Vigyél magaddal

Judit mosolyogni próbált, amikor meglátta, hogy az orvos felé közeledik. Minden erejét összeszedve arra koncentrált, hogy az agya parancsainak engedelmeskedve ránduljanak már össze azok a fránya, elhasznált izmok a ráncosodó szája szélén. Nem látta magát, de érezte: aki ezt a torzult, erőlködő grimaszt mosolygásnak véli, nagyon nagylelkű ember lehet. Valamiképpen ellensúlyozni szerette volna kudarcba fulladt vállalkozását, ezért előre köszönt az eléje igyekvő fehér-köpenyes férfinak.
– Jó estét doktor úr!
– Jó estét asszonyom! A férje állapotáról szeretnék pár szót mondani.
– Hallgatom. – mondta Judit, de közben egyre csak az zakatolt a fejében: „csak nehogy a legrosszabbat, csak ne véglegest. Ó, kérlek Uram, engedd, hogy legyen remény a szavaiban!”
– Az infarktus kiszámíthatatlan hevességű és lefolyású betegség. A férje korában, pedig még bonyolultabbá válik az orvos számára a gyógyítás. Az ilyen idős korban bekövetkezett szívproblémák másodlagos, harmadlagos betegségeket gerjesztenek. Ennek a diagnosztizálása időigényes, a betegség kezelésére tett kísérletek, pedig gyakran kudarccal végződnek. A férje szervei a természetes elhasználódás végső stádiumában vannak.
– De nem halt meg, ugye?
– Nem, nem halt meg. Jelenleg lélegeztetjük, és folynak a vizsgálatok, hogy megállapítsuk, milyen hosszú ideig nem kapott oxigént az agya.
– Akkor nincs is eszméleténél?
– Asszonyom, a férje kómában van, ami a lehető legjobb ilyenkor. Mély altatással mi is ilyen állapotba hoztuk volna, mert így tudjuk legjobban megvédeni a szerveit.
– Miben tudok segíteni? Mit tehetek érte? Bemehetek hozzá? A jelenlétem nagyon fontos neki.
– Bemehet hozzá. Beszéljen neki. A férje nem tud válaszolni, de valószínűleg megérti magát, és sok mindent felfog a körülötte zajló dolgokból. Próbálja megkönnyíteni őt a rázúduló nehézségektől, amelyek sajnos lehet, hogy az utolsó benyomásai lesznek.
Judit óvatosan, mintha egy kalitka ajtaját tárná ki, úgy nyitott be az ajtón. A gépek egyhangú zümmögését semmilyen emberi zaj sem nyomta el.
Laci kisimult arccal feküdt a kisimított lepedő alatt. A szeme csukva, az arcvonásai rendezettek: mintha csak aludna.
Judit közelebb húzott egy széket az ágyhoz, leült és megfogta a férje sárgára fonnyadt kezét. Meleg volt, és ez olyan bizakodós boldogsággal öntötte el, hogy egy darabig észre sem vette az ura testéből kiálló, kígyó módjára tekerőző csövek és drótok kuszaságát.
– Hát itt vagyok, drágám! – szólalt meg természetesen, mert az utóbbi időben képes volt egy-egy nagy-monológot is elmondani, mire a férje válaszolt volna, de mindig érezte a feléje irányuló figyelmet.
– Itt vagyok, nem sokáig hagytalak magadra. Úgy megszoktuk mi már, hogy ahová a fény megy, oda követi az árnyék. Csak az első pár hónapban szerettem volna fény lenni én is, veled együtt. Aztán be kellett lássam, a Te ragyogásod káprázatosabb, elnyomná úgyis az enyémet, inkább árnyék leszek, mert néha vakító tudtál lenni, kellett valami, ami szűri ezt, és mégis melletted van, egy jelenséggé forr össze veled. Azt mondják, nagy útra készülsz, tudom nem jó szántadból, mert szerettél annyira itt, mert szerettél annyira engem, hogy ne egyedül menjél el. De mindenkinek menni kell egyszer, és ha a jó Isten úgy gondolja, hogy most, akkor nem tehetünk ellene. Menj, ha menned kell, csak ne egyedül. Kérlek, vigyél magaddal, mint amikor húsz évesen az első bálra vittél! Táncoljuk még egyszer együtt azt a csodaszép keringőt! Hozzád simulnék megint, mint akkor, a kezedbe olvadna a kezem, és újra engedném, hogy a zene ütemére repíts a mennyekbe.
