Ahogyan évgyűrűim sokasodnak úgy egyre többször gondolok vissza ifjú, és gyermekkoromra, olyan emberek jutnak eszembe, akik ugyan nem a legfontosabbak voltak számomra, de látásból ismertem őket, és a környék különceinek, vagy számomra érdekes embereinek számítottak. Az 1950-es évek közepén és végén ilyennek voltak: Három Ilka, Vámházas Julcsa, és Kispál Tóni. Nyugodtan hívhatnám őket néninek, és bácsinak, hiszen az említett időben ők már hatvan év körüliek lehettek, míg én úgy nyolc-tíz éves voltam, de senki nem hívta sem néninek, sem bácsinak, csak így egyszerűen a nevükön szólította mindenki, a gyerektől az aggastyánig. Amolyan számkivetettek voltak ők, nem nagyon beszéltek senkivel, nem voltak barátaik, nem törődtek senkivel, igaz velük sem törődött senki, szóval csak úgy éltek bele a világba, mégis volt bennük valami érdekes, különös, ami csak rájuk volt jellemző.
-Három Ilka például magas vékony asszony volt, és valamilyen betegség szövődményeként állandóan nyújtogatta a nyelvét, mint a kígyók. Szokása volt amint az idő hűvösre fordult, hogy egyszerre hét darab különböző színű svájcisapkát tett a fejére, és egész télen így járt kelt, soha senkivel nem láttam beszélgetni, csak ment a nagy lépteivel, utólag visszagondolva is bizarr látvány volt.
-Vámházas Julcsa nevét onnan kapta, hogy a vámházban lakott balkézről jött fiával, igen ebben az időben a Kőrösi út, és Béke utca sarkán még állt egy igazi vámház, cirka 3 x 3 méter alapterületű, vagy 5 méter magas sárga épület ebben éltek ketten. Egy kályha, egy lavór, és egy szalmazsák volt benne semmi más, máig rejtély számomra, hogy hová jártak WC-re. Julcsa tökmagot meg szotyolát árult, azt hiszem ebből éltek.
-Kispál Tóni magányos öregember volt, a lapos végén egy romos épületben lakott ugyan abban a helyiségben két tehenével. Télen csak azért nem fagyott meg, mert a két tehén a teste melegével befűtötte a kis kalyibát. Egész évben egy viharkabátban járt, ha nyáron kérdezték tőle, hogy nincs e melege, azt válaszolta, hogy nincs, ezért van ebben a vékony kabátban, ha télen kérdezték nem fázik-e, büszkén mutatott a zsíros sosem mosott viharkabátra, mondván hát miért fáznék, hisz kabát van rajtam. Teheneit tavasztól késő őszig „lakása” és a kocsma között terelgette, bár néha az volt az ember érzése, hogy őt terelik a jószágai.
Amikor ezt az elbeszélést írtam eredetileg a fenti három „versenyző”rövid történetét hagytam a mű végére, aztán elgondolkodtam azon, hogy ők soha semmiben nem voltak elsők, így hát emléküknek adózva most ők kerültek a képzeletbeli dobogó első három fokára.
A következő városszélieknek már szakmájuk, egzisztenciájuk volt számomra ők még érdekesebbek voltak, és jobban is ismertem őket, a sorban legyen az első:
Az Öreg Szántó, (Szántó tata, vagy csúfnevén az Öreg Csuka) már csak azért is, mert a szereplők közül ő a legidősebb, és mert ő állt hozzám legközelebb, hisz közvetlen szomszédunk volt, és édesapám legjobb barátjának az apósa. A ’60-as évek elején nyolcvan egynéhány éves lehetett, a MÁV-tól ment nyugdíjba, mogorva, magának való ember hírében állt, mosolyogni soha nem láttam, özvegyen élt idősebb lányával, annak férjével, és nálam tíz évvel idősebb két gyermekükkel, (az öreg két unokájával, innen a tata, bár nekünk nem volt a nagyapánk). A szívós kis öreg egyszer a kertjükben cseresznyét szedett, letört alatta e gally, és több mint két méter magasról a szemem láttára leesett, ijedten siettem a segítségére, mire rámförmedt, hogy hagyjam őt békén, nincs neki semmi baja, azzal lepaskolta a nadrágjáról a port, és visszamászott a fára. Egyszer pálinkát főztek a hasonló korú Óvári tatával (aki szintén nem a mi nagyapánk volt, a mi igazi nagyapáink ebben az időben már régen nem éltek, de az unokaöcséim után az öreg Óvárit is Óvári tatának hívtuk.
