Végletek

Kora hajnalban ébredt. Boldog reggelnek ígérkezett, már várta a hat órát, amikor felszáll a buszra. Összekészülődött, bepakolt, mindezt halkan, annyira halkan, hogy még a szellemek sem sejthették, mi folyik a szobájában. Odalent édesanyjával találkozott, füllentett egy kegyeset, nem akarta senkivel megosztani a remek tervet. Lassan közeledett a hat óra, elindult hát, ki a buszmegállóba. Egyre nagyobb bukfenceket vetett a gyomra, de mikor meglátta a buszt, és rajta a lányt, szinte teljesen megnyugodott. A lány a szokott helyen ült, fehér kabátban, zenét hallgatva próbálta eltölteni az amúgy roppant unalmas buszutat. Amint fellépett a buszra, és megváltotta a jegyet, azonnal újra a lányra nézett, aki elképedt tekintettel nézett rá. Gyönyörű reggelnek igérkezett, s most be is váltotta ígéretét. Elbeszélgettek a meglepetésről, amit okozott, és hogy mennyire örül, de nem érti, mégis hogyhogy a buszon van, mikor a vonata csak egy órával később indulna? Válaszként, csak annyit súgott a szeretett fülébe: "Te mondtad, hogy látni szeretnél, nem?". Egy hálás mosoly, majd nyugalom. Az út csendesen telt, a villamoson is jól töltötték az időt. Viccelődés, egymás piszkálása, lopott, vagy kapott csókok voltak a váltott program. A lány iskolája előtt búcsút vettek, s az ifjú abban a tudatban indult már jókora késésben vissza sajátja felé, hogy ez a mai egy remek nap lesz. Még a két témazáró sem tudta beárnyékolni boldogságát, remekül érezte magát osztálytársaival, és csodálatos nap telt el mögötte. A hazaúton is csak szerelmére tudott gondolni, csakúgy, ahogy egész nap ezt tette. Fura volt, hogy hiába vannak három hónapja együtt, még mindig hiányzik, akármilyen közel is van az utolsó találkozás búcsúpillanata a múltban. Hazaérve, fáradtan vetette le magát az ágynak átalakított szőnyegre, párnái közé. Örült, hogy végre otthon van, hogy egy kis nyugalma lehet, s nem is gondolt a másnapi matekdolgozatra, vagy bármilyen hasonló rémségre, ami megzavarhatja. Nyugalmát a telefon csörgése zavarta fel, kellemes zene volt, amiből azonnal tudta, hogy Ő az. Már előre örült, hogy hallhatja a hangját, de mikor felvette a telefont, már azt kívánta, bár ne hívták volna soha. Kedvese zokogó hangja azonnal elűzte nyugalmát, érezte, hogyan gyorsul fel saját szívverése, hogy kel életre benne az aggodalom marcangoló réme, hogy darabokra szaggassa a lelkét. Le akart menni a lányhoz, hogy vele legyen, hogy megvigasztalja, de legalábbis megpróbálja, viszont tudta, hogy csak rontana a helyzeten. Miután a lány hirtelen bontotta a vonalat, visszahívta, de Ő épp csak annyi időre vette fel, hogy halhassa: az anyja veszekedik vele. Nem tudta, mi történt, de most nem is ez számított. Az öt szó a fülében csengett, mint valami kitörölhetetlen dallam, a fájdalom zenéjeként játszódott le újra, és újra: "Nem tudom elviselni a családom…". A tehetetlenség érzésétől az őrület kergette. Este hét óra volt már, de nem érdekelte a kinti januári hideg, vagy a teljes sötétség, felöltözött, és útnak eredt. Annak ellenére, hogy a lány megtiltotta, hogy lemenjen a faluba, mégsem bírta ki, hogy tétlenül üljön. Sokáig állt a ház előtt, csak nézte szerelme ablakában a sárga lámpafényt, a függönyön keresztül kivette az ismerős tárgyakat. Lement a Dunapartra, ahol egy fohászt suttogott a csillagoknak, percekig várva a választ. Erőért könyörgött, hogy ne figyeljen a benne tomboló tehetetlenség érzésére, hogy ne aggódjon annyira a lány miatt, akit szeret, hogy el tudja nyomni az érzést, hogy kedvesének szüksége van rá. Nem kapott választ. Végül percekig állt a parton, de nem kapott választ. Hazaindult, de aznap éjjel nem már nem aludt a fájdalomtól….