Judit félbehagyta a monológot. Valami gombócféle kaparászott a torkában. Muszáj volt egyet-kettőt nyelni, hogy érthetően tudja megfogalmazni a kikívánkozó gondolatokat.
– Drágám, vigyél magaddal, mint ahogy magaddal vittél harminc évesen az első kitüntetésed ünnepségére! Nagyon okos emberek, és gyönyörű nők között fogyasztottuk el a vacsorát. A jövő nagy ígéretének neveztek téged, és én olyan büszke voltam, és egy kicsit szomorú is, ahogy elnéztem azokat az okos, csodaszép női kollégáidat. Te észrevetted, mert a fülembe súgtad, hogy a legnagyobb ajándék én vagyok, a többi csak szánalmas kísérlet, mely az eredeti másolására törekszik. A vallomásod nyugtatóként hatott a fel-feltörő féltékenységemre és, hogy rárepültél-e valaha is idegen virágra, azt sosem tudtam meg, a viselkedésedből sohasem vettem észre. Akkor már örültem, hogy az árnyékod lehetek, mindig melletted.
Judit valami sóhajfélét hallott. Meg volt róla győződve, hogy nem gépi zörej, és mohón nézett a férfira. Az arc szabályos, és merev volt. Egyetlen eltévedt mimika se látszódott rajta. Ez lehangolta kissé, de a kéz, melyet egy pillanatra sem engedett el, meleg volt, élni akaróan meleg, és ez beszédre ösztönözte a nőt:
– Ne hagyj itt, mint ahogy akkor se hagytál otthon, amikor negyven évesen a vadásztagságod belépését ünnepeltétek meg. Én ellenkeztem, hogy csupa férfi lesz majd ott, erre te elintézted, hogy feleségestül jöjjenek. Mindent meg tudtál szervezni, mindenki hallgatott rád, és nekem olyan jól esett, hogy Te jóformán csak rám hallgattál. Az én véleményem volt a legfontosabb. Addigra már kiheverted a nagy traumát, hogy nem lehet gyerekünk, és azt a sok energiát, szeretetet, figyelmességet, amit nekik szántál, mind-mind én kaptam meg. A lelkifurdalásom megkönnyítésére nagyon jó balzsam volt ez akkoriban. Elfogadtad, és tényként kezelted a sors apróbb, és nagyobb csapásait. Mindenből a lehető legjobbat, legszerethetőbbet próbáltad kihozni.
Juditnak két könnycsepp buggyant ki a szeméből egy elfojtott, halk szipogás kíséretében. Erős akart maradni, ezért fogcsikorgatva küzdött, hogy az arcára legördülő két hírnököt ne kövesse a sereg. Nem akart vénasszony módjára siránkozó búcsúbeszédet tartani. Úgy, ahogy a hosszú, tartalmas életük során mindig, most is próbálta a szellemet előnyhöz juttatni az érzelemmel vívott harcban. Kissé megnyugodva folytatta:
– Vigyél magaddal, drágám! Mint amikor ötven évesen magaddal vittél a főigazgatói kinevezésed estélyére. Érett, erős legyőzhetetlen férfit karoltam akkor át. Hiába mondtad, hogy nekem köszönheted, nem hittem el. A nap sem a bárányfelhőnek köszönheti, hogy tündököl az égen, legfeljebb hálás neki, hogy nem folyamatosan takarja el. Árnyékol, amikor túl erősen süt, de tovább lebeg mindjárt, mihelyt szüksége van az éltető fényre. Így lebegtem én is körülötted, de mindig közel hozzád, mert akkora vonzerőd volt, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam volna tőled elszakadni. Te pedig két tündöklés közötti szünetben erőt gyűjteni, boldogan ejtőztél a puha bárányfelhődön. Olyankor, a feltöltődések idején, elernyedve lógattad a lábadat, és kissé hitetlenkedve nézted, miként virul minden a sugárzásod által.