Szóval a két öreg nekiállt pálinkát főzni, igen, ahol termett gyümölcs márpedig igencsak minden portán volt gyümölcsfa, már abban az időben is főztek pálinkát, igaz nem ötven litert, és nem engedéllyel, de ez mindennapos gyakorlat volt. Elővették az erre a célra általában a Járműjavítóban feketén eszkábált lepárlókészüléket, majd megtöltötték cefrével, és várták az eredményt, ami az alapanyagtól, és a lepárlótól függően legtöbbször finom, zamatos gyümölcspálinka volt. Normál esetben a házi pálinkafőzés úgy zajlott, hogy folyamatosan mérték a lejövő párlat szeszfokát, és néha-néha meg is kóstolták, itt a „néha-néha” –án van a hangsúly, ellenőrizendő az ízt. A két dolgot a kisöregek felcserélték, ők néha mérték a szeszfokot, viszont folyamatosan kóstolták, ennek aztán meg is lett az eredménye, a munkából délután hazaérkező Deák bácsi (Szántó tata veje) az alsó konyhában földön heverő két öreget talált, szanaszét dobált üvegek, tölcsérek, poharak társaságában, ráadásul az apósa csupa vér volt. Először megrémült nem tudta mire vélni a vérben fekvő tatákat, de azután megérezte a pálinka illatát, és látta rendetlenséget, valamint észrevette a végével felfelé álló tölcsért a földön, ami szintén véres volt.
Fellocsoltuk a két delikvenst, mert akkor már Édesapámmal én is ott voltam Deák bácsi minket hívott segíteni, nagy nehezen kiderült, hogy a túlzásba vitt minőségellenőrzés megtette hatását, az öregek rendesen kiütötték magukat, és ahogy tántorogtak levertek mindent az asztalról. Így került a tölcsér is a földre, amire Szántó tata úgy esett rá, hogy majdnem kiszúrta a szemét, az arca, a feje csupa vér volt, mint egy horror filmben.
Elmesélek még egy történetet az öregről, nem akarom részegesnek beállítani, nem is volt az, de a következő eset is szorosan összefügg a piával.
Hideg tél volt nagy hóval, Édesapámnak az volt a szokása, hogy este lefekvés előtt mindig kiment az utcai kaput bezárni, de mielőtt bezárta kinézett az utcára, pont a kapunk előtt állt egy villanykaró, amelyen közvilágítás segítette az arra járókat, így belátható volt a környék, különösen télen, amikor a hó még világosabbá tette a környéket. Nos a kapuzárásból visszatérve Apa beszólt a szobába, hogy öltözz fel fiam, itt fekszik az öreg Szántó a kerítés tövében, a hóban, sem nem rezdül, sem nem mozdul, be van rúgva, vigyük haza, mert ebben a hidegben reggelre megfagy. Úgy is volt, az öreg felállni sem, meg beszélni sem tudott, két oldalról a hóna alá nyúltunk, s mivel a lábait sem rakta így húztuk végig az utcán, szerencsére nem messzire kellett vinni. Hanem amikor Apa kinyitotta a kapujukat, és behúztuk az udvarra éktelen káromkodásba kezdett az öreg, meg hogy mit keresünk mi ott, és takarodjunk innen kifelé, meg is ütött volna bennünket, ha tudott volna, de mindig elesett. Úgy kellett beszólni, hogy vigyék be az öreget, mi eddig elhoztuk, nehogy az udvaron fagyjon meg. Másnap átjött, és azt mondta, hogy átküldött a lányom, a vejem, meg az unokák is, hogy köszönjem meg, hogy megmentettétek az életem, és kérjek bocsánatot, de nem tudom miről hablatyolnak ezek.
