„Sas! Mert éles a szeme és a csőre, mint neked, mert ragadozó, mint te, mert szabad és erős, mint te!”
Első szín:
Utazóban vagyok, a túlélőcsomagom feltöltve. Támasztom a falat az állomás várójában, a pénztárnál ketten ácsorognak… egyszerre. A plexi ablakon át érzékelem a kasszás gondolatait, melyek a két aktuális, utazni vágyó, együgyű honpolgár irányában mutatkoznak meg.
A fószer negyven körül van… és az édesanyjával. Olybá tűnik, hogy a karikalábú agglegény és örök élettársa, nyakukba veszik a fővárost.
Akkora gyakorisággal még nem hagyhatták el a szülőfalujuk határát, hiszen a legképtelenebb és legblődebb kérdésekkel bombázzák a pénztárost. A legfőbb aggódó és hangadó nem más, mint Anyuci:
– Kedveském, tessék má’ nekem megmondani, biztos, hogy lesz visszafelé vonatuk?
Magamban válaszolok, mert én látom, amit a pénztáros nő még nem: A jószágok etetésére szeretnének hazaérni?
„Szülőfalu”. Ugyan több éve már, hogy várossá avanzsálták, de a népesség bizonyos hányadának mégsem sikerült teljes értékű városlakóvá fejlődnie. Az egyszerűség és a tahóság olyan formáját hozzák most is, ami engem feldühítene a pénztáros helyében, aki a meglepetésemre, hasonlóképp vélekedik.
Percek alatt megfáradt arccal, mégis mosolyogva reagáló jegykiadó asszisztenssel, mintha csak egy követ fújnánk:
– Igen, valami biztosan akad majd. Évek óta léteznek vonatok, amik oda-vissza közlekednek… naponta többször is. Képzeljék csak el, mennyi gyűlne össze a végállomásokon, ha egyet sem indítanának el az úti céllal ellenkezőleg, azaz: hazafelé.
Anyuci és a még kulturálatlanabb kisfia a hóbelevancot – gondolom, a hazai útravalóval – felpakolja a kisméretű polcrendszerre, mely a „készpénzek menetjegyekért cserébe” szolgáltatást hivatott lebonyolítani.
Táska a táskában, szatyor a szatyorban, abban egy még kisebb szütyő, azon belül egy nejlon zacskó, abban a lóvé, abból tejeli ki Mami a zötyögésük ellenértéket.
Teljesen logikus! A banya már bőven szétpakolt mindent, kihasználta az adott hely minden négyzet centiméterét. Ez a nap csak róluk, kettejükről szól! És annak körülményes megkezdéséről. Jöhetne akár a früstök is, nem? Pakoljuk csak ki azt az oldal szalonnát is, meg a vekni kenyeret! Falatozzunk, mielőtt nekivágnánk a nagyvilágnak!
A hobószerű fickó simogatja a telefonját, amíg Anyuci levajazza a száz százalékig megbízható és előrelátó kiruccanásukat.
Jól fizethet a háztáji disznótartás, ha a görbelábú, ápolatlan „fiacskámnak” a legújabb, legtrendibb telója van, túl azon, hogy valószínűleg az elhunyt édesapja után megmaradt öltözékben virít. Lesír róla, hogy a gumicsizma az a lábbeli, ami a leginkább kifejezné társadalmi hovatartozását, és híven tükrözné is a napi rutinját, kedvenc foglalatosságát.
Felkeccintem az első sörömet. Ráérek, de annyira nem, hogy a két gárgyult prosztó huzavonáját végigéljem! Nem vettem még menetjegyet, kérdésük halmaza pedig már odáig kiterjed, hogy a vonaton vajon lesz-e ülőhely, és melyik oldalon süt majd a Nap.
Mi kéne még? Jövő heti lottószámok, valuta-devizaárfolyam: hogyé’ váltsák manapság a pengőt, a moslék legoptimálisabb keverési aránya?