Judit eleresztette a férje kezét, mert a beszéde alatt annyira elzsibbadt a sajátja, hogy már nem érezte, mit szorít ilyen szeretetteljesen. Párszor megrázta, ütemesen a combjához paskolta, és várta, hogy a vérkeringés tegye a dolgát. Ránézett férje szoborszerű arcára, és arra gondolt: ha az lenne, számára a legcsodálatosabb alkotás lenne. Újra megfogta a mindent jelentő kezet, és folytatta:
– Magaddal vittél hatvan évesen is, bár nem is tudtál volna otthon tartani, mert kettőnknek szólt a meghívó az ünnepélyes nyugdíjazásodra. Csupa elismert, nagy-tekintélyű emberrel foghattam ott kezet, és igazán felemelő volt, de a felém irányuló pillantásodért gondolkodás nélkül odaadtam volna. Hála Istennek nem kellett ezen tépelődöm, mert elárasztottál a figyelmeddel. Minden beszélgetést úgy irányítottál, hogy a végére én kerültem a középpontba. Mondd, hogy voltál képes erre? Hogyan tudtál ennyire hatni az emberekre? Mert engem bekebeleztél, és ez természetes, hisz az évek alatt egymáshoz formálódtunk, mint a folyó meg a partja, de hogy a munkatársaid megnyilvánulásait is te terelgetted, az számomra mindig meglepetést jelentett. Azt ígérték, hogy sohasem felejtenek el, Te arra kérted őket, csak harminc évig emlékezzenek rád, az már egy óriási teljesítmény. Bölcs előrelátással mondtad meg akkor is az igazat.
Az asszony felállt, megmozgatta egy kicsit a lábát. Úgy érezte, valaminek a vége felé közeledik, és nem akarta siettetni. Ha tehette volna, inkább lassításra állítja az élet nagy lejátszóját, mert azt szerette volna, ha minél később ér véget. Kiszáradni készülő torkát egy pohár vízzel frissítette fel, majd leült újra a férje mellé. Mint valami kincset, fogta meg megint a drága kezet, és tovább mondta:
– Hetven évesen nem vittél. Magam mentem boldogan a templomba, hogy az ötven éves házassági évfordulónkat Isten színe előtt új fogadalommal erősítsük meg. Azt is te szervezted. Fekete szmokingban vártál az oltár előtt, és mielőtt a pap misézni kezdett volna, letérdeltél elém, és hangosan, hogy a barátok és a rokonok is jól hallják, megkérdezted, hogy a tiéd leszek-e még ötven évre. Én örömkönnyek között feleltem igent. Utána viszont már vittél. Megint csak magaddal vittél a házunkba, ahol az első ötven év oly gyorsan elrepült, mint egy álom. És mert a szép álmok hamar véget érnek, Te gondoskodtál arról, hogy ki tudja, meddig, de folytathassuk még az álmainkat.
Judit zajokat hallott kintről, az ébredő város zajait. Csodálkozva nézett az ablakra, ahol a hajnal kopogtatta serényen az üveget. Fel sem tűnt neki, hogy elszállt az éjszaka. Az ő érzéseiben, és abban a világban, ahová a férje készül, nincs nappal és nincs éjszaka. Nem fontos, hogy mi volt reggel, és mi lesz este. A világ örök egyenlőséget biztosít. A város ébredő mocorgására ügyet sem vetve egy nagy sóhajtás után megint beszélni kezdett:
– És most, nyolcvan évesen, hatvanévi együttlét után azt hiszed, hogy önző módra elmehetsz, egyedül? Nem, kedvesem. Te nem járhatsz egyedül ismeretlen utakat. Neked kell az árnyékod, szükséged van a bárányfelhődre, nélküle üres lesz minden, akárhová is mész. Vigyél magaddal, mert mindig megóvtál attól, hogy egyedül nézzek szembe fájdalmas dolgokkal. Vigyél magaddal, mert gyötörni fog a bűntudat téged, ha engem most itt hagysz, egyedül. Vigyél magaddal, mert bárhová mész is, nekem az a boldogság, ha veled lehetek. Vigyél magaddal, mert nem tehetsz mást, mint amit egy életen keresztül tettél. Vigyél magaddal… Vigyél magaddal.
Az asszony, mint egy megakadt lemezjátszó, csak mondogatta a szavakat. Először követelve, később kérőn, aztán könyörögve.
Érezte, szakad a húr, törik a gát, dúl a vihar. Nem tudott már uralkodni magán, lelkéből süvítve tört elő az éjszaka folyamán felgyülemlett félelem, keserűség, fájdalom.
Ráborult a férje lábára, és fuldokló sírással még akkor is ezt a két szót mondogatta, amikor a reggeli vizitre benyitott az orvos.