Ültem az ágya mellett, a halálra vált arcát nézve, a kezét fogva, és próbáltam semmire sem gondolni. De tényleg semmire. Mert tudtam, hogyha valamire, bármire, akármire gondolok, akkor biztosan befektetnek mellé az intenzív osztályra, olyan sírógörcsöt kaptam volna.
Száraz volt a keze. Már nem is voltam biztos benne, hogy az egy kéz. Egy embernek a keze. A nagyapám keze. Annyira kérges, törődött, kiszikkadt, az emberi létezésen túli kéz volt, hogy megborzongtam a gondolattól is, miszerint én itt most a túlvilággal, a felfoghatatlannal parolázok, a semmiből érkezésnek és a semmibe távozásnak adok kezet.
Néztem az arcát. Néha nagyot szusszant. Nagyjából innen tudhattam, hogy még él, még itt van ezen a világon, de lehet, hogy már odaátról tekintget vissza. Bújócskázik. Ahogy gyerekkoromban is tette. És azt mennyire imádtam!
Már talán tízéves is lehettem, de még mindig elvarázsolt, hogy minden egyes bújócska alkalmával tudott újat kitalálni. Mindig meg tudott lepni. Sokszor a hátam mögül került elő, és ettől én mindig összerezzentem, és fogalmam sem volt, hogyan keveredett oda.
Most felhorkan, levegő után kapkod. Egy egészen kicsinykét rá is szorít a kezemre a pergamenszerű ujjaival. Tehát még él, és itt van.
– Nagyapa – próbálkozom halkan és szelíden. – Nagyapa! – már kicsit hangosabban. Annyira szeretnék még utoljára beszélni vele! Vagy nem is beszélni, csak valami pajkos összekacsintás lenne, hogy itt vagyok, melletted vagyok, szeretlek, és tudom, hogy te is mindig szerettél, már kisfiú korom óta! Csak egy jelet kérek, hogy tudod, itt vagyok melletted!
Hosszan kifújja a levegőt. Nézem a mellkasát, szinte szuggerálom, hogy legyen belélegzés is… emelkedés is!… de nincs. És már szorítást sem érzek, a pergamenszerű kéz lehanyatlik.
– Aki bújt, aki nem, megyek… – próbálkozom sután, értelmetlenül, szánnivalóan, a könnyeimbe fulladva.
Hát akkor most, életünkben először én nyertem – fut át az agyamon a megveszekedett, szégyellnivaló, de letagadhatatlan gondolat. Nem tehetek róla. Az ember nem tehet arról, hogy mikor, miféle gondolatok tolakodnak az elméjébe.
Lehajolok, megcsókolom a kezét. A szám tele lesz a szárazsággal, a gondolataim tele lesznek szárazsággal, az imént még könnyben úszó szemeim tele lesznek szárazsággal.
Felállok a székről. Nézem felülről ezt a hajdan daliás testet. Ezt a kivételes és nagyszerű embert. Nézem ezt a sok csodás gyerekkori élményt, ezt a számtalan felejthetetlen tanítást, az életleckéket, az utánozhatatlan példamutatást, az eszményt, a hőskort, és egyszer csak halkan kibuggyan a számon:
– Tudom, hogy hova bújtál. És egyszer meg foglak találni.
6 hozzászólás
Kedves Szabolcs!
Megható, megrázó, szemet könnybe lábasztó írásodhoz gratulálok. Mindannyian átéltünk már olyan pillanatokat, amikor búcsúzni kellett valamelyik szerettünktől. A nagyszülő és unokája között sokszor még meghittebb, még szorosabb kapcsolat van, mint a szülő és gyereke között, hiszen a szülő dolgozik, nem ér rá mindig, nemcsak az öröm, a gond is az övé. De a nagyszülőnek csak az öröm marad, a közös játék, amit felnőtt korban sem felejtünk. Senki nem tud soha olyan finom süteményt sütni, ebédet főzni, mint a nagymama, és senki sem tud olyan jót játszani, akkorát kacagni a gyermekkel, mint a nagypapa. Boldog, akinek ilyen gyerekkor jutott, és büszke lehet az a nagyszülő is, akinek unokája ilyen szép megemlékezést ír. Valahonnan biztosan látja, érzi, tudja nagyapád is, és most nagyon büszke rád.
Szeretettel:
Dona
Köszönöm szépen a hozzászólásodat! Igazán jólesett olvasni.
Kedves Szabolcs!
Nehéz szavakat találni. A szavak mindig félreérthetők, csak az érzések nem. Talán a borongós idő teszi, de nekem meg az édesapám jutott eszembe, illetve az az írás, amit egykor “A szív utolsó rezdülése” címen írtam. Ha érdekel, itt megtalálod és megérted, hogy mit éreztem az alkotásod olvasása közben. Az ember nőként azt hinné, hogy csak ő képes ennyire szenvedni, elviselhetetlennek tartani a szeretet ember elvesztését, de nem. A Te írásod épp arról tesz tanubizonyságot, hogy bizony a férfiembernek is van lelke, olyan lelke, ami semmiben sem különbözik egy női lélektől. Istenem! Hány éve temettük el az édesapám? Persze, ez nem kérdés, hiszen tudom, hogy harmincnyolc éve, de feledni nem lehet, ahogy édesanyám sem, aki huszonegy évvel többet kapott és mikor elment, minden reggel azzal a rácsodálkozással ébredtem, hogy miként lehetséges, hogy nem szakadt meg a szivem.
Nagyon megrázott az írásod. Nem szégyen bevallani, hogy csordogálnak a könnyeim az arcomon.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm szépen, hogy nem felejtettél el, és ehhez az íráshoz is hozzáfűzted a gondolataidat! Örülök, hogy hatással volt Rád.
Kedves Szabolcs!
Könnyesős alkotás.Felemel és fáj.
“Lehajolok, megcsókolom a kezét. A szám tele lesz a szárazsággal, a gondolataim tele lesznek szárazsággal, az imént még könnyben úszó szemeim tele lesznek szárazsággal.”
Végtelenül megható a zárás:
“Nézem felülről ezt a hajdan daliás testet. Ezt a kivételes és nagyszerű embert. Nézem ezt a sok csodás gyerekkori élményt, ezt a számtalan felejthetetlen tanítást, az életleckéket, az utánozhatatlan példamutatást, az eszményt, a hőskort, és egyszer csak halkan kibuggyan a számon:
? Tudom, hogy hova bújtál. És egyszer meg foglak találni.”
Katartikus .Köszönöm.
Mély elismeréssel:
napfény
Nagyon szépen köszönöm ezt a hozzászólást! Néha csak egy pár jó szó kell, hogy az ember ne adja fel, és írjon tovább, ami még kikívánkozik a lelkéből.