Híres régi zarándokhely Szagar szigete, a Gangesz deltájával szemközt. A 18. század végén részben mocsár volt, részben dzsungel, sűrű bozót. Régi korok tanúja a Kapila Muni templom, amelyben a bölcset egy ormótlan kődarab képviseli.
Kálit, a fekete istennőt minden évben megünnepelték a déli parton. Ezrével özönlöttek ide az emberek Bengálból, pedig a zarándoklat minden volt inkább, mint veszélytelen. A zarándokok úgy búcsúztak el a rokonaiktól, mintha a halálba indulnának. Akik nem kerültek viharba a csónakjukkal, azokra a szigeten leselkedtek a tigrisek, a kolera és a láz. Tisztelték is a Gangá-Szagar-Jatra bátor résztvevőit, de még jobban azokat, akik ott vetették be magukat a tengerbe, ahol az a száz-szájú Gangesz hullámaival találkozott. Tele volt itt a víz cápákkal és alligátorokkal, és az emberek éppen ezt akarták: eljutni a szent állatok gyomrán keresztül a fekete istennőhöz.
Sok kisgyerek végezte az életét a Gangesz vagy a tenger vizében: az volt a bűnük, hogy lányoknak születtek. A régi Bengálban volt egy ilyen babona, erősen hitték, ha az elsőszülött lányt a vízbe fojtják, Káli istennő sok-sok fiút küld helyette. Csak 1802-től tiltotta törvény ezt az elterjedt gyakorlatot: átkozták is érte Wellesleyt sokan.
Az angol törvény összeütközésbe került a hindu lelkiismeret parancsával. Időtlen idők óta áldoztak embereket Kálinak, és nem értették, hogy mi a rossz ebben. Az áldozat nagyon szerencsés, mert a földi siralomvölgyből egyenesen a nagy istennő trónja elé emelkedik. Vége az egymást követő újraszületéseknek, az összes földi szenvedésnek. Hát nem csodálatos?
1810-ben, Pausa hónap végén egy zarándokokkal túlterhelt bárka igyekezett a vadon sziget felé. Sietniük kellett, ha nem akartak lemaradni az ünnep első napjáról, amelyen a nap a Bak jegyébe lép. Még örültek is, amikor fölerősödött a szél, és a bárka repült a szent folyón. De a kedvező szélből hamarosan iszonyú vihar lett. Tomboltak az elemek – ahogy ezt a költők mondják. Az evezősök elvesztették az uralmukat a bárka felett; a szerang nem fogta a kormánykereket, hanem kétségbeesetten kapaszkodott.
A bárka utasai éppen olyan rémültek voltak, mint az evezősök, de mindannyian azt mondták, hogy megnyugszanak abban, amit a nagy istennő akar. Ónszín arcuk nem árulta el őket az éjszakában, amely éppen olyan fekete volt, mint az istennőjük. Az egyik utas, egy fiatalasszony régen bedobta a csecsemőjét a vízbe. Nem merte megvárni, amíg elérik a szangamot, az összefolyás helyét, mert ki tudja, hogy akkor még életben vannak-e. Ha egyszerűen csak felfordul a bárka, és mindannyian odavesznek, az nem olyan értékes, mint az önkéntes áldozat. A sok fiú születése már biztosítva van, ha nem ebben az életben, hát a következőben.
Már régen kint jártak a tengeren, de nem tudták, a gyéren csapkodó villámok fényénél semmi mást nem lehetett látni, mint a tornyosuló hullámokat.
Egyszer csak a bárka megfeneklett. Föld! Szagar sziget, bár valószínűleg az északi partja, tigrisek, mérges kígyók, skorpiók és moszkitók tanyája. De legalább szárazföld, a hosszú hányódás után.
Vékony, homokos sáv húzódott a parton, mögötte a sűrű erdő, fekete fái közül fenyegető zúgás a viharos éjszakában.
Senki ne szálljon ki, intézkedett a szerang. Nem tudhatjuk, hogy itt milyen veszély leselkedik.