Nem is fontos-mondta Apa, és ezzel lezártuk az ügyet, bár volt egy olyan érzésem, hogy csak úgy tett mintha nem emlékezne, mert talán szégyellte a dolgot.
Jut eszembe, az öreg egyszer mikulás is volt.
Öt és fél évvel vagyok idősebb a húgomnál, tulajdonképpen a mikulás neki lett szervezve, mi az unokaöcsémmel, Pistivel már tudtuk a nagy titkot, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, és hogy a mikulás, abban az időben télapó, sem az igazi. Így szerveztek a szüleink, és keresztszüleink igazi mikulás estet. Az, hogy ki legyen a mikulás nem volt kérdés, hiszen Szántó tata, öreg is volt, vasutas bundáját, és szőrmekucsmáját kifordítva a fehér báránybéléses külső, a piros krepp papírral bevont puttonnyal, vattából ragasztott szakállal, jókora virgáccsal nagyon valóságosnak hatott.
Ildike a húgocskám várta legnagyobb izgalommal a mikulást, aki a megbeszélt időpontban meg is érkezett, elváltoztatott mély hangon olvasta a fejünkre, hogy bizony rosszak voltunk, és nem nagyon érdemelnénk ajándékot, de ha már erre jár, hát csak hozott egyet s mást. Sorban szólított bennünket, és miközben átadta a könyveket, csokoládékat nem mulasztotta el a virgáccsal egy jót ránk húzni, majd megparancsolta, hogy jók legyünk, és elment. Ahogy az öreg behúzta maga mögött az ajtót a megszeppent, már akkor is szemfüles kishúgom, a maga három, vagy négy éves bájával azt mondta: „ a fene egye meg ezt a mikulást, ez meg Szántó tata volt”. A felnőttek kórusban bizonygatták, hogy ő bizony a mikulás, láthattad a nagy szakállát, subáját, puttonyát, de Ildike hajthatatlan maradt, s amikor megkérdezték, hogy mégis miből gondolja, hogy ő Szántó tata volt? A hugim habozás nélkül rávágta, hogy megismerte a cipőjéről. Talán akkor ért véget a testvérkém számára mikulás misztikus meséje.
Folyt. köv.
22 hozzászólás
Kedves Feri!
Úgy látom, jó kis sorozatba kezdtél. Bizony, ha visszagondolunk rengeteg érdekes ember élt a közelünkben, akiket akkor még talán nem is annyira… de így utólag méginkább megírandó "figurának" tartunk. Nagyon tetszett, érdekes, olvasmányos írásod. 🙂
Jól áll Neked, az a műfaj.
pipacs 🙂
Kedves Pipcs!
Igen, magam is azt gondoltam, hogy a régi idők figuráit talán érdemes megírni, ha tetszett annak nagyon örülök.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Jaj nagyon tetszett! A mikulásos sztori nálunk is volt hasonló, csak akkor épp én voltam a krampusz és a cipőmet ismerték fel, na de egy másik helyen sikerült a cumit örökre a mikulásnak adatni:-) várom a folytatást 🙂
szeretettel-panka
Kedves Panka!
Azok a fránya cipők, de az nagy siker lehetett, ha a cumit végleg elvitte a Mikulás.
Örülök ha tetszett.
Szeretettel: Zagyvapart.
Szia!
Tetszenek a városszéli történeteid, a régi dolgok örökké bennünk élnek. Várom a folytatást!
Szeretettel: Eszti
Örülök, ha tényleg tetszett, kedves Eszti, a folytatásra visszavárlak.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Jó témát hoztál. Az elfeledett emberek sokakat érdekelnek még akkor is, ha nem is ismerték őket.
Magam is érdeklődve olvastam a különböző illetők, sokszor mosolyt fakasztó, sokszor szomorkodásra okot adó élettörténeteit. Nekem különösen tetszett, hogy nem hagytad magára az olvasót, ha úgy érezted, egy-egy apró magyarázattal segítettél a tisztánlátásban.
