Utolsó nap

Még utoljára belenéztem a tükörbe és mély levegőt vettem. Ideges voltam kicsit, mégis éreztem, hogy a döntés, amit meghoztam, mindkettőnk számára ideális. Ma utoljára randizok vele. Ennyi.
Sosem voltam jó a szakításokban… A közös barátunktól tudom, hogy a mai randinkra nagyon készült szegénykém. Még egyszer végigfuttattam a fejemben az elválásunk okait, s megerősítettem magam: nem, mindketten mások vagyunk, máshonnan jöttünk, mások a céljaink… nincs közös jövőnk. Mindkettőnknek jobb lesz így. Ő is be fogja látni.

Kimentem a fürdőből, kitekintettem a hálószobám ablakán. Már ott állt lent a kocsija, ő pedig az anyósülés ajtajának támaszkodva várt. Pontos, mint mindig. Önkéntelenül elmosolyodtam, s kicsit keserűen állapítottam meg, hogy a szívem kettőt pluszba dobbant a látványától. Úgy döntöttem, hogy megérdemlünk még egy napot, mielőtt búcsút vennénk egymástól. Egy utolsó napot.

A mai napig öröm tölti meg a szívemet, ha arra a napra gondolok! Elengedtem minden kétségemet, minden racionális túlpörgetett gondolatot. Nem volt más, csak ő meg én, és a csodás őszi napsütés. Tökéletes összhangban bolyongtuk egész nap. Elmentünk a Duna-kanyarba, sétálgattunk, beszélgettünk, és remekül éreztük magunkat. Elengedtem magam, s ez a felszabadult érzés rá is átragadt. Csak a „most” létezett, semmi más.

Mikor este leparkoltunk a házunk előtt, összezavarodva repkedett a gyomromban egy marék pillangó. Vége? Azt hiszem, igen. Csak ültem ott néhány percig, némán, s akkor meghoztam a döntést.

Mintha ezer éve lett volna az a csodás nap, s ennél boldogabb nem is lehetnék. Azóta is együtt vagyunk, boldogabb és kiegyensúlyozottabb kapcsolatban, mint amit valaha is el tudtam képzelni.
Hogy mi történt? Azt hiszem, egyetlen napra volt szükségem: egyetlen napra, amíg elengedtem minden, magam generált feszültséget, elvárást, és önkínzást. Ekkor láttam meg, mik is az igazán fontos dolgok az életben. S az volt az utolsó nap – a régi életemben.