Egyvalaki nézzen körül, ajánlották az utasok, talán van a közelben emberlakta hely.
Titokban azt remélték, hogy az a valaki majd a szerang lesz, az a fajta ember, aki szívesen parancsol, és úgy látszik, nem ijed meg az árnyékától. A szerang azonban nem szólt egy szót sem. Hogyisne, nem falatom fel magam a tigrisekkel, egy pár bolond zarándok miatt.
Csak a fiatalasszony jelentkezett, akinek a lányát elnyelte a sötét víz. Neki már mindegy volt, hogy skorpió vagy angol törvény.
Ezt már nem hagyhatták annyiban a férfiak. Négyen-öten jelentkeztek egyszerre, és végül csaknem összeverekedtek a kiváltságon, hogy ki legyen a felderítő.
Akinek otthon kicsi gyerekei vannak, az a csónakban marad, mondta nyugodt hangon a szerang.
Még mindig ketten maradtak, Dulálnak azonban nem volt sok esélye. Te már nagyon öreg vagy, azonkívül sánta is, mondták a társai. Nem jutsz messzire a sánta lábaiddal.
A szirkar győzött, amúgy pénzváltó és mindenféle gyanús üzlet lebonyolítója Csandranagarban. Dzsái ki mátá, kiáltotta, és diadalittasan ugrott ki a partra.
Lassan, nagyon lassan közeledett a hajnal. Még nem volt több, mint egy gyengén világító folt a keleti láthatáron. A szirkar találomra megindult a fényfolt felé, a tenger fövenyében. Jó süppedős volt a vizes homok, és minden lépésért meg kellett küzdeni. Egyetlen út sem vezetett az erdő sűrűjébe. Úgy látszik, ezen a vidéken nem élnek emberek.
De mégis, egy sötétlő forma élesen elvált a homok színétől. Magányos ember a viharos éjszakában.
A szirkar örömmel sietett a virrasztó felé, akitől segítséget, vagy legalább útbaigazítást remélt. De hamarosan csalódnia kellett. Egy jógi volt az éjszakai jelenés, keresztbe tett lábakkal, ölébe ejtett kezekkel ült, teljesen mozdulatlanul. Összetapadt hajában fészket rakhattak volna a madarak, amint azt a régi könyvek írják szent borzalommal a még régebbi aszkétákról. Teljesen meztelen volt, és a szakálla a térdéig ért. A szirkar kérdéseire nem válaszolt, és egészében véve olyannak tűnt, mint egy kőszobor. Láthatóan semmit sem érzékelt abból, ami körülötte történt. Vihar vagy napsütés, nem számít. Siva aszkétáját még a tigrisek sem merik megközelíteni.
Egy ideig kísérletezett a szirkar, aztán feladta. Ez a jógi egy másik világban él. De talán csak van egy tanítványa, valaki, aki a gondját viseli, vagy szolgálja. Hé-hó, kiáltotta a szirkar, először csak tompán, aztán egyre hangosabban. Van itt valaki?
Semmi válasz, csak a tengerverés, a zúgó szél a fák között. A nagy esőcseppek kopogása már fel sem tűnt.
Megfordult, hogy visszamenjen a csónakhoz. Gyorsan világosodott, és a tenger szintje még gyorsabban emelkedett. A parti homoksáv nem volt szélesebb egy nadrágszíjnál. Megkerülte az utolsó facsomót, és még láthatta, hogyan sodorja el a csónakot a dagály, a benne ülő utasokkal együtt. Egyetlen jajkiáltás, és már vége is volt a színjátéknak.
Valahol a messzeségben egy angol kereskedelmi hajó siklott a tengeren; az erős szél miatt valamennyi vitorláját bevonta, és olyannak tűnt, mint egy nagy, szárnyaszegett madár.
2 hozzászólás
Jól kezdődik a történet, de a vége valahogy nem illett ide. Más befejezést vártam.
Kedves Arthemis, nekem éppen azért tetszik, mert a gyávák pusztultak el, és a bátor megmaradt.