Tetszett, várom a folytatást.
Barátsággal:
Millali
Kedves Lali!
Köszönöm, hogy ismét megtiszteltél, az, hogy még tetszett is, annak pedig nagyon örülök, sokat jelent nekem. Remélem a folytatásban sem fogsz csalódni.
Baráti üdvözlettel: Zagyvapart.
Kedvelem az írásaidat, várom a folytatást.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Köszönöm az elismerést, és nem sokára jön a folytatás is.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Szeretem a régi idők történeteit. A városszéli különcökről – akik eltérnek a környezetükben élő többi embertől, és nem akarják, vagy nem tudják őket befogadni – nekem is eszembe jutott jó néhány ilyen figura.
A pálinkafőzés meg akkor is veszélyes dolog volt, ha nem ellenőrizték eleget a minőséget, a fináncok miatt… 😀
Örülök, hogy újra olvashattam Tőled! Várom a folytatást!
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm az értékelést, igen magam is azt gondoltam, hogy a névtelen hősök töténete is lehet megkapó, néha még érdekes is.
Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
"Ahogyan évgyűrűim sokasodnak…" – kezded az írásod egy remek hasonlattal, s aztán végig faltam a betűket, nemcsak, hogy jó a témaválasztásod, de az írásodnak rendkívüli zamata van.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Jól esnek elismerő soraid, és örülök ha tetszett.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves szórakoztató történetek.Ebben az a jó hogy az embernek megindul a fantáziája és bekopognak a saját hasonszőrű emlékek.Grt.Z
Köszönöm kedves Jenő.
Üdv.: Zagyvapart.
Kedves Millali!
Nagyon jó történet, remekül összeállíta. Most éppen jót nevetek rajta, micsoda gondolat egy pénztárcát két cédulával ellátva valahol az utcán hagyni…
Kinek jár ilyesmi az eszében? Pihent agyú embernek!
De tőled rendes, hogy nem dobtad vissza, ahol találtad, megkímélted az utánad járkálókat attól, nehogy mások is "áldozatus" essenek a pihent agyú játékának.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Kedves Zagyvapart!
Jóízűen adod elő ezeket a történeteket. Az én gyerekkorom is elém bukkant. Annak idején nálunk is volt pálinkafőzés. Sőt, a szüleim barna sört is készítettek. Emlékszem, ahogy forrt az ital az üvegekben, szinte mindegyik üveg kilövellte a dugóját, a fürdőszoba fala pedig barnára színeződött :)))
(Úgy látom, Kata egy kicsit eltévedt:))
Üdv: Klári
Kedves Klára!
Örülök látogatásodnak, és annak, hogy gyermekkori emlékeket ébresztettem benned.
Üdv.: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Elnézést kérlek, amiért a Millalink írt anyag ide is becsúszott (a Te anyagodat közvetlenül utána látogattam meg, mivel arra is emlékszem, hogy a fenti elbeszélésedre is válaszoltam, ami itt nincs meg), ugyanakkor arra is kértelek, hogy a Millalinak adott válaszomat légy szíves moderáltasd ki a szerkesztőkkel. Ugyanis én el szoktam menteni a hozzászólásomat, de annak az is hátránya, hogy amikor beillesztem, nem az marad meg, amelyiket én be akartam illeszteni.
Most, amikor ismét erre jártam, vettem észre a tévedést.
Szeretem olvasni az elbeszéléseidet, hiszen azt mind az életből veszed, s nagyon jól adod elő, ami eszedbe jut a gyermekkorból. A tiltott pálinkafőzések idejében is sok érdekeset lehetett hallani. Én is falun nevelkedtem, s emlékszem, hasonló történetekre.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Kedves Kata!
Megtisztel, hogy szereted olvasni az írásaimat, köszönöm látogatásod.
Szeretettel: Zagyvapart.
Most vettem észre a sorozatot, ezért nem az utolsó résszel, hanem az elsővel kezdem.
Jónak ígérkezik, folytatom a következővel. Tetszenek az öreg piás papák.
Szeretettel: Kata