Mögéjük állok, mint aki oltárian siet, holott a vonatom indulásáig van még durván félóra.
– Engem tessék előre engedni! Mióta választópolgár vagyok, mindig a Kádárékra szavaztam! Én még akkor is teljes hittel és odaadással építettem a szocializmust, amikor a köpönyegforgatók már többen is a szemfényvesztő imperialista nyugat felé fordították kétszínű arcukat! Mai napig rejtegetem a pártkönyvemet, mert hiszem, hogy visszajönnek még azok a boldog évek! Nem kellett tartanunk semmitől! Több ezer libánk volt, de megbízható szomszédaink is, hiszen egyetlen névtelen feljelentés sem érkezett a részükről a hivatal felé, miszerint: kulákok lennénk. A vonatokon is mindig volt ülőhely, és haza is értem velük rendben, egészségben, nem kellett a jószágoknak éhezniük!
A fura pár megdöbbenten áll, majd szedegetni kezdik a motyójukat, és arrébb oszolnak.
Ismét egy jó cselekedet a részemről. A pénztáros vigyorog, mivel ismer engem már régebbről. Lehámoztam a nyakáról ezt a két bigottat.
Persze a banya nincs megelégedve a szolgáltatás minőségével, sem az időtartamával, mert a leglaktatóbb paprikás krumpli receptjét nem sikerült tudatnia, mert én idő előtt belegázoltam az értékes eszmecserébe! Egy vonatjegy megrendelése és kifizetése addig tart, amíg azt jónak látja, lehet az akár fél óra, netán több! Senkit nem érdekel, hányan szeretnének még rajtuk kívül eljutni ából bébe!
Kotnyelesék sátrat bontanak. A Föld mégsem körülöttük forog. Más is megteheti hétköznap, hogy vonatra száll, nemcsak ők! Csakhogy: nekem nem muszáj hazaérnem az állatok etetésére.
Váltok még pár szót a kasszással, keverek bele némi bűbájt is, hogy érezze csak az iránta táplált tiszteletemet és törődésemet. A két bárgyú pedig a szintjüknek megfelelően, kucsmában távozik a színről, markukban a csíkos szatyrokkal, köszönés nélkül, haragos tekintettel, mamuszban, kabát alól kilógó otthonkában.
Második szín:
Általánosságban már az is egy rizikófaktor, ha percre pontosan kiszámoljuk a megérkezést egy adott vasútállomásra, pláne, ha még szeretnénk el is utazni onnan. Több esetben volt már alkalmam megtapasztalni, mi az, amit egy átlag nyugger megtehet, ha a saját ingázása forog kockán.
A családi kapcsolatokat illik ápolni! Elő az utánfutót /lásd: banyatank/, megpakolni akciós holmikkal, azután irány a „menyemék és az unokák”!
Ingyen utaznak, de a gyorsvonati pótjegy megfizetése alól nem mentesülnek, és ez engem némi kárörömmel tölt el.
Helyes! Pro és kontra, ha arról van szó, hogy előtérbe kerülhessenek az utazásaik során, akkor előszeretettel játsszák meg magukat, máskor meg gazellaként szökellnek a peronokon, természetesen ott, ahol nincs kiépítve biztonságos átjáró az utasok részére.
„Átjáró élet és halál között.” Erre tudok gondolni, amikor a nyílt síneken bukdácsoló nyuggereket észlelek a horizonton. Legutóbb is egy érdekes párt láttam a banyatankjukkal vesződni. A csoroszja elől, a vénember meg hátulról emelve, rángatva próbálták átmasszírozni a hordeszközüket.
Ki tehet arról, hogy a Tesco-ban a sor a vártnál nagyobb volt az akciós, hamarosan megromló cuccok környékén? Természetesen a vonat, mert időben jön, és nem akkor, amikor a nagy bevásárlás befejeződött!
