német mondatok között volt néhány amit én másképp fogalmaznék…
Kedves Arthemis!
Neked is köszönöm, hogy követtél utamon. A leírtak szószerint így hangzottak el.
Üdv a.
Kedves Antonius!
Nagyon szeretnem, ha az uj esztendöben megajandekoznal bennünket a folytatassal! Csak magamamt tudom ismetelni: Jo olvasni amit irsz, legyen az proza vagy vers, barmi!
Köszönöm, hogy olvashattalak ismet!
Ezuton kivanok sikeres, termekeny vidam, es minden joban bövelkedö uj esztendöt!
Sok szeretettel:
Hamupipö
Kedves Hamupipő!
Köszönöm szépen, hogy olvastál. A jókívánságaid is nagyon köszönöm és hasonlóképen kívánok Néked minden elképzelhető jót.
Üdv. a.
Kedves antonius!
Remekül mulattam, nagy kár lenne a többit titkosítani!.:):):)
Kívánok Neked nagyon boldog, sikerekben gazdag új évet!
BUÉK!
fátyolfelhö
Kedves fátyolfelhő!
Köszönöm kedves soraid. Néked is minden jót kívánok. a.
Kedves Antonius!
A közmondások az élet alapigazságai tőmondatokban.
"A legszebb öröm, a káröröm!", ez jutott az eszembe, amíg olvastam a családi kalandot.
Ha Te is csak rajzoltál volna magadnak egy családot, mint Müszélia, mi mindenből maradtál volna ki… 😀
Judit
Judit Kedves!
Ez a Műszélia akkor tud valamit. Már megyek is hozzá tanulni. Félek, egy kicsit megkésve. 🙂
Köszönöm szépen, hogy voltál. a.
Kedves Antónius!
Jó olvasni, vidám családi történeteid, szórakoztató írás, nagyon tetszett.
Zagyvapart
Kedves Zagyvapart!
Köszönöm szépen, hogy megtiszteltél, olvastál és éertékeltél.
Üdv. a.