A vonat ugyan még nem volt sehol, de már „bemondták”. Saccolgatni kezdtem, milyen gyorsasággal javallott eliszkolnom a helyszín közeléből, mielőtt mindent beborítana a vér, a feltrancsírozott emberfoszlányok, húscafatok, valamint az akciós csirke far-hát, és a totálkárra tört… nem mondom ki a nevét.
Köztudott, hogy a nyuggereknek illik akkor felpattannia a váróterem padjáról, amikor közlik, hogy befut a várva várt vonat. Na, olyankor szabad a sorba betülekedni, mert már biztossá vált, a kirándulás a „menyemékhez és az unokákhoz”! Ha ne adj Isten, megint visszajönnének az Oroszok, netán történne akármi, ami miatt tovatűnhetne az idilli ingázás, mennyit kellene vesződni, hogy visszakapják az utazgatásra kuporgatott pár száz forintos vagyonkájukat?
Állok irányban, arccal a pénztár felé. Mögöttem a kisnyugdíjas hiszi, ha tolakszik, akkor hamarabb sorra kerül. A pénzt is próbálja dugdosni előre, a fejem mellett. Nincs az a pénztáros, aki ne venné észre, hogy Ő rendelkezik az előírt forintösszeggel, komolyan gondolja az utazást, nem csupán a levegőt rontani van itt, mint egyesek! Már minden készen áll! Nem maradhat le a vonatról! Az Oroszok meg ott rohadjanak meg, ahol vannak!
Velem azonban nem számolt a korunk kishitű, ám annál elszántabb és aljasabb, utazási morált felforgató egyede! Illemtan? Na, majd adok én neked, te nyomakodó rosszindulat!
– Hé! Hova tolakodik? – förmedek a vén szatyorra. – Jut hús mindenkinek! Már régebb óta várok! Én viszem a karajt és a tarját, magáé lehet a csirke far-hát, felőlem akár az összes!
A durván sminkelt szipirtyó nem jut szóhoz, azért nem adja fel. Már lassabb és bizonytalanabb mozdulatokkal, bátortalanabbul, de még nyújtogatja a rongyos ötszázast.
A pénztáros felpillant a szóváltásra, és azonnal össze is rezzen, amint felismer engem. Szívesen berántaná előttem a firhangot és rakná ki az „Ebédidő” táblát, de nem teheti meg. Sajnos én következem, ha tetszik neki, ha nem!
Engem már sokfelé, sokan ismernek országszerte. Tehetek is róla, meg nem is. Vannak helyek, ahol nem szívesen látnak viszont. Viszont a munka- és adóköteles állampolgár az utóbbival sajnos nem tud mit kezdeni. Szolgáltatást végez, amiért én fizetek. Kénytelen foglalkozni velem, ha tetszik neki, ha nem!
Elégedett vásárlói grimasszal, és még nyájasabb mosoly keretében rendelem meg a menetjegyemet. Elővakarom az utazási kedvezményre jogosító passzusomat, a személyi igazolványomat, lakcím- és Taj kártyámat, adóazonosítómat. Tulajdonképpen mindent, ami abszolút nem szükséges egy korrekt és legális utazás megkezdéséhez.
Felrémlik előttem a délelőtti két paraszt viselkedése. Ha nekik lehet, nekem miért ne?
– Tessék mondani, olyan jegy már nincsen, mint gyermekkoromban? – kérdezem a pénztárost, közelebb hajolva az üvegfalba épített mikrofonhoz.
A pénztároson látszik az erőltetett készség és a rejtett frusztráció is a személyemet illetően. Próbál érzéketlen maradni az irányomban:
– Mire tetszik gondolni?
– Mamáék felé! Amikor egyedül utaztam kiskoromban, akkor vettek nekem olyat a szüleim. Létezik még manapság?
Ha engem traktálna valaki ilyen groteszk kérdésekkel, én azonnal tudnám a választ: Anyádékat kérdezd, hülye gyerek!
A pénztárosnak nem sok humorérzéke van, mögöttem a múmia pedig már egyre idegesebb. Hallom, miket motyog félhangosan, azt is tudom, miket gondol: „Persze, ha létezne még a Csendőrség, akkor ezt a kis disznót kardlappal, gumibottal tanítanák móresre, vagy a börtönben szaggatnák le a körmeit ennek a neveletlen senkiházinak!”
Reakciós fiatalság, mi? Na, várj csak, te piaci settenkedő! Én még futtában is átugrom a műkőből készült virágtartókat a peron szélén, hogy elérjem a vonatot! De, mi lesz veled? Hogyan jut el a vasárnapi étek a városi panelba, a menyedékhez és az unokákhoz? Vén boszorkány, bűnhődni fogsz! Tolakodtál már eleget!
Máskor mindig a legnagyobb címletű bankjegyet lobogtatom a kasszásoknak, hogy ezzel is éreztessem velük: ki mint vet, úgy arat! Most azonban megfordítom a dolgot, és előkaparok egy csomó aprót. Tudom, hogy bőven van annyi, álszent módon, mégis a számolás vége előtt feladom. Jó szívem van, nem kezdem újra.
Újfent említik a vonat érkeztét, az aggott spiné meg egyre csak izgul. Nem hiszi el, hogy mi tarthat ennyi ideig, miközben a legolcsóbb és legkirívóbb rúzzsal van kikenve a szikkadt és ráncos szája. Aszott prosti, még nem végeztünk!
A pénztároshoz fordulok, átmegyek értetlenbe és tanakodóba. Mehet bele egy pici üldözési mánia is:
– Tessék mondani, első osztály van a szerelvényen? Eléggé sznob vagyok, ha a kényelmemről és egészségemről van szó. Legutóbb nagy hibát követtem el! Másik vonatra szálltam fel, olyanra, ami előbb jött. Tetszik tudni, hogy van az: az idő pénz! Csakhogy nem számoltam azokkal az utasokkal, akik az életük végnapjait a vonatokon szeretnék eltölteni. Volt ott egy idős nő… saccra úgy nyolcvan körül. Kérem szépen, az úgy köhögött, hogy bennem megfagyott a vér! Abban a krákogással elegyített mélyen hurutos légszomjban benne volt minden: a réteken, búzamezőkön beszippantott pollenek, szalmakazlakban hempergés a lovász fiúval, a tiszta szobában a dunnák illata, a kert hátsó részében tartott kocák és tyúkok elhasznált almai, a kiganézott, porformátumú klórmésszel megszórt malac ólak, valamint a friss tojások illata. A május elsejei felvonulásokon felvert utcapor, a kommunista szombatokon főzött virslis paprikás krumpli… és… tudja, mit észleltem még abban a kóros köhögésben? Természetesen a kezdődő tuberkulózist. Na, abból nem szerettem volna magamnak, tudván, hogy fertőző! Kérdem én, minek utazgat még az ilyen? Hány embert szeretne még magával rántani? Ez alamuszibb és galádabb dolog, mint lejárt szavatosságú, romlott far-hátból főzni pörköltet a közeli családnak! Mélységesen fel vagyok háborodva!
A pénztárost a hányinger kerülgeti. Gondolom, tőlem undorodik, és a még feketébb humoromtól. Dicséretére legyen mondva, egész jól állta a sarat! Nem úgy a mögöttem toporgó vén satrafa, aki már dörgölőzik is hozzám, hogy végre kipasszírozhasson a sorból.
Közjátékom a végéhez közeledik:
– Egyébként… meg tudná mondani, hogy egészen pontosan, mennyi most az idő?
Kapom a nyegle választ. Előveszem a telefonom, rápillantok, megbízható-e a pénztáros. Tényleg annyi! Mit mondhatnék? Ideje megkoronázni a bosszúhadjáratomat:
– Nem is ezzel a vonattal kéne mennem! Máris kiállok a sorból. – zsebembe nyúlok, bontok egy sört. – Hogy aki siet, az haladhasson. Későbbivel megyek majd a Mamáék felé…
Sid Clever